Liget.org   »   2006 / 2   »   Ács József  –  A mindent járó malmocska, avagy a pénzhatalom természetrajza
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=737
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Pesszimista elõadás? - Erdély Miklós az Optimista elõadásban a posztneoavantgárd magatartás jellemzõit sorolva - többek közt - ezeket írja: 

 

    "1.    Az ember illetékességét saját élete, sorsa tekintetében tudomásul kell vennie, ahhoz minden határon túl ragaszkodnia kell. 

    2.    Illetékessége mindenre kiterjed, ami létét érinti, akár közvetlenül, akár közvetve. 

    3.    Ilyen módon illetékessége mindenre kiterjed. 

    4.    Ami rossz, hibás, kínzó, veszélyes és értelmetlen, azt merészelnie kell észrevenni, legyen az a legelfogadottabb, legmegváltoztathatatlanabbnak tetszõ ügy vagy dolog."

 

    Amit megváltoztathatatlanként definiálunk, bennünket definiál.

 

Egy provokatív metafora - A Corporation című film szerint a részvénytársaságok, ha személyként képzeljük el õket, önzõek, eredendõen amorálisak, érzéketlen és álnok pszichopaták, nem fogadják el társadalmi és jogi korlátaikat, nincs bűntudatuk, de képesek olyan emberi viselkedésformákat utánozni, mint az együttérzés, gondoskodás és önfeláldozás. A kapitalizmusnak ezek a megtestesülései nemcsak a profitot osztják szét, hanem a rettenetes felelõsséget is, hogy egy fõre aztán már csak valami jelentéktelen kompromisszum jusson.

    A film újra felfedezi, amit jó ideje tudhatunk: a tõkés gazdaság nem az áruk, hanem a tõke körül forog, és a pénz nem a szükségletek diktálta árucsere eszköze, hanem az áru szolgál - jóllehet egyre gyengébb - ürügyül a pénzszaporításra. A nyugati társadalom szemlátomást engedelmesen hallgat a rendszer haszonélvezõinek sugallatára, hogy minden emberi tevékenységet a pénz közös nevezõjére hozva mennyiségi mutatók szerint kell optimalizálni - csupán mert ez az optimalizáció könnyen megvalósítható. Hogy az így rövid távú érdekek szerint optimalizált élet milyen célt szolgál és az a cél egybeesik-e tényleges céljainkkal, már csak azért is nehezen megállapítható, mert igazából fogalmunk sincs a céljainkról: a mérhetõvé nem tehetõ minõségi megfontolások, értékszempontok közös mérlegelése a számszerű önérdekre épített széttartó civilizációban amilyen fáradságos, olyan eredménytelen. Az ember leszokik a gondolkodásról, nem beszél fölöslegesen, hanem a piac szavára hallgat, és igyekszik kiismerni a pillanatnyilag érvényes játékszabályokat.

    A film mindjárt ízelítõt is nyújt a legfrissebb játékszabályokból: látjuk, amint a részvénytársaságok politikai izomzatot szednek magukra és a gyarmatosítók klasszikus módszereit követve megszerzik a pénzben szűkölködõ államok erõszakszerveinek támogatását. Látjuk, hogyan kellett az embereknek Bolíviában az ivóvízkészletük - számukra gyakorlatilag halálos - privatizációja ellen tiltakozni. Létük, úgy tűnik, akadály a gazdaság hatékony működtetésének útjában. Az õ szemszögükbõl a privatizáció: piratizáció. Kalózok teremtenek, majd tartanak rendet így a tengereken.

 

Nézzünk körül! - Jóllehet Magyarországon még ma is a szabadversenyes kapitalizmus játékszabályait kívánják ismertetni a jólét után áhítozó emberekkel, s ha máshogyan nem, legalább üres szavakkal megpróbálják vállalkozásra buzdítani õket, s nem telik el nap, hogy ne hallanánk a versenyképességet, minden értékek eme kútfejét emlegetni, akár a legabszurdabb összefüggésben is, a szavak mégis légüres térben pukkannak szét: a vállalkozások fölemlegetett szabadversenyes kapitalizmusa, az egész vadnyugati romantika ugyanis nincsen sehol.

    A verseny metaforája ennek a demagógiának a centrális hazugsága. Aranykori fényben fürdõ, idilli kép ez: a nemes versengés résztvevõi közismert és elfogadott játékszabályok szerint, egyenlõ feltételek mellett, erejük és tehetségük latba vetésével igyekeznek színes trikóikban a cél felé, mely ugyan a maguk gyarapodása, ám a piac Láthatatlan Keze úgy rendezi, hogy a sok-sok önzésbõl közjó szülessék. Hiszen az esélyegyenlõségnek még minisztériuma is van! Állandóan változó körülmények között, a korrupció labirintusában, ismeretlen feltételekkel egyenlõtlen küzdelmet folytatni, melynek végeredményét nálunk hatalmasabbak már elõre eldöntötték - ez sokkal kevésbé hasonlít egy sportversenyre, de sokkal jobban hasonlít a mindennapokra. A "piaci szereplõ", a "vállalkozó" fogalma ugyanilyen közkeletű eufémizmus: nagyvonalúan eltekint a kiszolgáltatott kisemberek és az érdekeiket diktátumszerűen érvényesítõ maffiák vagy óriásvállalatok közti különbségtõl - röviden: a társadalom szerkezetétõl - ezért minden, közemberekkel lenyeletett ideológiai fõzet kötelezõ alapeleme.

