Liget.org   »   2005 / 9   »   Peterdi Nagy László  –  Ruszka
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=865
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Már a cím is az oroszokat idézi, akik (ahogy egykor a törökök) nemrég úgy megijedtek, amikor busó kereplõinkkel rájuk ijesztettünk, hogy errefelé színüket sem látni. Csakhogy Edward Rutherfurd (kultúrtörténész és a Londoni Egyetem tanára) regényének címadója egy kis falu neve, s ez az alán rusz - fényes, csillogó - szóból származik. Így nevezte el ez a fényes nemzetség a huncut kis folyót, amely a falu határában csörgedezik.

    A szófejtést bizonyára furcsállja a "tõsgyökeres" oroszok többsége. Igaz, õk is tudják, hogy hazájuk soknemzetiségű ország. De hogy - ennyire? Hogy az alánok és a szkíták, a hunok és a kunok, meg a tatárok, a görögök és a törökök, a lettek és litvánok meg a különbözõ finnugor törzsek ennyivel elõbb összekeveredtek itt a szlávokkal, mintsem azok - a legenda szerint - "behívták" a vikingeket (varégokat, varjagokat), és megalapították velük az "elsõ", a Kijevi Oroszországot? Ennek a hatalmas országnak a polgárai még nemrég is "született" orosznak vallották magukat, mindannyian. Most meg az "oroszországi", rosszijanyin nevezet járja - bármely nemzetiséghez tartoznak is. Mintha igazolni akarnák Putyin elnök legújabb tézisét, hogy Oroszország népeit a kétezer éves együttélés egyetlen egységes nemzetté gyúrta.

    Rutherfurd az Optina Pustin kolostor archimandrita szerzeteseinek ajánlja regényét, akik bepillantást engedtek neki Oroszország szívébe. A valóságos címzett azonban Nyugat-Európa, amely akkor, a regény megírása idején (1991) még szorongva figyelte a Szovjetunió agóniáját, és találgatta a jövõt. "Ha bármit is meg szeretnénk érteni e különleges ország jelenébõl és lehetséges jövõjébõl, akkor a legfontosabb, hogy amennyire csak tudunk, megmerítkezzünk a múltjában". Rutherfurd más kutatókkal ellentétben nem a frissen megnyílt moszkvai archívumok titkait kapkodja, és nyeli rágatlanul, a "szenzációs" és "leleplezõ" dokumentumokat. Nem csak az orosz történelmet, az orosz földet is jól ismeri. Fõként két vidéken töltött el hosszabb idõt: Kijevtõl délre, a Dnyeper mentén, valamint Moszkva alatt, Vlagyimir és Szuzdal környékén, ahol azok a - finnugor csontokkal teleszórt - jó fekete földek vannak, meg aztán - a Puskin család birtoka.

    Egy-egy ország vagy nemzet történetét vizsgálva a szovjet teoretikusok mindig a szocio-kulturális tényezõk vizsgálatát tartották elsõdlegesnek. A mai orosz társadalomtudósok viszont, akik külsõre is a Turgenyev Apák és fiúk című regényébõl ismert "nihilistákhoz" hasonlítanak, természettudományos érvekkel operálnak. Úgy tartják, hogy az orosz ember természetét leginkább az orosz föld nagysága határozza meg.

    Az orosz civilizációról írott művében Andrej Szaharov történész így fogalmaz: "Mindez nagymértékben meghatározta az orosz nép jellemét, lelkületét is. Ezeken az egyedülállóan sík, szabad térségeken, ezekben a komor erdõkben kovácsolódott ki annak karaktere, szívós, kemény, kitartó, ugyanakkor bizalmas, nyílt természete. Itt formálódtak ki azok az emberek, akik a rövid nyár alatt kapkodva dolgoztak, aztán kényszerű pihenõre vonultak a hosszú és kegyetlen tél idején. Vajon nem innét származik-e a kelet-európai síkság emberének sajátos, rohamszerű munkastílusa, nem emiatt hiányzik-e a rendszeres, folyamatos munkához való kedv, amely oly nagy jelentõséggel bírt aztán az ország sorsára, gazdasági fejlõdésére, társadalmi viszonyaira nézve? Nem szabad figyelmen kívül hagyni a földrajzi-éghajlati adottságoknak a kollektív irányításra gyakorolt befolyását sem, amelynek gyakorlata az orosz agrárszférában mélyen és erõsen meggyökeresedett, minden elõnyével (kölcsönös segítség, társadalmi összetartás) és hátrányával (a közösség uralma az egyén felett, a személyiség alárendelõdése a közösen választott vezetésnek) együtt. Az obscsina hagyománya, a középkorias kollektivizmus egészen a 20. század végéig áthatotta az orosz életet, megvédve a gyengéket, rátelepedve ugyanakkor az erõsekre, akadályozva azok felemelkedését."

