Liget.org   »   2014 / 1   »   Kapitány Máté  –  Alakváltás
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2872
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás
Annyi év után is itt állok a tükör előtt, gyakorolok, birizgálom a hajamat, igyekszem úgy rendezni a fekete tincseket, hogy a terjeszkedő kopaszságot eltakarják, nézem a kezemet, a ráncos ujjakat, ahogy idegesen kapkodnak, a szemem meg olyan bosszantóan rémült, mint valami gyereknek, pedig azt szeretném, ha szürke lenne és szúrós, mint a Clint Eastwoodnak. Állok a tükör előtt, gyakorlom a beszédet, lendületes mozdulatok, ez a titok, suttogom azzal a cserepes, lilás színű számmal, arra figyelnek, igen, energiát kell árasztani, magabiztosságot, csapdosni, mutatni, lendíteni, csapdosni, mutatni, lendíteni, és lépdelni, de nem ám úgy csoszogva, hanem így, hogy egy-kettő, egy-kettő, keményen odacsapva a talpat, mint a birodalmi rohamosztagosok a Csillagok Háborújában, legalább úgy. Verejtékezik a homlokom, előhúzom a zsebkendőt, a zsebkendővel kirántok valami régi, összegyűrődött jegyzetet, szuszogva lehajolok érte, felveszem, széthajtogatom, mint a kiskölök a díszes csokoládépapírt. Az van rákörmölve, hogy legyőzöd őket, és egy mosolygós kis arc is odafirkantva, de a gyűrtségtől már nem is mosolyog, inkább torzan vigyorog. A feleségem írta ezt a cetlit, még évekkel ezelőtt, nyilván biztatásként, hogy ne tojjam össze magam, hogy úgy buzdítson, mint a csatába vonuló hadvezért a Lady Macbeth, de ez vajon azóta itt kapaszkodik a nadrágom zsebében, azóta itt dacol mosógéppel, aprópénzzel, gyömöszölt kulcscsomóval? Atyaég, gondolom, hát ez aztán kitartó egy jószág. Visszagyűröm a zsebembe, a homlokomat megtörlöm a zsebkendővel. Karórámra pillantok, indulnom kell. A ragacsos linóleumburkolatú konyhában hagymaszag van, kávészag és macskahúgy szag, nem is szeretem azt az állatot, de szerintem a feleségem se, szerintem mindketten azt hisszük, hogy a másik szereti, azért nem csaptuk még ki az utcára, mint a macskát szarni, ugye, ez a dög meg úgy hálálja meg, hogy telis-tele hugyozza a lakás minden szegletét. A feleségem háta a konyhában pulóverben, kötötten, puhán és melegen. Odamegyek hozzá, ráhajtom a fejem a vállára, és azt mondom, hogy na, elmentem, majd jövök, próbálom ezt lazán, olyan olaszosan odavetni, de közben meg hallom a hülye reszelős hangomat, ettől ideges leszek. Ő azt feleli, hogy ühüm, és azt, hogy ügyes legyél. Ügyes leszel, ügyes leszel, mormogom, mikor becsukom az ajtót.



Új arcok, kíváncsian figyel az a rengeteg szempár, úgy csillog mind, mint egy betört ablak sötét sikátorba hullt szilánkja, én pedig ott állok előttük, és izzad a tenyerem. Magabiztosan, lendületesen, gondolom. Mikor megszólalok, hadonászni kezdek a kezemmel. Mélyítem a hangomat, fel-alá járkálok, odacsapom a talpamat. Összenéznek, némelyik száj mosolyra húzódik. Mosolyognak rajtam. Nem jó, nem jó, nem tisztelnek. Megtorpanok, és a tükör előtt gyakorolt arckifejezéssel, egyre erőteljesebb hangon, egyre hevesebb kézmozdulatokkal folytatom. Mozdulatlanul ülnek, de már nem mosolyognak, ráncolják a homlokukat, úgy néznek rám.