    A valóságban, aki az udvariasan outsourcingnak nevezett ázsiai gyermekmunkával, rabszolgasággal költséget csökkentõ, a termékeket fillérekért felvásárló, árakat letörõ gigantikus cégóriások árnyékában rühellené a rabszolgasorsot, munkanélküliként örvendhet az alacsony áraknak: az ideig-óráig folyósított segélybõl ruhát turkálhat és nyomott áron veheti meg a zsömlét a repülõtéri hangárok méreteit elérõ hipermarketekben - a fogyasztáson túl nem maradt semmi dolga. A magyar milliárdosok élettörténetének futó tanulmányozása is elegendõ, hogy belássuk: termelésbõl, új értékek elõállításából manapság nemigen lehet, ahogy mondani szokás, pénzt csinálni. Pénzt leginkább pénzbõl lehet csinálni.

    Újratanuljuk a régi leckét: a jelenkori gazdaság középpontja nem az értékek elõállítása, a termelés, hanem a pénz.

    Ha termelni nem is, a nagy cégekhez alkalmazottnak beállni még lehet: lojalitásunkat szerény díjazással honorálni fogják. Lehet kereskedni, éttermet, közértet, üzletet nyitni, ott alkalmazottakkal kínlódni - de csak üzletközpontok árnyékában, és nem árt, ha jó helyeken jó ismerõseink vannak. Körbetartozások örvényében fuldokló építkezési vállalkozóként be lehet vetni az összes trükköt a szakképzetlen, olcsó munkaerõ alkalmazásától a rafinált túlszámlázásokig és késleltetett kifizetésekig, ám a pénzbehajtókkal való elsõ találkozás a legkeményebb fõvállalkozót is meg fogja gyõzni, hogy a pénzbehajtás jóval jövedelmezõbb. Bár az alvilágban valóban nagy pénzek forognak, a meggazdagodás királyi útja mégis máshová, a virtuális térbe visz: a leggyorsabban a spekulánsok gyarapodnak.

    Megint egy régi-régi lecke: a kapitalizmus nem egyszerűen azt jelenti, hogy piacgazdaság. Kelet-Európa újorwelliánus nyelvén kapitalizmusról beszélni persze szánakozást keltõ bárdolatlanság, pedig a két fogalom között jókora szakadék tátong: hullanak is bele a szerencsétlen emberi életek sorban.

    De ha itt, az úgynevezett posztindusztriális társadalomban mindenfajta termelés egyúttal veszteséget is termel, ezért automatikusan leépül, akkor ki dolgozik, ki termel?

    A közhelyszerű válasz: a rabszolgák Ázsiában.

    Annál a kérdésnél, hogy vajon magunk is kizsákmányolók vagyunk-e, ha Indonéziában varratott futócipõt vásárolunk, jobban érdekel, hogy miért alakult ki ez a kölcsönös kiszolgáltatottság. Miért vagy legalábbis hogyan alakult ki az a helyzet, hogy a reálszférában csak a fékezhetetlen, gyilkosan csõlátó törtetés, a rabszolgasors vagy a munka nélküli hasztalan tengõdés között lehet választani?

 

Szereplõk, színpadra! - A modern kor megannyi hatalmi formációja (részvénytársaságok, bankok, sajtó, egyházak, titkosszolgálatok, szervezett alvilág) között, épp mert nem intézményesülnek hatalmi ágként, nem érvényesül a hatalmi ágak szétválasztásának és ellenõrzésének elve. A politika intézményrendszere nem tükrözi a tényleges hatalmi viszonyokat, csak hozzáférést biztosít a hatalom hagyományos formáihoz (a törvényhozás, a bíráskodás vagy az erõszakszervezetek irányítása), melyek a hatalmas érdeknyomás alatt nehezen tudják megõrizni függetlenségüket. A társadalom tartószerkezetének megroppanása, mely a háborúknak vagy a gazdasági összeomlásoknak a velejárója, sok helyen kifejezetten megkönnyíti a politikai intézményrendszer kisajátítását: profitorientált magáncégek ragadnak magukhoz hatósági jogköröket (mint nálunk a parkolási társaságok) vagy rablólovagok és hadurak, a komprádor elit szerepét sebtében magukra rántó korrupt zsarolók lépnek fel rendfenntartóként.

    Noha a hatalom érvényesítésének nagyon sokféle módja és eszköze van, hatalom és pénz a legtöbb esetben mégis mindkét irányban konvertibilis. Az elmúlt századok másik öreg tanulsága, hogy kellõ mennyiségű pénzzel, s ami ennél is több, a pénzügyi rendszer kézben tartásával akár háborúkat vagy gazdasági összeomlásokat is könnyűszerrel elõ lehet idézni. Már csak ezért is joggal feltételezhetnénk, hogy a legnagyobb pénzvagyonokhoz, melyek jó ideje ugyanazokban a kezekben összpontosulnak, roppant érdekérvényesítõ képesség, befolyás és hatalom társul, még ha ez semmilyen intézményes politikai formában nem is jelenik meg.

    Ezt a meghatározó hatalmi tényezõt a Corporation című film sem igen említi - pedig alcíme A pénz birodalma. Nagyvállalat-kritikája nem foglalkozik azzal, hogy a pénzhatalom a XX. században a hatalmi formák radikális átrendezõdését hozta. A pénzügyi szféra, mely mindig is elõnyben volt az anyagi javak elõállítását végzõ, számtalan tényezõnek kiszolgáltatott reálszférával szemben, évszázadok óta növekvõ befolyásának segítségével olyan pénzügyi-gazdasági struktúrát hozott létre, melynek automatizmusai a pénztõke koncentrációja révén saját szerepének és hatalmának mérhetetlen megnövekedéséhez vezettek. Ennek a hatalomnak a forrása a pénzrendszer.