Liget.org   »   2005 / 12   »   Ács József  –  Egy bútorraktár szomorúsága
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=794
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Rezonanciák Handi Péter verseire

 

Betegen, ágyban fekve bámulni a mennyezet egyenetlenségeit, meredten szemlélni ablakdeszkát, falszögletet, szék és asztalláb nyakak / guernicai ficamait*, a vaskályha ütött-kopott doboztestét, a kályhacsövet, amin megül a por - nos, ebben otthon vagyok.

    A könyvek a polcon végigcsináltak velem jó néhány hályogszürke téli vasárnap délutánt: mintha néma rokonok karéjában ülnék. Ebben a társaságban a függõleges gerincű kötetek lehetnek csupán rendíthetetlenek, aki enyhén szomszédjának dõl, már át is adta magát a hideg és nyirkos szomorúságnak. És a bútorok hogy tudnak hallgatni! A rokkant, csüngõ ajtajú szekrények, a folyton falnak vetett háttal álldogáló könyvespolcok megadóan tűrik a borús, fénytelen idõt, a fűtetlen szoba viszontagságait: igyekszem tanulni tõlük, de az élet a jogait követeli bennem, nem lehetek egyenrangú társuk sosem. Hiszen belõlünk, élõkbõl, s így belõlem is, mindig kipárolog valami romlékony lélek és leülepszik a bútorokon, megül a szõnyegen.

    Megborzongok; õsz csörög a hideg / villamossíneken.

    A ködben álló akácfák, mint munkapadnak támaszkodó szaktársak, felmondják emlékeiket. Apám vízfolttá változott / az elnyelõ itatóspapíron. Körbenézek a szobában, senki.

    Hát persze. Csak ez a nedvesség.

    Az ovális asztallap értetlensége.

    Hiába vonakodnak a tárgyak, elõbb-utóbb mindenkit átitat a maga szerepe. Maszatosra fogdosott puha kavics kerül a kezembe: az elsõ radírom. Viszszaejtem az évtizedek alatt a fiók fenekére ülepedett kiszáradt filctollak, színes ceruzák, befõttesgumik közé. Az íróasztal már fogalmazza ellenem az elháríthatatlan vádat. Könnyű a dolga: mindent tud rólam, a test kulcsra zárt titkai / elõfeslenek. Egy kihúzott fiók. Pontos ütés a gyomorszájra. Meg sem várom a vádbeszédet, már elõre összegörnyedek. Szigorú szavak, mint mindig. Felnézek.

    A szemközti háztetõn állapodik meg a tekintetem, aztán az egyenletesen szürke égen. Hatalmas bádoglap. Folytonos morajlás hallatszik mögüle, titkos üzenet, mely nagyon messzirõl érkezhetett, mert az idõk során érthetetlenné torzult. Azt képzelem, ez a kivehetetlen mormogás valamiféle egyetemes védõbeszéd, mely nyilván nem a személyemnek szól, de rám is vonatkozik. Mivel egy szót sem értek belõle, részleteiben megkapaszkodni nem tudok, fülemben nem ül meg, az ellenérvek aprópénzére felváltani nem lehet. 

Csak lengek létem sarokvasán.

    A vakolat hajszálrepedéseit figyelem. Lassan beesteledik. Felkapcsolom a csipeszes lámpát. Ha behúzom a függönyt, végképp magamra maradok e kevés beszédű, ám annál szigorúbb társasággal. A faliszõnyeg mintái azt suttogják, "ha most éjfélig mindegyikõnket végighallgatsz, oly tehetetlen leszel / mint átvilágított lámpaernyõn / a por".

    A szobafogság már csak ilyen. Igen, a bútorok elevenebbek nálam, életrekeltõjüknél, aki beszédtárgyuk vagyok csupán. Ugyan mit felelhetnék egy fenyõfa padnak? És akkor nem említettem még / a fatörzsön található / göbök ember-arcát, amint / évszázadokig / egy pontra tekintenek.

    A könyvek sokkal jámborabbak. A lámpa fénykörébe vonom és fellapozom õket. A szorongásom mélyén lapuló kimondhatatlan kérdésre keresek választ, természetesen hiába, ám valamiféle megnyugvásig mégiscsak eljutok általuk. Csak annyi csöndet szeretnék, hogy aludni tudjak. Csak annyi kegyelmet, hogy életben maradjak. Noha a csönd is lehet fojtogató, a halálbüntetésnél is lehet kegyetlenebb az életfogytiglan.

