Liget.org   »   2012 / 11   »   Dalos Margit  –  Ezek ünnepélyt akarnak
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2618
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Mindig féltem, hogy a gyerekek elesnek, leesnek, beesnek. Hogy összefut az a sok gyerek. A tekintetem pórázán tartottam őket. Rugalmas, lágy, engedékeny póráz, s ha győztem figyelemmel, soha semmi gabalyodás, keveredés, összehurkolódás nem volt. Ha a szemem elfáradt és a tekintetem a pórázokat kiejtette, váratlan, rossz dolgok történhettek: két gyerek összeszaladt és a homlokukon púp nőtt; a kisebbek elestek, mintha csak a leejtett tekintetembe botlottak volna.

 

Későn érkeztem az álmomba, az volt a baj. A harmincöt évvel ezelőtti intézmény-ben tél volt, víz és hó, és a tíz évvel ezelőtti gyerekek is ott ácsorogtak a vizes medence körül, meg még messzebb, ahol ismét csak víz volt, de szétterülve, hullámozva, sekélyesen elnyúlva a végtelenbe. Trimmel Pisti is ott állt a medence szélén, a peremig hullámzó víz majdnem a cipőjét érte, de Pisti ezzel nem törődött, mint ahogy azzal sem törődött tíz évvel ezelőtt a tíz évvel ezelőtti intézmény havas udvarán, hogy a háta izzad, a keze meg fázik: görgette a hóember fejét, hogy elég nagy legyen; a teste már állt hatalmas-gömbölyűn, arra kellett föltenni a fejet. Nehéz volt a fej; vizes, súlyos volt az akkori hó, közösen húztuk-vontuk, a derekamban éreztem a súlyát. Föltettük a nagy fejet, Pisti arca vörös volt és izzadt, a nadrágjába gyűrtem az ing- és pulóverrétegeket, mert a nyújtózkodástól minden fölcsúszott, és éreztem, hogy Pisti háta forró és párás, mint a belül zubogó katlan, és gondoltam, hogy Pistinek lenni most nagyon jó lehet. Ünnepi volt a pillanat, ott a tíz évvel ezelőtti intézmény nagy udvarán: totyogott, rohant, lábalt mindenki hóembert nézni; világított a hóember gömbölyűsége a fehér udvaron: Pisti ereje, izzadsága tette világítóvá a gólemet: a hatalmasra gurgatott, megdöngölt golyóbison a délelőtti szürkeség is másként villant, mint a keszekuszává taposott udvari hótakarón.

 

Totyogtak, lábaltak, jöttek a hóemberhez, a szánkómadzagok csak úgy ernyedten lógtak a leejtett kezekből, ÁMULAT ÜLT AZ UDVARON.

 

A tekintetem pórázát le is ejthettem volna, csukott szemmel is érzékelem az ÁMULATOT, az ünnepet: voltunk az udvarban, mint egy nagy havas freskó, mint a templomok ünnepi mozaikja: Biblia Pauper a San Marcóból; a teremtés véget ért, ámulat és dicsőség a teremtőnek.

 

Leejthettem volna a tekintetem, mert itt már tőlem függetlenül is szelíden és szépen lélegzett minden, de önösen gyönyörködtem a kompozícióban, és elfogott a nagy magabízás: a tekintetem által nyernek értelmet a dolgok, és húztam-vontam a tekintetemet ide meg oda, keresztül és kasul, horizontálisan és átlósan, belevontam a szürke fellegeket és az idegen madarak vonulását, és hogy ez a pillanat talán megmarad valóban úgy, mintha templomi mozaik lenne, talán évtizedek múlva is felragyog a sok-sok ezüst fényű magánlenyomat, amikor az én mozaikom már rég semmivé lesz énvelem együtt.

