Liget.org   »   2005 / 9   »   Győrffy Iván  –  Elemi ösztön
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=867
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Tűz

Nem tudom, igaza van-e Darwinnak, hogy a beszéd mellett a tűz az emberiség legnagyobb felfedezése. Szerintem beszéd nélkül is jól ellennénk - csak bámulnánk a tüzet naphosszat, amelyben ott lobog minden elmondható történet. Nagyon kell akarni, és akkor a tűz beszél helyettünk is. Emberek ugrálnak benne a múltból és a jövõbõl, kinéznek a tűz elõtt ülõkre, aztán folytatják táncukat. Sűrítve adják elõ, ami jó és fenséges, de azt is, ami rossz és megalázó az emberjátékban. Néhány villanás az egész, mégis sokatmondó, mint egy halál közeli élmény. Amikor nemrégiben arra kényszerültünk, hogy az égbõl ránk szakadó özönvíz elõl menekülve a tűzben, a tűz elõtt keressünk menedéket és feledést, felmerült bennem a remény, hogy talán lecserélhetném a nagy fekete dobozt. A dobozt, amelyrõl könnyen bebizonyosodhat, hogy tényleg az emberiség utolsó perceit fogja kíméletlenül rögzíteni. Az õrjöngés, kínlódás, önfeledtség, kiüresedés hosszú évtizedeknek tűnõ, ám villámsebesen magunk mögött hagyott életjelenségeit. Bajban lennék akkor, egy rövid ideig. Aztán a tévé- és rádiókritikák, filmelemzések helyett könnyű szívvel rátérnék a kandalló- és kemencekritikákra. Vérbõ novellát írnék a tábortűz sercenéseirõl, tárcát a rezsóról, publicisztikát a sparherd panaszairól, pimasz vitairatot a tűz rabságáról és szabadságáról, az emberi faj etikátlan viselkedésérõl. Végül pedig egy esszét errõl az egészrõl.

 

Víz

De a tüzet, amely bennem lángol, kioltja majd a víz. Kimossa minden gondolatomat és haszontalan álmomat, elviszi az ásványi anyagokat, kihátrál belõlem, mert már nem nyújthatok neki többet. "Tíz vödör víz, amelybe a nagy evolúció vagy a mi avítt Istenünk lehelt lelket" - írja egy pályát tévesztett lengyel próféta, akihez mindig kénytelen vagyok visszatérni. A víz beszivárog a talajba, majd ismét felszínre tör, és a hullámok messzire sodornak, porcikáim szanaszét szaladnak a világ égtájai felé. A vízben az ember, még ha csak sejt is, vagy az élet parányi, be nem váltott lehetõsége, igazán elengedheti magát. Könnyű lesz, mint soha máskor. Nem nyomja le a felelõsség, nem húzza mélyre az öntudat. Épp ezért nincs képtelenebb dolog, mint belefulladni a vízbe. Ebben a közegben egyszerűen nem lehet elveszni, mert itt kell magunkra találni. Amikor egy hullám távol visz a parttól, és már csak az ég borul rám, két világ között félúton megérzem, hogy nem szeretnék visszatérni. Kicsit félek, fáj az elszakadás attól, amit ismerek. Belekortyolok a vízbe, nagyon sós, élvezhetetlen. Egy antropológus szerint a digger indiánok hittek benne, hogy "kezdetben Isten minden népnek adott egy agyagbögrét, s abból itták életüket". Jó lenne tudni, hogy mit ittak.

 

Föld 

Újra születni viszont csak a föld méhébõl tudnék. Ott érlelõdnék, mint a krumpli, mielõtt kegyetlen kapájával kiás engem a sors vagy a teremtõ. Fáj megszületni, és nem is nagyon akarok. Nehéz vagyok és buta, mint a föld, nincs kedvem továbbfejlõdni, hogy aztán a semmié legyek egészen. A legjobb dolog a földön feküdni és szemezni az éggel. Hátamba görcsöt nyomnak a fűcsomók, amennyire tudom, felveszem a talaj formáját, bár képtelen vagyok olyan formátlan lenni. Úgy érzem magam, mint egy Földényi-esszében, ahol a hanyatt fekvõt a halál borzongató közelsége vonzza a földbe, pedig szelleme az ég felé tartana. Egy hatalmas agyagkorsóra gondolok, amely nagyobb az embernél, talán azért, hogy bárki beleférjen. Négyezer évet pihent a földben, mielõtt tüsténkedõ régészek véget nem vetettek nyugalmának, és közszemlére nem tették egy palota romjai között. Hogyan szedték ki belõle annak idején a gabonát, olívaolajat és a többi terményt anélkül, hogy feldöntötték vagy összetörték volna? Kívülrõl vagy belülrõl, felülrõl vagy alulról? Biztos egyszerű a válasz, de nem érdekel. Nem fogok nyomozni, most pihenek, két szemérmetlen perszóna társaságában: simogat a levegõ, csókolgat a nap. A végén még szarvaim nõnek, és holnap engem is feláldoznak a palota udvarán, a fõoltár mellett - elõször csak ugrálni fognak rajtam és fölöttem, mintha játék lenne az egész, amit én is élvezhetek, majd egyre durvább lesz a rítus, és egy-kettõre a földön találom magam. Vagy mindez tegnap történik?

 

Levegõ

Poraimat felkapja a levegõ, és magasra szárnyal velük. Ki tudja, hol teszi le ismét, leteszi-e egyáltalán. Ha tehetném, nézném az ózon gyönyörű hármas kötését, megfigyelném, mint változtatja összetételét az ibolyántúli sugarak hatására, hogyan keletkezik és pusztul. Beleharapnék gusztusos kis kék testébe, ahogy János vitéz a "levegõégbe", igyekeznék jóllakatni magam egy életre a sztratoszférából. És persze szagolgatnám is, bár tudom, hogy mérgezõ, de akkor sebezhetetlennek vélném a tüdõmet, amely már jócskán vett fel elõleget fénymásolás és nyomtatás közben, a nagy sikerű kandallókritikáknak köszönhetõen. 

 

De nincs idõ elmélázni, repülni kell tovább, föl és le, 

amíg meg nem szán engem a zápor, 

le nem hullok a földre, vagy el nem égek mindörökre.