Liget.org   »   2007 / 8   »   Bárkán György  –  A mitikus ember alakváltozásai
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=364
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

"...arról nincs szó, hogy a régebbi kultúrákra és vallási képzetekre való regreszszív visszanyúlásban keresném az üdvösséget, sem pedig arról, hogy szándékomban állna elátkozni mindent, ami modern. Sokkal inkább arra törekszem, hogy feltárjam: az ember számára a világ megélésének különböző formái léteznek... Számomra fontosnak, sőt létfontosságúnak látszik, hogy megtanuljuk észrevenni: kultúránk - amennyiben megérdemli ezt a nevet - hihetetlenül egyoldalúvá fejlődött, s egyre sürgetőbben kívánja az ellenpólust" - írja Thorwald Dethlefsen, az erősen C. G. Jung és Kerényi Károly hatása alatt dolgozó mítoszkutató, aki a mítosz és a kultusz együttesét a modern pszichoterápia funkcionális elődjének tekinti.

    Ha igaz, hogy a mítoszok s a velük rokon mesék emberalakjai az istenek, félistenek, héroszok alakváltozásain mentek át, míg a mi emberközelünkbe kerültek, ma talán fordított sorrend tanúi lehetünk: a helyzetével-életével elégedetlen ember mítoszpótlékai a hétköznapi szintről emelkednek egyfajta új miszticizmusba, amely a modern, fogyasztói társadalom keretei között fejlődött ki. Így viszont aligha teljesítheti a jámbor kutató óhaját, mint mitológia nem válhat a pszichoterápia helyettesítőjévé, sokszor éppen ellenkezőleg, olyan menekülési formákat indít el az egyének életében, amelyet csak fáradságos gyógyító munkával lehet visszafordítani - ha lehet.

    Valamikor a mítosz az egész nép számára egységes volt, pontosabban: csak egy mítosz létezett az adott közösségben, ám ez mára megváltozott, hétköznapi, tudományos, költői mítoszok születtek, politikai szó- és képbűvészkedés, történelmi események köré szőtt értelmezési modellek, amelyek részlegesen épülnek a társadalom közös tudatába egy plurális világon belül.

    Mindebből sokat felmutatott Farkas Attila Márton előadása. Mégis: viszsza kell pillantanunk a mai mítosz-kutatás elődeire. Mítosz és élet összefüggését három, Zürichben rendszeresen találkozó jóbarát, s egymás munkáit kölcsönösen kiegészítő kutató, C. G. Jung, Kerényi Károly és Gershom Scholem, a modern zsidó filozófia egyik megteremtője kezdte korszerű módszerekkel alkalmazni a 20. század emberére. Másfél évig szintén köztük tartózkodott Walter Benjamin, s olykor csatlakozott hozzájuk a később ugyancsak Zürichben letelepedő Szondi Lipót. Különböző időben laktak a városban, szombat délutánonkénti kávéházi beszélgetéseik során fokozatosan körvonalazódott, milyen a modern ember mítosz-igénye.

    Mindenestre máig érvényes, sőt, újra aktuális Gershom Scholem elemzése a német-zsidó párbeszédről - értsd ezen valamennyi kisebbség elnyomó többséggel folytatott vitáját a párbeszéd-fogalom alatt. A filozófus kimutatja, hogy az újabb korban e párbeszéd tulajdonképpen mítosz: mindkét szereplő önmagáról s önmagával beszélget az egymásnak címzett felszínes retorikai megszólítások, fordulatok mögött. Végül a két fél szimmetrikus ellenpozícióba ragad, az egyik önmagába hulló keserűséggel, a másik a műfelháborodás elutasító gesztusától a sanda vigyorgásig terjedő skála valamelyik maszkjába bújva tér ki a valódi párbeszéd elől.

