Liget.org   »   2007 / 6   »   Ács József  –  A döntéshozás zsákutcái
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=419
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Az emberi faj törzsfejlődés során kialakult adottságai a környező világ arányaira és mérettartományára korlátozzák felfogóképességünket. Felismerhetjük ugyan, hogy vágyaink és félelmeink tovább szűkítik a számunkra adódó világot (funkciójuk eredetileg a koncentrált cselekvés elősegítése volt), beidegződéseink pedig egyszerű sémákká egyszerűsítik, de bármiképpen gondolkozzunk is, metaforáink, gondolati műveleteink, filozófiai rendszereink, szellemi erőfeszítéseink sem emelnek bennünket emberi lehetőségeink fölé: a világ képét kénytelenek vagyunk ebben a tartományban megalkotni és cselekedeteink is mindig ebből a velünk arányos reprezentációból indulnak ki. A cselekvő ember sok tízezer év beidegződéseire támaszkodik: csak egy vele arányos világban képes cselekedni.

    Jól illusztrálja ezt az összefüggést a grafikus operációs rendszerek sikere: ezek sajátos "kis világot" teremtenek a számítógép képernyőjén: kis ló, kis eke, kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis búza. Az adattömböket tárgyakként mutatják be, a rajtuk végzett műveleteket pedig egyszerű fizikai cselekvések analógiáival ábrázolják. Egy illuzórikus világot teremtenek, amelyben azonban köznapi érzékeinkkel tájékozódhatunk.

    A modernitás messze eltávolodott az emberhez arányos, felfogható és átlátható "kis világ" koncepciójától. Következésképp a döntések mindig egy többé-kevésbé illuzórikus (mert emberi arányú) térben születnek, ahol e döntések számos következménye közül csak azok jelennek meg, amelyek abban a rendszerben egyáltalán megjeleníthetőek. A döntéshozó vagy egy redukált világban dönt, vagy nem dönt sehogy. Ha nem dönt sehogy, az is egyfajta döntés: minden menjen tovább változatlanul.

    Az aránytalanság problémájának látszat-feloldása ugyanis az, hogy felismerve az emberi döntések rövidlátó jellegét, a döntéseket egy automatizmusra bízzuk: olyan társadalmi-gazdasági struktúrákat építünk ki, ahol a döntések egy része magából a struktúrából következik. Mondhatjuk úgy is, hogy a világ bennünket meghaladó, de minket éltető teljességét képviselő Isten és a transzcendens törvények helyére az emberalkotta mechanizmusok szabályszerűségei kerültek.

    A tudomány fejlődésébe vetett remény egyik összetevője is az a hiedelem volt, hogy az összefüggések ismerete leveszi vállunkról a döntés terhét. A felgyorsult műszaki fejlődés azonban nemhogy nem csökkentette, egyenesen megsokszorozta az emberi döntések súlyát.

    Bernard Mandeville vagy Adam Smith azt hirdette, hogy a rendszerbe szedett emberi önzések eredője üdvös világot teremt. Az emberi kompetenciánkon túli titokzatos törvényekben ők elsősorban jótéteményt és az önmeghaladás lehetőségét látták. Hiszen ha alárendelhetjük magunkat egy emberalkotta rendszer magasabbrendű logikájának, nem kell túlterhelnünk a képzeletünket. Ebben az értelemben állíthatjuk például a modern pénzügyi rendszerről, hogy minden képzeletet felülmúló. Ez azonban csak a probléma elodázása, hiszen a magával a rendszerrel kapcsolatos döntéseket az erősen centralizált pénzügyi központok megint csak a rendszerről alkotott illuzórikus, többnyire érdekszempontokra szűkített kép alapján hozhatják meg. Ez a döntéshozás paradoxona.

    A modernitás két zsákutcája valójában egy: a megalomán tervgazdaság totális kontrollja és a tőkelogika elszabaduló automatizmusait szolgáló társadalmi rend végeredményben ugyanabba az abszurditásba torkollik.