Azt akarom, hogy lelkesedjenek, hogy egy emberként mozduljanak, ha én úgy kívánom, és hűséges, sőt, nemcsak hűséges, de rajongó, szerelmes pillantásokkal kövessék minden mozdulatomat. Hogy fehér ingem redői és gyűrődései szakadékokká és egymásnak ütköző hegyormokká dagadjanak szemükben, és suhogó tenyerem legyen a föld, amire ráléphetnek az ürességből, hogy hangom legyen az egyetlen, aminek értelme van. Régebben sikerült, azok régebben úgy meneteltek mögöttem, mint a birodalmi rohamosztagosok, akkor volt csak jó élni, akkor éreztem, hogy száz meg száz koponyát ölelek át, mint a szuka a vaksi kölykeit. Lendítem a karomat, és olyan szenvedéllyel próbálok beszélni, hogy váratlanul a nyálam is kiröpül. Szép ívet ír le a levegőben, fordul is néhányat, igazából inkább szép, mint gusztustalan. Felkuncog valaki. Csak úgy fojtottan. Abbahagyom a beszédet, abbahagyom a gesztikulálást. Haragvó szoborrá kövülök, de az a kuncogó csak nem fejezi be. Ki az, tör ki belőlem a kiáltás. Nem, nem kiáltás ez, még ha az volna, de sikoly ez inkább, rémült, és egyáltalán nem fenyegető. Erre újra összenéznek a szemek, hálókat szőnek a szembogarak. Ki az, kiáltom most, mire levegőbe emelkedik egy kéz. Elhallgatnak a mormogó szájak. Ki az, kérdezem rekedten. Feláll egy fiú, göndör a haja, sötét a szeme, mint a Charles Bronsonnak, magas és izmos, mintha egy plakátról lépett volna le, kamaszkoromban ilyen figurákat skicceltem a füzeteim margójára. A többiek rajongva figyelik, irigyen, féltékenyen én. Ez egy vezető, gondolom, látod, ez egy vezető. Megremeg a nyakamon egy ín. Nem tudom a nevét, nem tudom, ki ez.



Hát én, ennyit mond a fiú, és visszaül. Rövid ideig csak sűrűsödik a csend, aztán, mint mikor a hajnali utca némaságát egy odalögybölt, vödörnyi habos víz csattanása töri meg, felharsan a röhögés. Pusztítón, orkánként kavarog a teremben, kinyílnak tőle az ablakok, vért korbácsol az arcomba, fátyolt von szememre, torkon ragad és szorongat. Előrelépek, aztán tanácstalanul vissza. Összemosódnak az arcok, vadul ugat rám ez a csürhe. Ég a pofám és szédelgek, megtámaszkodom az asztalon. A vaksi kölykök acsargó ebekké nőttek, menten eltépik a pórázt. Legyőzöd őket, legyőzöd őket, hajtogatom magamban, és előrelépek. Tisztul a kép, újra emberi arcok vannak előttem, gúnyosan és önelégülten vigyorog a plakátfiú. Azt gondolja, látom a szemében, hogy na, mi van, öreg, mit lépsz erre? Nyilván felsőbbrendűnek hiszi magát, különbnek mindenkinél. Szétvetett lábbal ül, könyököl a mögötte lévő asztal lapján, dülöngél a székkel, rágózik. Mintha idősebb, nagyobb lenne a többinél. Ájtatos manók körülötte a rajongók. Rendben, gondolom, ezt kell megsemmisítenem, ezt kell porrá zúznom. Felemelem a kezem és várok. A röhögés még hullámzik kicsit a teremben, aztán lassan elcsendesül. Kíváncsian figyelnek, egy-két száj még ideges mosolyra húzódik. Szóval te, mondom akkor, szóval én, feleli ő. Rendben, mondom erre, akkor most kijössz ide, igen, ide mellém, kijössz szépen. Körülnéz, vigyorognak rá, valaki haverkodva belebokszol a vállába. Menjél csak! Oké! Feláll, kihúzza magát, még mindig büszke és magas, de ahogy odalépdel hozzám, a járása már veszít magabiztosságából. Ez az, gondolom, ez