Liget.org   »   2006 / 5   »    –  Kőbe vésve - a kőbányai sírköves iparról
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=680
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Az őskorban, mintegy százezer évvel ezelőtt - s a tudósok innen számítják az emberré válást - őseink gondoskodni kezdtek halottaikról. Az idők során a holtak testét vagy hamvasztás utáni maradványait a lakóhely alatt földelték el - a rómaiak pedig már házukban, díszes urnában tartották az elhunytak porát. Az egyiptomiak sírkamrába rejtették a bebalzsamozott holttestet, az ókori Közel-Kelet népei földbe temetkeztek, de nem egyformán temettek gazdagot meg szegényt. Az egyszerűbb ember teste csupaszon, a módosabbé agyagkoporsóban került a földbe. Az Ószövetség népe csak a súlyos bűnösök holttestét hamvasztotta, egyébként a testet megmosták, gyolcsba tekerték, mirhával és aloéval illatosították, s lehetőleg még a halál napján eltemették. A szegényebbek a saját földjükbe ásott gödörbe kerültek, a sír fölé kőrakást emeltek. A gazdagabbak testét sziklaüregbe tették, fedetlen kőkoporsóban, vagy egyszerűen a sziklába vájt padozatra helyezték.

    A keresztények a zsidóktól vették át a temetkezési szokásokat, de a bensőséges családi eseményt felváltották az egyházi szertartással, és a temetőket is egyházi testület gondozta. Az egyház sokáig tiltotta a halottak hamvasztását. A keresztény temető áldott hely, ahová korábban a halottas háztól, ma többnyire a ravatalozóból, ima és zsoltáréneklés mellett viszik a halottat. A holttestet vagy a hamvakat a ravatalozóban és a nyitott sírnál, illetve a kolumbáriumnál is beszenteli a szertartást végző pap.

    A temető minden korban megmutatja - legelőbb is, hogy hittek-e az emberek az örök életben. Az ókori szokásoktól a mai sírfeliratokig sok-sok érzékelhető, mondhatni tárgyiasult jelet találni a hit vagy éppen a hit hiányának élet- és például családszervező funkciójáról. A zsidók kősírjai, temetkezésre használt, sziklába vájt üregei lakott helyeken kívül, fás, ligetes területeken voltak.

    A keresztény ókor halottait a földbe temették, olykor sírkápolnát emeltek a halott fölé. Később a templomok, bazilikák fala mellé helyezték halottaik szarkofágját, s föléje olykor tetőzetet is emeltek. Krisztus után az első öt évszázadban a templomba temetkeztek (a papok mindenképpen), a 6. századtól azonban az egyház már korlátozta ezt a szokást. Így jöttek létre temetők a templomok körül a középkori Magyarországon is. Klerikusok, uralkodók továbbra is temetkezhettek a templomba. Egyetlen Árpád-házi királysírunk, amelyről tudjuk, hogy a mai napig háborítatlanul, azonos helyen őrzi a király maradványait, I. Andrásé, a tihanyi bencés apátság altemplomában.

    A 16. századtól közegészségügyi okokból kerülnek a temetők a településen kívülre. A temetők többsége még egyházi tulajdonban van, de a községi temetőt is megáldja az egyház. A településen kívüli temetőben aztán kápolnát építettek, és legalább egy keresztet elhelyeztek középen. Már az őskeresztények állítottak a sírok fölé keresztet, ezt a katakombák sírüregeiben is megtaláljuk.

    A budapesti Új Köztemetőt (Kozma u. 8-10.) 1886. május 1-én nyitották meg, 318 kat. hold területen, a volt Eszterházy-birtokon, melyet - miután nem lehetett megművelni - a gróf a városnak ajándékozott. Jelenlegi területe - az 1914-es, 1933-as, 1938-as, 1942-es és 1950-es évekbeli bővítések után - kb. 560 kat. hold és 301 parcellára tagolódik. A területi elrendezés, valamint a temető fő épületei Ziegler Győző műépítész tervei alapján készültek 1903-ban.

    Az első temetés 1886. augusztus 6-án történt, Závoly Viktóriát, egy napszámos özvegyét az 53-as parcella 2. sorának 11-es sírjába helyezték. Azóta kb. 1,5 millió halottat temettek itt el.

    A ravatalozót és a hűtőházat 1921-1925-ben építették. Felújításuk és bővítésük 1978-1985 között történt. A Pomsár János tervezte krematóriumban 1968. május 2-án két gázzal fűtött kemence és három hűtőfülke kezdte meg működését, a ?70-es években itt is bővítettek.

