Liget.org   »   2007 / 10   »   Ács József  –  Pocsolyák testvérisége
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=326
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A várost mintha bomba verte volna szét.

    A lomtalanítás háborús hadszíntérré változtatja az utcákat. Pattogó parancsszavak hallatszanak, előőrsök, rohamcsapatok és strázsák az embermagasságú bútorhalmok között. Lepattant lavóron ül a fiatal szépség, haját fésüli. Testvére a romkupacból kiemelt vascsővel veri szét a tévékészülék káváját, röpködnek a műanyagrepeszek. Lassú folyamat a világ felszámolása, de előbb-utóbb célba ér.

    A ház előtt nagy kupac társasjáték, szétgurult dobókockák, a karton lóversenypálya kettészakítva, színes bábuk, dámakorongok és sakkfigurák áznak a gyerekrulett esővízzel teli serpenyőjében. Egy dobozfedélen a játékszabályokat taglalják. A tábla, amit az utasítás említ, rég nincs meg, a készlet hiányos, a középponti bázis meghódítása mint cél, bármily csábító, megvalósíthatatlan. A száraz leírás alján hitelesítő pecsét: évtizedes kávéfolt.

    Sötétedik. A fák fekete lombjai hullámzani, fodrozódni kezdenek. A felerősödő szél újságpapírt hord, hazatérő férjekről szóló múlt századi viccek úsznak a pocsolyák tükrén. Hol voltál, szívem? A konyhaszekrény mellé halmozott görnyedt télikabátok megáztak, és most nyirkos kutyaszagot árasztanak. Lassan minden körvonalát veszti. A hajléktalanok behúzódnak a bokrok tövébe, szélfogónak plazmatévé csomagolásából zsákmányolt kartonpapírt görbítenek maguk köré. Néhány hét az utcán, és eltűnik az idő: mindannyian a jelenben élnek, mely egyszerre kiterjedés nélküli, pontszerű és mindent magába ölelően határtalan. Eleinte dacolnak a Kegyetlen Anyával, de aztán átveszik könyörtelen logikáját. Az idő átfolyik rajtuk. Amit megisznak, gyorsan távozik belőlük. A múlt rétegei a ruhájukon rakódnak csak le: kívül hordják az emlékezés terhét. Vér, genny, vizelet, köhögtetően avas izzadság, sár és nyál nyilvános történelme: könnyebb így. Csábít az Ugyanaz misztikus ragyogása, minden tagolás a külvilág mesterkedése. Háborodottság okot és következményt, célt és eszközt elkülöníteni. Bőrük egybegyógyult a kötéssel, a kötés a fáslival, a fásli a nadrággal, a nadrág a mocsokkal, a mocsok a világgal: micsoda élmény mindenben folytatódni! Eleven múmiaként eltemetve lenni: átélni, amit senki sem él át! Hiszen a síron túli, csípős és fullasztó szag, ami elriasztja tőlük az embereket, már az alvilágból tör elő: a halottak birodalmának hírnökei és földi helytartói ők. A Halált kaszával a kezében képzelik: egy villanás, és nincs tovább. Holott az csupán a kezdet. Ők, az élőhalottak igenis átélhetik, mi van a Nagy Vízválasztó túloldalán: hogyan zajlik a lebomlás és feloldódás a mindenségben, melyre ők annyira vágynak, hogy már életükben előleget vesznek belőle. Titkos tudásukat magukkal viszik a sírba. Rájuk senki sem kíváncsi. Mindenesetre valahányszor álomra hajtják fejüket lomtalanításból szerzett, félbehajtott télikabátjaikon, úgy alszanak el, hogy nem lesz több felébredés.

 

*

 

A kartondobozlakók testvérei, az eleven élet körforgásából kikerült épületek is megszégyenülten állnak, mint megannyi pellengérre állított eretnek. Letépett ajtók dőlnek a csempének tanácstalanul, felettük vörössel szórópisztolyozott trágár feliratok ordítanak. Szoknya mögül elővillanó sebes-zúzódásos térdeket idéző, lepattant falsarkok. Késsel felhasított szájak, örökvigyor. A falból kitépett kábelrengeteg tövében kockásinges, körszakállas mérnökember magyaráz poros cipőben, óriási hévvel, egy vaságy rácsába kapaszkodva: ő már tíz évvel ezelőtt megmondta, hogy katasztrofális visszaesés jön. Vészmadárnak nevezték, okostóbiásnak, a szavai helyett a lelkét elemezték: nem hittek neki, elfordultak tőle. Most, hogy minden szép sorban bekövetkezik, senki sem emlékszik a jóslataira. Nevetséges, villantja elő sárga fogait, de jószerével egy dolog állandó csupán a változásokban: rá most sem kíváncsiak.

    - Megelőzni a kort, illúzió - indul a kijárat felé a fiatalember, szakadt ruháját porolva. - Képzelje úgy, hogy a tenger egy hajótörés maradványait sodorja: a roncs darabjait egyszerre emeli-dobja partra. - Kinyitja az ajtót. - Tiltakozni a dagály sodrása ellen: gyerekes dolog.

    - Maguk a gyerekek - érkezik a válasz az előszoba félhomályából. - Mindent csak elszenvednek. Tudatlanságban élnek és a mágikus gondolkodást gyakorolják - lép ki a mérnök a gangra.

    - Semmi lényegeset nincs hatalmunkban átalakítani - feleli rekedt hangon a fiatalember -, kivéve a gondolkodásunkat.

    - Minek alakítják át, ha úgysem használják semmire?

    Elindulnak lefelé a szutykos, összefirkált lépcsőházban. A falakra ismeretlen kultikus jeleket fújtak kályhaezüsttel, a fordulóban mennyezetig érő koromfoltok.