 

A lelapátolt úton jött a professzorné a gyerekével: jöttünk ismerkedni, mondta, és állt velem szemben, és társalkodni akart, és nem vette észre, hogy hol van, hogy mi mindnyájan hol vagyunk: benne a jövendő múltaranyában. Mondta-mondta a Jencike előéletét, szabályos terminológiát és bevett fordulatokat használva, mert férje a pedagógiában professzorkodott, nyájasan és barátságosan beszélgettünk, és éreztem, hogy mellettem, mögöttem, előttem széled szét minden, törik a varázslat, a szánkózók, csúszkálók, ténfergők kószán húzzák maguk után elfoszlányosodott tekintetemet. Jencike kezét az anyja elengedte, Jencike magabízón lépkedett a gyerekek között, valami kihívó hetykeséggel, de a gyerekek idegenül néztek rá, és kitértek az útjából. Akkor Jencike ugorva fordult egyet, a hóember busa fejébe két öklével belevágott, és diadallal nézett körbe. Ej, Jencike, ezt nem kellett volna, mondta az anyja ugyanazzal a hangsúllyal, amellyel a gyermek étkezési szokásait taglalta, és én is azt mondtam, hogy ezt tényleg nem kellett volna, és ügyeltem rá, hogy a haragom benne legyen a hangomban, és azt is mondtam, hogy szegény Pisti, mert Pisti állt a földre zuhant, darabokra tört golyóbis mellett, és úgy láttam, hogy az orrából is elindul valami fényes, ami az izzadságánál is jobban csillog. Pisti erős fiú volt, ha akarja, a hóba nyomja Jencike vigyorgó képét, de rám nézett, és hagyta, hogy tekintetemmel féken tartsam.

 

Ez tíz évvel ezelőtt volt, álmomban meg a harmincöt évvel ezelőtti időben jártam, abban az épületben, ami talán már nincs is, és a Pistit visszaálmodtam erre a régebbi helyre, állt a téli fürdőmedence szélén, a víz a cipőjéig hullámzott, állt valaki még mellette, de nem tudtam felismerni, mert későn érkeztem az álmomba, már mindenki ott volt, csak azt láttam, hogy a víz jeges, és nem volt időm a tekintetemre fűzni senkit, még ki sem bonthattam a szemsugarak pórázait, amikor Pisti és a fel nem ismert lény a vízbe esett, arccal előre; a szemük sem, az arcuk sem látszott, csak ruhacsomókat markoltam mindig, és húztam őket a jeges vízből. A konyhában ültek a dajkák, ahogy mindig is ültek, és mondtam, hogy ruhákat hozzanak, száraz ruhákat a tartalékcsomagból, át kell öltöztetni a Pistit, de nem akartak mozdulni sehogy se, aztán egyenként hozták a zoknit, majd a trikót és külön-külön mindent, sokáig kellett kérni, és közben láttam, hogy emberek gyűlnek, a folyosó tele van, be-benéznek hozzám a konyhába, mintha rám várnának, aztán eszembe jutott, hogy ünnepélyre jöttek, nekem kell megtartani, ezek műsorra várnak. A másik lényt kerestem, akit a vízből kihúztam, de nem találtam sehol, és akkor a dajkák azt mondták, hogy hiszen most vitték el az intézeti főigazgatóék, mert az ő lányuk volt az. Jajgattam, hogy vizesen kivitték a télbe, de a dajkák azt mondták, hogy hiszen észre sem vették, hogy vizes. A szőke, babaarcú, rózsaszín kalapos főigazgatóné lánya volt hát, aki még a vízbe beesett. Gondoltam. Furcsálltam, hogy került ide, mert azt álmomban is tudtam, hogy nemrég gyermeke született.

 

A folyosó teli volt emberekkel, nem fértek be, kinn rekedtek, gondoltam, nekem be kell jutnom, és furakodtam, de még az ajtó előtt megtorpantam, mert a harmincöt évvel ezelőttiségben ott volt a tíz évvel ezelőttiségből a szólista kolléganőm, ültette sorba a gyerekeket, szemben világított a feldíszített karácsonyfa. A gyerekek ültek, a szülők tolongtak, a hangszóróból angol karácsonyi dal szólt. Már tartják az ünnepélyt. Gondoltam, és megkönnyebbültem.

 

Minél többet tűnődöm, annál biztosabb vagyok benne, hogyha annak idején – tíz évvel ezelőtt – nem fogom vissza magam, és minden törvény ellenére megengedem magamnak, hogy a professzorék Jencikéjét nyakon vágjam, vagy ha Pistit a tekintetemmel nem fogom vissza, és hagyom, hogy a Jenci vigyorgó képét a hóba jól belenyomja s egynéhányszor a feje búbjánál megtekerje, szóval, ha mindent a maga rendje szerint hagytam volna, most nem álmodnék ilyeneket.

 

Pisti vajon miket álmodik?