Liget.org   »   2007 / 8   »   Ács József  –  A törődés szelleme
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=359
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Az ember-gép 

 

Kiindulópontul Kiss Lajos András két mondatát választottam: "A huszadik század közepére azok a stratégiák, amelyek a fantázia, a képzelőerő, az érzelem és a felelősség tisztán emberi minőségeivel igyekeztek ellensúlyozni a dologi funkcionalitás és kiszámíthatóság erőfölényét, láthatóan vereséget szenvedtek. Az újabb idők embere számára már a ?transzhumán? megoldások, azaz a gépekhez hasonulás tűnik sikeres megoldásnak."

    Mérhetetlenül szomorú ez így. Mert hát mikor gondoljuk, hogy alulmaradtunk a gépekkel szemben? Mikor sújt le bennünket az effajta összehasonlítás végeredménye? Ha magunkra is csak mint gépre tudunk tekinteni. Ha az ember azonos a képességeivel és a teljesítményével, amikor nem teljesít, elveszti értékét, a saját szemében is. Ha a fejben szorzás vagy a kreativitás-kutatók kedvenc terepe, a sakkozás, a testi ügyesség vagy erő mutatja meg, mi az ember, dicstelen jelenét - mert hát a gépek e vonatkozásokban már felülmúlták - csak még dicstelenebb jövő követheti, amelyben a gépek a kezdeményezést is átveszik. Mikor azt mondjuk, "működik a párkapcsolat", a betegséget meghibásodásnak, a kórházakat javítóműhelyeknek fogjuk fel, már elfeledkeztünk ember voltunk java részéről.

    A génsebészetileg átalakított élővilágról, ugyanakkor a puha fehérjelényeket gépekkel fölváltó evolúcióról, az androidokról, a gépi implantátumokról, a Mátrix megvalósulás előtt álló világáról, az emberen diadalmasan túllépő technikai fejlődésről, poszthumán jövendőről szóló jóslatokat akkor is tizenhárom éves kamaszfiúk fantáziálásának látom, ha a megvalósítás már megkezdődött. Ahogy a világkormány esetében, itt sem az a kérdés, hogy a jövőben megvalósul-e - annak legfeljebb tünetértéke lenne (meg súlyos következményei) -, hanem hogy ugyan miféle éretlen fogalmaink vannak a világról és az emberről, hogy egyetlen központból irányíthatónak, illetve külsődleges funkcióit jól-rosszul betöltő alkatrésznek gondoljuk.

    A naiv technikaellenességet éppúgy elkerülném, mint az ember nélküli jövendőben reménykedő technikakultusz szélsőségeit. Az ember önmaga számára születésétől feladat, amivel valamit kezdenie kell. Akik az ember eltűnésében reménykednek, mintha ettől a kínzó érzéstől akarnának szabadulni: megoldás helyett széttépik a feladatlapot.

    A Kiss Lajos András által említett vereség reményében szeretnék inkább új szempontokat ajánlani a gépek megértéséhez - két szék közt lebukni a pad alá.

 

 

A világtól a tudományig, a tudománytól a technikáig

 

A természettudomány módszertanához szorosan hozzátartozik, hogy a világ jelenségeit a maga sajátos, fizikai, kémiai, biológiai szempontjai alapján határolja körül, és a leírásból kirekeszti a maga szemszögéből mellékes mozzanatokat. A szabadesés tanulmányozásakor például lényegtelen, hogy a szikláról egy darab kő vagy egy emberi test hullik alá. Ezt a tárgy redukcionizmusának nevezhetjük.

    A valóságban egy jelenségből mindig számos más jelenség következik

(A " B, A " C, A " D, A " E, ...) a természettudomány azonban csupán az őt érdeklő összefüggést (A " B) modellezi. A tudomány emellett az oksági láncolatot sem szükségképpen követi végig. Az A " B " B* " B** oksági láncból többnyire beéri az első (vagy néhány) taggal, vagy mert B* mint tárgy nem tárgya vizsgálódásainak, vagy mert a B " B* összefüggés esik kívül érdeklődésének körén, például mert olyan körülmények függvénye, amelyeket szintén nem vizsgál. Ezt oksági redukcionizmusnak nevezhetjük.

