Liget.org   »   2005 / 4   »   Varga Zoltán Zsolt  –  Bújócska
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=961
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Klári már egy hete nálunk lakott. Nem sok vizet zavart. Reggel ment, este jött, egy darabig azt hittük, éjszakai menedéknek használja lakásunkat.

    Otthon fakó arccal bolyongott a lakásban, mint egy kísértet: ingje vége kilógott, korán mákosodó haja csapzott, szeme beesett volt. Néha kivett egy-egy darabka ételt a hűtõbõl, és járkálás közben tömte magába. Aztán bezárkózott a szobájába, vagyis a szobámba, s onnan hallottuk tovább léptei monoton dobogását.

    Anyánk sem foglalkozott vele túlságosan sokat. Pedig amikor megtudta, hogy a szülei kidobták, azzal indult megkeresni, hogy õ majd törõdéssel és bizalommal leszoktatja a drogról. Hazahozta. A bizalommal nem is volt gond, mert még aznap másoltatott neki lakáskulcsot. "Hogy érezze, ez az otthon az övé is."

    Gimi után összeszedtem tesóimat az általánosból és az óvodából, elmosogattam. Anyánk akkor is öt felé esett be. Megjelenése mindig forgószélszerű. Viharosan végigcsókolt bennünket, Zsófi húgocskánkat még ölbe is kapta, aztán rohanvást készülõdött. Feltépte ruhásszekrénye ajtaját, kidobált belõle nagy halom, jórészt turkálóban, ócskapiacon vásárolt ruhát. Sorra próbálgatta a hámló foncsorú tükrünk elõtt. Egyetlen szempont vezérli: minél meghökkentõbben, bizarrabbul nézzen ki. Hugi ott téblábol körülötte, s ahogy kiselejtez valamit, õ már tekeri is magára.

    Nem ritka, hogy anyu esténként felszívódik. Nem szeret otthon ülni. De ha vendégségbe megy, minket is visz. Még emlékeznem is kínos azokra a látogatásokra, amit ismerõsöknél, barátoknál tettünk. Vacsoraidõben törünk rájuk, s legalább éjfélig maradunk. Mint egy sáskahad, felzabálunk mindent, aztán tévézünk, s úgy, ülve elszenderedünk. Anyánk meg csak löki a sódert. A baglyoknak ez oké, de a legtöbb vendéglátónk tizenegy felé már tüntetõen ásítozik vagy halk megjegyzéseket tesz, hogy Zsófikának rég ágyban volna a helye. Anyu meg nem fogja a jeleket. Maradunk. Kajánkodik? Vagy nem tud kikeveredni se füle, se farka mondókáiból?

    Öccseim, akik közt másfél év van, már befejezték házijukat, s most abban mesterkednek, hogy szétszedjék a lakást. Hatalmas fantáziával rendeznek be a szoba közepén egy asztalból, székekbõl, szõnyegekbõl épített bunkert, s megvívnak a belsejében lévõ egyetlen helyért. Ha végképp elfajul a dolog, anyánk megkér, hogy válasszam szét õket. Én vagyok az apa-pótlék. Férfi ugyanis - rajtam kívül - nincs a háznál.

    Anyánk gondosan ügyelt arra, hogy mindnyájan más-más apától szülessünk. Komolyra fordítva a szót: nem vagyunk édestestvérek. Apám, s az öcskösök faterjai csak rövid ideig éltek velünk. Szerintem link fazonok voltak. Mindenesetre, mióta eltűntek az életünkbõl, egy árva fillért sem látunk tõlük. Határozott emlékem csak Peti apjáról van. Gyula évekig játszott együtt anyával a "Vivaldi vívó kör" nevű alternatív színházban. Bennfentesek azt sutyorogták, hogy tehetségtelen, anya viszont a társulat primadonnája... Egy elõadásukra elmentem, de nem tudtam kideríteni, hogy igaz-e a pletyka. Gyula mindvégig mereven állt a színpadon, s hófehérre mázolt arccal fejhangon visított. Ehhez nem volt szüksége különösebb színészi képességekre. Én kedveltem, mert állandóan bütykölt valamit, és hagyta, hogy körülötte lebzseljek. Pénzt azzal keresett, hogy rézdrótból bonyolult fülbevalókat csavarintott, aztán gyönggyel vagy mini cérna-szõttessel díszítette. Kiállt velük a Váci utcában.

    Pár nappal azelõtt, hogy lelépett egy fiatal bigével, kifestette a lakást. Gondolom, lelkiismereti okból. Együtt spakliztuk a falakat. Mint a vastag, sűrű hópelyhek, úgy hullottak arcunkba a festéklapocskák. Néhány helyen izgalmas rajzolatok jelentek meg, többnyire tájképszerűek. Ezeket körbekeretezte, s festéskor kihagyta. Ma is megvannak.