    Tehát ismét - mint 100 éve, az elsõ orosz forradalom bukása után is - elõtérbe kerül a determináltság, a különlegesség, az "orosz misztika"? Semmiképpen sem a módon! Az orosz nemzeti eszme és az euro-ázsiai gondolat mai formája reakció a szovjet birodalom "történelmi optimizmusára" és internacionalizmusára. A tõrõl metszett "vadkeleti" módszerekkel végrehajtott privatizáció létrehozott ugyan egy dúsgazdag "oligarcha" réteget, amely szívesen vállalná a nemzeti burzsoázia szerepét. A Kreml azonban ezt is felügyeli. Ezért lebegteti a társadalom feje felett még mindig a "proletár vasöklöt". Ezzel sújt le mindig azokra, akik megfeledkeznek magukról.

    Építkezünk és munkálkodunk, alakítunk és átalakítunk, persze. De ezeknél a szólamoknál sokkal mélyebben zajló folyamatok és törvényszerűségek hatnak ránk, szabják meg az életünket. Ezek megismerése nélkül nem ismerhetjük meg önmagunkat sem - tartja Szaharov, aki a változások után az Oroszországi Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója lett, így véleménye akár hivatalosnak is tekinthetõ. Õ is úgy véli, a gyakran misztifikált orosz másság, a nyugat-európai kapitalizmusnak a távol-keleti despotizmussal való rafinált kombinációja, nagyon is konkrét természeti és történelmi adottságokra vezethetõ vissza. Ezek közül a legfontosabb a kényszer volt, hogy ez a hatalmas ország egyetlen erõs állam legyen. Az orosz ember évszázadokon át minden hasznos tevékenységét ennek a feladatnak a szolgálatába állította, miközben benne magában rendetlenség és rendszertelenség uralkodott el. Vagy - ki sem fejlõdhetett benne igazán az önfegyelem és öntevékenység képessége. Hiszen a hatalmas, öntörvényűvé váló orosz államiság levette róla a felelõsség terhét. Csak "szolgálattal" bízta meg, feltétel nélküli engedelmességet és alázatot követelve.

    A jövõ alakítása Oroszországban ma sem "alulról", nem a családok és az emberek egyéni kezdeményezéseivel történik. Legtöbbször még az óvatos reformkísérletek is elsikkadnak vagy visszájukra fordulnak. És marad a nosztalgia meg az "erõs kezű uralkodó" legendája. Ennyit ért meg az orosz átlagember a történelembõl.

    Nemrég elhantolták a Péter-Pál erõdben az utolsó Romanov csontjait, de a Birodalom csak Csipkerózsika-álmot alszik. Egy tehetséges új elitre vár, amely elég kemény és kíméletlen a védelmében. Ezt az elvárást érvényesítette Borisz Jelcin, amikor utódjául a daliás tábornokokkal szemben az alacsony és vézna, de több nyelvet beszélõ és a keleti harcművészetben is járatos, már-már "európai" módon pedáns Vlagyimir Putyint választotta. És a kijelölt úton szinte megszállott következetességgel haladó, zárkózott és kiismerhetetlen fiatal elnök azóta sem tudott olyan hibát elkövetni, amelyet a közvélemény meg ne bocsátott volna neki. Mert uralkodása azt jelenti, ami a társadalom számára most is a legfontosabb: az állam és a nagyhatalmiság eszméjét.

    Habsburg Ottó azzal ijesztgette az EU parlamentjét, hogy az orosz vezetés restaurálni akarja a Szovjetuniót. De akik benne éltek, tudják jól: maga a Szovjetunió sem volt más, mint egyik stádiuma az Orosz Birodalom örök színeváltozásának. Az adott körülmények között lehetséges formáció. Ma meg a "népi kapitalizmus" megvalósult birodalma, amelyet népeinek örök szövetsége forraszt egységbe. Az állami himnusznak is csak a szövege változott.