    A tudomány módszertanától természetesen elválaszthatatlan az effajta önkorlátozás, hiszen épp annak köszönheti hallatlan előrehaladását, hogy többszörös redukciókkal mesterségesen leszűkített terepen mozog. Az igazi tudomány elvben tisztában van azzal, hol húzódnak megállapításainak határai, meddig és mennyiben érvényesek a modelljei, az egyes tudományterületeken azonban mégis kialakul valami, amit Wittgenstein kifejezésével aspektusvakságnak nevezhetünk, képtelenséget a másként-látásra. Olyan ez, mint az emmauszi tanítványok esete, akik látni láttak, csak épp azt nem látták, hogy akit látnak, az Jézus.

    A döntő változás mégis akkor következik be, amikor a tudományra technikát alapoznak. Az alkalmazás bizonyos értelemben a megismerési folyamat fordítottja, a megismert összefüggés visszavetítése a valóságra. Ami a megismerés fázisában kézenfekvő - tudniillik a leegyszerűsítés - ugyanaz az alkalmazás fázisában már roppant aggályos.

    A gép annak a törekvésnek a megtestesítője, hogy a fenti modell szerinti A-t előidézve minél nagyobb arányban állítsuk elő a számunkra kívánatos

B-t. Csakhogy amikor A-t állítunk elő, egyrészt nemcsak A-t állítjuk elő, másrészt nemcsak B-t, hanem (akár tudunk róla, akár nem) C-t, D-t és E-t, sőt, B összes következményét, B*-ot, B**-ot stb. is előállítjuk, csak épp felfedezésünk örömében ezeket nem látjuk, vagy ha látjuk, nem vesszük tudomásul, vagy ha tudomásul vesszük, azzal az ügyet le is zárjuk. Ezt olykor könnyen megtehetjük: a következmények ugyanis gyakran térben és időben eltolva jelentkeznek: más embercsoportok vagy más generációk élvezik B hasznát, mint akik B* kárát látják (gondoljunk például a tiszai ciánszennyezésre vagy a gyógyszer-kölcsönhatásokra és mellékhatásokra).

    A lassan bontakozó technikai fejlődés korai próba-szerencse időszakában még van mód az emberi közösség és környezete összecsiszolódására. A kibontakozó létösszefüggések feltárulnak, előnyeik-hátrányaik lenyomata megjelenik a továbbörökített kultúrában, s ekként a cselekvésben. A gyors változások időszakában ez nincs így. A pusztító gyakorlat is fennmarad, éppen azért, mert nincs idő a közvetett következmények feltárására.

    A tudomány módszertani redukcionizmusa tehát a technikában visszafordítva módszeres felelőtlenséggé alakul. A vak rombolás a léttörvények elkerülhetetlenségével bontakozik ki - ha a cselekvésben nincs ott a tudományon és az érdeken túli, az egészre tekintő gondoskodás szelleme.

 

 

A technika nyomorúsága

 

Robert Pirsig A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete című könyvében* szintén két szék közt esik a pad alá, hogy odalenn megkeresse, miért övezi gyanakvás a technikát. A két széket ő jobb híján klasszikus és romantikus szemléletnek nevezi: "A romantikus szemlélet ösztön, képzelet, ihlet, alkotókedv műve. Érzelmek irányítják, nem adatok. [...] Ez a szemlélet nem halad az értelem és a törvények útján, hanem megérzése és esztétikai tudata kormányozza. [...] bár a motorozás romantikus mulatság, a motor ápolása klasszikus szemléletű tevékenység."

    A világot technokratákra bízni halálos vétek, mondják a romantikusok. Kiss Lajos Andrásnak igaza lehet: a romantikusok talán a lelketlen társadalom-géptől irtóznak, s az alkatrész-szereptől való viszolygásukat viszik át a technikára. A világot a következetlen romantikusokra bízni halálos vétek, mondják a technokraták, hiszen ők azok, akik mindenfajta erőművet elleneznek, de azért szeretnék, ha égne a villany.

    "Senki a maga igazából nem enged, és úgy tapasztalom, hogy a ma élő nemzedékek közül a két tábor megbékítését sem kereste senki", morfondírozik Pirsig elbeszélője, s közben akadozó motorkerékpárját viszi a szerelőkhöz. A műhely kéthetente buherál rajta valamit, aztán visszaadja. A gép állapota minden alkalommal romlik. Végül kalapáccsal és hidegvágóval esnek neki, ezért kénytelen inkább kitolni a szervízből a szétbarmolt járgányt.