    - A szétbomlás erői most fölényben vannak. Nem ezt mondja maga is?

    - Csakhogy én azért mondom, mert ezt ellensúlyozni kell.

    A szétvert, kiégett liftfülke állati tetemként lóg a két emelet között.

    - Még élünk - jegyzi meg halkan a fiú. - Ennyi elég.

    - Az utánunk jövő generációknak erről más lesz a véleményük - szúrja közbe sietve a mérnök. Megpróbál rágyújtani, de a sötétben rosszul lép, megcsúszik és legurul a lépcsőn. Sziszegve tapogatja állkapcsát, homlokát. Szájában fémes íz, orrában savanyú korom és macskahúgy szaga.

    - Én vagyok a maga után jövő generáció - hajol fölé a fiú.

 

*

 

Kőelemeken üldögél, lejárt személyi igazolványát nézi. Idegen arc mered rá, alatta beszkennelt, remegő kézírás, semmitmondó név egy plasztikkártyán.

    Ez volt a ház, ahol lakott.

    A szájában kávéíz. Évek óta nem ivott kávét.

    A kábelen függő közvilágítást himbálja a szél. Mintha egy hatalmas zseblámpa fényfoltja keresne valamit a vizes aszfalton, kitartóan, de eredménytelenül.

    Elindul a bérházak közt futó utcán. A megfeketedett faragványokba beleette magát a kosz, egy foghíjas szájüregre emlékeztető kapualjban átfúrt gipszrózsából szalad a kábel a neoncsőhöz: vastagon üli a por, áram nincs. Lassan forgó, lepedékes nyelv: huzat lenget egy mocskos függönyt. Fölöslegesnek tűnik az egykori építészek gondossága: ablaktáblák nélküli nyílásban ül a kiskamasz, lábát lógatva köpködi a tökmaghéjat. Itt mindenkinek legfeljebb két szótagos neve van, amit maga választ és leírni is megtanulja. Shana, Tibee, Banger, Nitty, Sue. Utcára hajított fotelekben cigarettáznak a nagyok. Nem kér tüzet? - kérdezik röhögve.

    Nem válaszol. A világ nem tart rájuk igényt, ők sem tartanak igényt a világra. A tárgyak és emberek csak erre vetődnek: kihasználni őket természetes. Más életet, mint a végtelen, körforgó pangást a fakuló, repedező, morzsálódó maradványok közt nem ismernek. Alkotókedvükből nyikorgó tákolmányokra, leleményességükből mások felhalmozott készleteinek megcsapolására futja. Úgy élnek, akár az anyjuk ölén, még ha ritkán vonja is őket szikkadt mellére a Kegyetlen Anya. Annyi jut nekik, amennyit maguknak kizsarolnak.

    Elemes rádió tüzeli a társaságot a következő utcasarkon. Táncról szó sincs. Tárgyak a sötétedő ég alatt a húgysárga lámpafényben. Mozdulatlan arcok az elmázolt nyál lakkrétegei alatt. Háttal a falnak dőlve sorakoznak, mint odatámasztott lécek. Fekete szemgödrök koromfoltjai. Mindegyiküket Blacknek hívják. Elégett a világ.

    A rádióban hallható zenekar lemezének címe: Szívszorongató. A borítón fekete kéz markol egy lüktető szívet, mintha lelógó emlő, tehéntőgy volna, s abból igyekezne magának valamit kifacsarni. Vér csurog.

    Itt mindenki azt vallja, halottnak született, s mint ilyen: kizsákmányolhatatlan. Élni és alulmaradni - ez nem vonzza őket. Nem nyújtanak be évente pályázatot a saját életükre - nyertes köztudomásúlag kevés van, s azok mindig ugyanabból a körből kerülnek ki. A vereség kevesebb fáradsággal is elérhető. Nincs ebben semmi lemondás: a halállal nem elvesztettek, hanem megszereztek valamit. A pályázatok örökös nyertesei nyereményükből egyébként még finanszírozzák is a zenekart: kedvükre van ez az önfeladó viselkedés, ünnepelni való a belátás.

    Hosszan elnyújtott, zajba fulladó akkordok, mint a tengermorajlás. Minden dallam lefelé ível, ha fel is ugrik egy-egy szótag erejéig, az nem több egy vállrándításnál. Szitáló ködben gyertyák, begyulladt, eldugult dobhártyára érkező, tompa püfölés: egy gyászmenet kilukadt dobja. Hamarosan nedves gödörbe fordítják a koporsót. A világvége-hangulat már nosztalgia. Az üres szív kultusza is kezd kiüresedni.

    A kitartó gyalogló kiér a villanyfényes, széles útra. Rombadőlt konyhaszekrény tiszteleg a gyér forgalomnak. Tíz emelet magas fém-üveg homlokzatok mögött kiadhatatlan kocka-irodák, ultramodern betonketrecek panganak porosodva. Négyzethálós füzetként várják, hogy beléjük írjon valaki.

    A gyökerektől púpos járda gödreiben meggyűlt büdös esővíz hullámzani, fodrozódni kezd, mint egy helikopterről megfigyelt, halott tó, ha olajtól fekete tükrét a rotor légárama felkavarja. Dermedt lávaömleny a part. A helikopter megbillen, a gyaloglót rosszullét környékezi. De üres gyomorral hányni sem lehet. Ami nincs, attól nem szabadulhatsz.

    A pocsolya vizében ostorlámpák, falombok úsznak: a felszín alatti világban is lassan szétárad az éjszaka. Felmerül a régi kérdés: hol jobb, itt vagy odaát