 

A történelem teremtette keserves-abszurd helyzet: H. P. gyerekként nem szólhatott az apjához, mikor utoljára látta. Úgy emlékszem rád, / mint áruház mozgólépcsõjén / egy arcra, mely / velem egy vonalba érkezik; / nagyítóüveg prizmája csúszik / közénk, pillanatra / hatalmas leszel, / jóformán tapintható, de / a futószalag továbbvonultat, / s még elkísér tekintetem, ahogy / süllyedsz az engedelmesen / sorakozó tarkók erdejében, / míg én egy darabig még / fölfelé húzatom magam.

    "A történelem egy angyal, akit háttal sodor a szél a jövõ felé, így Juliska. A történelem egy törmelékkupac, így Jancsi. Az angyal vissza akar menni hogy kijavítsa a dolgokat, összerakja, ami szétesett. Ám a paradicsom felõl viharos szél fúj, ez a szél pedig háttal sodorja a jövõ felé. Ezt a vihart hívják haladásnak", meséli Laurie Anderson, Walter Benjamin nyomán.

 

Eddig azt hittem, csupán képeket õrzök magamban a gyerekkoromról. De

A retina szoborkertje rádöbbentett, hogy dehogy. Egy-egy hívó szóra többféle kép, többféle érzelem, íz, szag, hang bukkan elõ az emlékezet mélyérõl.

A múlt az emlékek törmelékkupaca, melybõl közös erõvel kollázst készít a képzelet. Akik újra meg újra eszünkbe jutnak, azok az ismételt formázás következtében állandó alakot öltenek: szobor lesz belõlük, még ha hozzájuk is tapaszt meg le is farag belõlük az idõ, akire mindent rá lehet kenni.

    Így õrzöm magamban Rákosligetet a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Akkor még élt a piactér, ahol akár eleven tyúkot is lehetett vásárolni: levágni, megkopasztani már a háziasszonynak kellett. Rákosliget akkor, noha 1950 óta Budapest része volt, inkább falura vagy kisvárosra hasonlított. A piactér környékén, ha jól emlékszem, négy állandó zöldséges kínálta áruját. Volt ezekben a zöldségesekben valami félelmetes. Nyilván szégyelltem elõttük, nagyhangú és magabiztos emberek elõtt az ügyetlenkedésemet. A Ferihegyi út sarkán például egy erõszakos, bajszos-szemüveges, tömzsi ember vezette a boltot, nem szerettem ott vásárolni, hiába volt esetleg olcsóbb a paradicsom.

    A piactéren két kisebb épület állt: az iskola felõli végén a mérlegház, az alsón egy bolt, ahol egy nénitõl pékárut és tejtermékeket lehetett vásárolni. Pult volt és sorbaállás. Jegyes tej. Máig az orromban van a zacskók törlésére használt rongy kicsit savanykás szaga és a frissen sült, nagy késsel kettészelt kenyér illata.

    Rokkant nagyapám, akirõl egyébként, furcsa módon, nemrégiben derült ki, hogy anyámat csak örökbefogadta, központi helyen áll a retina szoborkertjében. Tõle tanultam olvasni, sakkozni és kártyázni (õ is szívesen folytatott párbeszédet Piatnyikékkal). Együtt tanulmányoztuk Grätzer József könyvét, a SICC-et (Szórakoztató Idõtöltések, Cseles Csalafintaságok).

 

Hules Béla, három éve halott költõ barátom, aki szintén eltávolíthatatlanul beleégett a retinámba, a két világháború között Zalában még olyan világban nevelkedett, ahol a falusi élet rendje nem sokban különbözött az emberiség ezer meg ezer éves gyakorlatától.

    "Egyiptomban éltünk", mondta.

    Nem vagyok öregember, de már a harmincéves emlékeim is anakronisztikusak. Hiszen Rákosligeten mindennapos látvány volt a lovaskocsi! Menynyire más világ volt és milyen sebesen süllyedt el! Mintha egyhelyben mentem volna világgá, s most én is Ausztrália távolából tekintenék erre a meszsze tűnt kontinensre: valaha volt életemre.

    Meglehet, a történelem hullámverésén ingó-rengõ ágyamba kapaszkodva és mások sorsát szemlélve én is szédüléssel meg hányingerrel küszködöm, ezért mulasztom el az alkalmat, hogy az egyre erõsödõ hullámzás energiáját a magam számára hasznosítsam. Talán ezért keresem én is ennek a hatalmas hajónak a viszonylag mozdulatlan súlypontját, mint annak idején a Félteke* óceánon hánykolódó szerzõje.