    "Miért gyilkolják a szerelők a rájuk bízott motort? Elvégre ők nem menekülnek a technika elől [...] Ezek a technikusok maguk. Csakhogy ezek úgy esnek a munkának, akár a csimpánzok. Abban nincs köszönet. Se szeretet. Ez nem fért a fejembe. [...]"

    A rádiót hallgató, ujjuk közt villláskulcsot pörgető szerelők "eggyé a dolgukkal nem váltak. Öt órakor vagy amikor a nyolc órájuk lejárt, kikapcsolták a rádiót és kisétáltak, és attól fogva eszükbe nem jutott a műhely. Azaz már a műhelyben nem! [...] élnek a technika közepében, mégis sikerült elmenekülniük előle."

    A műszaki kézikönyvek kapcsán írja Pirsig: "Minden soruk azt beszéli: ?Íme a szerkentyű, a világegyetemtől térben és időben elszigetelten. Semmi kapcsolata veled, aminthogy neked sem lehet semmi egyéb közöd hozzá, mint a kapcsolgatás, feszültségek tartása, hibalehetőségek kiküszöbölése...? s így tovább. Erről van szó. A szerelők is így tekintettek a motorra, én sem vittem be különb érzéssel a műhelybe. Szemlélői voltunk mindannyian.

S akkor meggondoltam, hogy nincs is olyan kézikönyv, amelyik a motor ápolásával a szó igaz értelmében foglalkoznék. Hogy törődjünk vele, hogy rajta legyen az eszünk, azzal manapság könyvek nem foglalkoznak.

    [...] jó lesz eltöprengenünk, vajon a törődés veszte nem lehet-e eligazítónk, hol csúszott be a madzagja ennek a nyomorult huszadik századnak. Nem siettetjük az ítéletet. Ez is a század rossz szokása. Akármit siettetsz, nem törődöl már vele..."

 

 

A bíbelődés dicsérete

 

Mi a közös a redukcionista mohóságban és a gyanakvó technikaellenességben? Ugyanaz hiányzik mindkettőből: a gondoskodás, a törődés szelleme. Őseink még kénytelen-kelletlen kiművelődtek a szegénység tudományából:

a legjobb takarékosság a gondoskodás volt. Megbecsülték a javaikat. Ennek a szellemnek eltűnése mára itt, Köztes-Európában is megmutatkozik: lassan lehúzzák a rolót az utolsó javítóműhelyek. Ami elromlott, eldobjuk, és újat veszünk helyette, mert a mai termékek gyártásakor a javíthatóságnál fontosabb szempont a fogyasztási ciklusok felpörgetése. Közben gyorsan csökken azoknak a mestereknek a száma, akiktől a fiatalabbak a szeretetteli bíbelődést elsajátíthatnák.

    Ha nem akarjuk a technikát a vádlottak padjára ültetni, nem árt, ha magunkba nézünk. Bizony, a gondoskodás és a törődés lenne, ami az új találmányokat, a különféle gépeket az élet rendjébe lassanként beilleszthetné.

A szelíd és kitartó, a tényleges következményeket tapasztalati úton felmérő mérnöki figyelem nélkül minden technikai fejlesztés ámokfutás a következmények elől. Minden nosztalgia nélkül megállapíthatjuk, hogy a modernitást megelőző korok mélyén még ott rejlett a gondoskodás, a törődés szelleme, még ha időnként el is szabadult bennük a mohóság. A görögök vagy a velencei arzenál hajóépítő igyekezete úgy tarolt le erdőket és tett kopár sziklavidékké egész hegyvonulatokat, mint a világátalakításban mértéket nem ismerő modernitás, ám ez a magatartás mégis kivételesnek számított. Ma éppen fordítva van: a gondoskodás, a törődés ritka példáin akad meg a szemünk. Hiszen a magunk cselekedeteit sem illesztjük be az élet rendjébe, melyről úgy tudjuk, a nagy átalakíthatnék közepében amúgy sem létezik már! Mi más ez, mint aspektusvakság?

    "Te magad vagy a feladat", írta Kafka. "És sehol egy fia diák."