az, gyere csak! Rövidesen mellém ér, megáll és szembefordul ő is a többiekkel. Alacsonynak, görnyedtnek és kopasznak érzem magam. Felszegett állal néz farkasszemet azzal a temérdek szempárral. Egy darabig hagyom, hadd álljon ott. A többiek néhány percig jót mulatnak a furcsa helyzeten, aztán már nem igazán értik, mi történik, ezért elhallgatnak. Áll a fiú, direkt nem akar rám pillantani, de azért csak felém kapja néha a tekintetét. Nem érti ő sem, mi a stájsz. Ekkor újra megszólalok, most már olyan a hangom, amilyennek szeretem, mély és erős, mint régen. Azt akarom, mondom neki, azt akarom, hogy próbáld ki magad a szerepemben, játszd el, hogy te vagy én, játszd el rendesen, vedd át a helyemet, fiam. Kérdőn figyel, vállát lejjebb ereszti. Beszélhetsz, amiről csak akarsz, de úgy beszélj, mintha én beszélnék, úgy mozogj, mintha én mozognék. Hülyén és esetlenül ácsorog. Na, mi van, förmedek rá, nem olyan nagy a feladat, tudom, hogy szívesen kifiguráznál, hát akkor itt a lehetőség, mutasd meg, mit tudsz! A többiek felé fordul, köszörüli a torkát. Csendben csillog az a sok kíváncsi szembogár. Én nyugodt vagyok, rég voltam ilyen nyugodt. Újra ráparancsolnék, de többször már nem kell, belekezd. Előregörnyed, összekuszálja a haját, öregesen hátrateszi a kezét, és mikor megszólal, a hangja vékony és rekedt. Jókat derülnek a többiek, nem tudják, lehet-e nevetni, de ettől csak még erősebben rázza őket a kacaj. Járkál, időnként odacsapja a talpát, ahogy én, és lendíti a karját, ahogy én, és egyre hevesebben magyaráz. Elül a nevetés, a fiú mind jobban belejön. Rikácsol és mutogat és a haját tépi, bősz fúriaként csapdos végig hangjával a termen, egy emberként követik minden mozdulatát, tátott szájjal, bambán, de odaadó rajongással. Igazi Mesmer jár-kel előttük. Lelkük, tudatuk ura és parancsolója, az egyetlen, akit a halálba is elkísérnének. Lenyűgözve és összeszorult szívvel nézem én is, maradjon így, gondolom, maradjon így, erőt árasztva, vastag kötelekkel rángatva a tömeget, könyörgöm, könyörgöm! De idővel kiszárad a torka, idővel fáradni kezd. Lelassul a mozgása, lépése csoszogássá silányul, gerince tovább hajlik, mint a kidőlni kész, korhadt fa törzse. Egy-két szempár már elfordul tőle, pad alatti mobiltelefonok képernyőjét keresve, egy-két szájból gúnyos nevetés tör fel, mikor véletlenül megbotlik, és kis híján orra bukik. Nem hagyja abba, tántorog tovább, küzd, mint egy vén farok, megszólalnék, hogy jól van, elég lesz, ennyiből már érted, amit értened kell, de nem jön ki hang a torkomon, és nem mozdul a testem. Elfordulnak a tekintetek, a hátsó sorokban félrebicsaklik néhány fej, elaludtak, hogy dögölnének meg, látja ő is, kétségbeesés van a szemében és rémület, mint valami gyereknek. Krákog és erőtlenül kiabál, mikor beszélgetni kezdenek, dühödten csapdossa az asztalt, mikor ételt és italt vesznek elő. Én már a nyakamat sem tudom mozdítani, meghaltam talán, szívroham lehet, attól zsibbadt úgy el mindenem, csak bámulok magam elé, csak figyelem őt, ahogy arcát eltakarja, míg a többiek összepakolnak és otthagyják a termet. Percekig áll a néma padokkal szemben. Aztán zsebébe nyúl, keres valamit, ernyedt kézzel kotorászik. Ott lesz az, gondolom, ott kell lennie.