    Lehet vitatkozni, hogy a mítoszok teremtése egyfajta sajátos reagálás, amely szükségszerű velejárója az emberi létnek, s minden más megismerési s alkotási folyamat egyenrangú társa, vagy csupán a tökéletlen racionalizmus és a kielégítetlen, frusztrált, elnyomott ember pszichikus vágyteljesítésének önkielégítése. Nem vitatható azonban, hogy ez a reagálás az emberi lét kezdeteitől napjainkig munkál bennünk, megnyilatkozik, alkot, teremt és kompenzál, s valószínű, hogy sohasem tűnik el. Roland Barthes 1953-54 során, a Les Lettres Nouvelles-ben közzétett Mythologies című sorozata Linné növényrendszertanához hasonló gazdagságban gyűjtötte össze a modern társadalom manipulált tömegemberének mítoszait a sztár-kultusztól a fogyasztás idoljaiig, a pankrátor képétől a vallási szekták, ál-vallások, rejtett és nyílt szex-bálványok szimbolikus-valóságos megtestesítőinek vágyképe iránt érzett rajongásig. Ezeket a modern mítosz-figurákat elemezve rátalálnánk az alapvető típusokra és előbukkannának a technicizált környezet, az élettel teli világűr, a különböző mátrixok, birodalmak űrkatonái, a Földet támadó marslakók - az alaptörténetekben az új-mitikus szereplők, régi szenvedélyekkel persze, legfeljebb a mesés egyszerűséget valódi szimplifikáció váltja fel.

 

Barthes azonban túllép a leíráson, a jelölő-jelölt szerkezet, a képmások, idolok jelentése érdekli, hogy miként lesznek bevetített képmássá, s az objektivált kép a szubjektív szükségletek kielégítőjévé.

    Farkas Attila Márton is felvillantja napjaink hétköznapi mitológiái és a történelmi sorozatok közti összefüggést, de a szociológia és az interdiszciplináris kutatás ma még adós - s ez nem az ő bírálata - a szereplők (archetípusok?) és alaptörténetek új variánsainak leszármaztatásával, rendszerbe foglalásával.

    Levendel Júlia előadása érzékeltette, milyen mélyen dolgozik bennünk a mítosz-teremtő erő, s milyen fontos számunkra, egyéni életünk értelmezéséhez, én-ontológiánk és identitásunk tükröződéséhez. Önmeghatározásunk akkor lesz egyéni mítosszá, amikor a világ tagadja értékeinket, s nem találjuk odakint a szimmetrikus pontokat, amelyek megerősítenék választásainkat. Szembenézünk önmagunkkal és a világgal, s megszületik saját mítoszunkba hajló én-ontológiánk, amikor kitartunk s makacs önismétléssel mondjuk, kik vagyunk, s miért éltünk-élünk. Ha nem tudjuk mondani, átélni se tudjuk többé - akkor meghal a mítosz.

    A rendszerváltás előtti időkről szóló "mítoszokat" - holott a történeteket átéltük és a források elvben rendelkezésre állnak - nehéz megkülönböztetni: mi a valósághű történelmi tudat narratívája és mi a hazugság. Létezik ugyanis mitománia kórkép. Nem csupán a zavargásokba hajszolódó, szélsőséges és pusztítást tételező eszmék jelenítik meg a társadalom egészét fenyegető tudattalant, hanem az egyre módszeresebben kidolgozott és propaganda-csomagolásban tálalt siker-mitológiákban, az alaptalan várakozásokba hajszoló reform-ideológiákban is, történelmi tények primitív, önigazoló csűrés-csavarásában, amellyel szemben a társadalom tagjai védtelenek. Ha mai társadalmunk számára olyannyira szükséges terápiás módszert keresünk, s komolyan vesszük az elődök üzenetét, hogy a mítosz betölthet terápia-funkciót egy agresszióval fenyegetett, vergődő világban, azokra a humanista mítoszokra kell gondolnunk, amelyeket - a Kerényi Károllyal egyébként szorosan együttműködő és tőle sokat tanuló - Thomas Mann támasztott fel a Törvény nélküli világot elutasító s az ősit újra-költő narratíváiban.