    A katonai temető 1903-tól két parcellában volt, az I. világháború után 25 kat. hold területre növelték. 1955-ben a Honvédelmi Minisztérium lemondott a katonai sírok gondozásáról, ekkor kb. 20 ezer I. és II. világháborús halott sírját szüntették meg. Az intézkedés azonban súlyosan sértette az 1929-ben kötött Genfi Nemzetközi Szerződést.

    A hamvak szétszórása és hazavitele 1984-től engedélyezett.

    A 19. század elején Magyarországon még voltak járványtemetők. Az utolsó a jelenlegi kőbányai kínai piac területén volt, de olyannyira megfeledkeztek erről, hogy még a legrégebbi kőfaragók sem hallottak semmit, ami szájhagyomány útján őrződött volna. Állítólag az orvost összezárták a halottnak hitt beteggel, sőt, zsineggel is hozzá kötötték, hogy ha mégis tetszhalott volt az illető, és éjjel megmozdult, az orvos azonnal érzékelje az életjelet.

    Az Új Köztemetőnek a múlt század elején még harangöntők is dolgoztak, ám ahogy a város gyarapodott, el kellett költözniük, mert a harangok próbája zavarta a lakosokat. Most - úgy mondják - valahol Vác környékén vannak. Kérdés, hogy a mostani repülőforgalom nem zavarja-e jobban a lakosokat - és a holtakat.

    A temető különös világ, olyannyira, hogy talán megkockáztatható: funkciója ellenére nem csak a múltat idézi. Először is rengeteg furcsaságot látni. Például a Bukovi Márton futballista emlékére készült, kőből faragott stadiont.

    Kínos abszurditások is megesnek: miután "nagyüzemesedett" a temetés, és a temetői rendtartás is szigorodott (jelenleg a sír-megújítás ideje 25 év), aki nem intézkedik időben, más sírját találhatja nagyszülei nyughelyén, ahová talán csak két hete még virágot vitt. Az elembertelenedés megakadályozása elsődleges feladata a sírkőkészítőnek. Munkáját így nemcsak a műhelyben, hanem az irodában is végzi, mikor a megrendelőkkel beszél. Aki nem együttérző, nem elég figyelmes, nem lesz jó sírköves - még ha "szakmailag" felkészült is. Igaz, a sírkövet nem a "friss" gyász idején állítják, mert a "beépítés" csak akkor ajánlatos, ha már nem kell tartani a talaj süllyedésétől. Mégis, éppen a sírkő megrendelése elevenebbé teheti a hozzátartozó fájdalmát - olykor a veszteség ambivalenciáját, vagy akár a bűntudatot. A sírkőben aztán minden sűrűsödik: konvenció, hamis pátosz, fegyelmezett fájdalom.

    Aki meg akarja ismerni egy település lakóinak szokásait, hitét, szellemi szintjét, ízlését, legelőbb is nézze meg a templomot, a kocsmát és a temetőt. Kisebb helységekben a közös gondozás színvonala is árulkodó. Ausztriában van olyan temető, amelynek sétányait naponta takarítják partvissal.

    Az idős kőfaragók azt mondják: régen a szakmabeliek igényesebbek és képzettebbek - vagy másképpen képzettek - voltak. A szobrászművészek is készítettek síremléket, s ezzel mintegy mértéket adtak.

    Amikor az ötvenes években gyakorlatilag megszűnt a külföldi gazdasági kapcsolat, több kőféleség behozatala leállt, kiváló minőségű anyagokhoz egyáltalán nem lehetett hozzájutni, így egy ideig feldolgozták a régi sírköveket, aztán amikor ez a lehetőség kimerült, következett a műkövesek ideje. Ők formákat készítettek, és sorozatban gyártották a műkő-termékeket - roppant kevés fantáziával és ízléssel: volt ezen virágtartó váza, esetleg valami faragás, meg mondjuk egy galamb.

    A kilencvenes években viszont ömlött hozzánk - Európából, Ázsiából, Amerikából is - a gránit és a márvány. Drága ugyan, de van rá vevő, így ismét háttérbe szorul a műkőgyártás. Újabban megmunkálatlan szikladarabokat is felállítanak sírkövekként. Újra vannak kőfaragó mesterek, akik az elhunyt egyéniségéhez illő sírkövekre "szakosodtak", s az emlékmű formáját, anyagát, díszítését a hozzátartozóval folytatott hosszú beszélgetés után alakítják ki.