    Anyánk negyedszer már körültekintõbb volt. A harmadik szülése után

- restellem leírni - nõgyógyásza megjegyezte, hogy ilyen szép szeméremtesttel még nem találkozott a praxisa során. Õ lett Zsófi apja. Hogy nõs, az anyut nem zavarta, sõt... Még ma is abból a titkos gyerektartásból élünk, amit ez a doki fizet.

    A galéria alatt kialakított kuckómban húzom meg magam, tanulok. Legalábbis, a magyarkönyv kinyitva fekszik elõttem. Nem tudok koncentrálni. Hol a falképeken fedezek fel újabb és újabb részleteket, hol anyámat méregetem, amint igazi színésznõ módjára játszik a tükörnek. Nem látom szépnek. A bõre túlságosan fehér, arca széles, lapos. Kék szeme, szája kicsi - mintha szõke ázsiai volna. Kövérkés alakja sem tetszik. Nem szégyenlõs, gyakran szalad ki valamiért a fürdõszobából pucéran. Elkapom a tekintetem, de az a pár pillanat is elég, hogy meglássam nyúlós, kelt tésztaszerű formáit. Nem szeretnék ilyen csajjal járni. De elsõsorban nem a külsejére gondolok, hanem a természetére.

    Elmesélte, hogyan zajlott elsõ érettségi vizsgája. Olyan tételt húzott kétszer egymás után, amibõl egyáltalán nem készült. A vizsgabiztosok felajánlottak neki még egy lehetõséget. Õ azonban otthagyott csapot-papot és kirohant az utcára. Két tanár még oda is követte, hogy visszakönyörögje. Hajthatatlan volt.

    Mondanom sem kell, a szüleivel nincs jóban. Szerinte kicsi kora óta rátelepedtek, s ha nagy ritkán panaszkodunk, hogy keveset törõdik velünk, azzal mentegeti magát, hogy nem akarja a szülei hibáját megismételni.

    Miután a "Vivaldi" feloszlott, saját társulatot akart létrehozni. Két hétig lobogott, szaladgált fűhöz-fához, pénzért, ösztöndíjakért kilincselt. Alig láttuk. Aztán egy nap arra mentünk haza, hogy csak ül a kályhasutban, és néz maga elé. Egy szót sem szólt a történtekrõl.

    Mostanság énekel. Saját szerzeményeit. Mivel nem olvas kottát, diktafont használ, amit még a vécére is magával visz. Szinte egész nap zümmög, s ha olyankor zavarjuk, amikor valamelyik zenei ötletét még nem énekelte fel, állati ideges.

    Valamit ebben a pillanatban is dönög. Tényleg gyönyörű hangja van, és pillanatok alatt vált egészen mélyrõl magasra, de a számait nem bírom. Öszszelopkodott "világ-zene". Én meg a kemény rockot szeretem.

    Húgom közben elunja a hacukázást, és az ölembe ül. Szopizik, a haját csavargatja. Most legalább van mentségem! Anyát nézzük, mozizunk. Nem láthatom Zsófi szemét, de biztos vagyok benne, hogy csodálattal bámulja az újabb és újabb ruha-költeményeket. Én meg azon rágódom, miközben anyánk koreografált mozdulatait figyelem, hogy vajon gondolt-e már arra, én mit gondolok róla? Nem hiszem. Azt bezzeg rögtön észreveszi, hogy közönségnek játszik. Idõnként hozzánk perdül, s kapunk egy-egy felvillanó mosolyt, hirtelen simítást a buksinkra.

    Közeleg az a néhány perc, amit a legjobban szeretek délutánonként. A lemenõ nap mint reflektor fénypászmát vet a szoba egyik sarkába, mielõtt lehanyatlana a szemközti házak mögé. Anya már benne áll, a narancsfény ferdén kettévágja. A kavargó, csillogó porszemeket figyelem a fénysávban, elmerülten. Húgom elaludt. Egy ritmusra lélegzünk, érzem kisgyerek-szagát, mintha még tejjel áthatott volna.

    Sikítás ébreszt fel kábulatomból. Zsófi is felriad, sír. Mi történhetett? Anyu nyitott ékszeresládikáját szorongatja, alig kap levegõt. Odalépek, karomban a nyüszítõ gyerekkel, és belepillantok. Üres.

    Egymásra meredünk. Egyszerre fogalmazódik meg bennünk a felismerés. "Õ volt!" - mondom. "A kis rohadék!" - sziszegi. Egy pillanatra öccseim is odajönnek, aztán eloldalognak. Kiülnek az ablakba, és apró papírfecniket röptetnek az utcára. Zsófi nyakamra hajtja a fejét, lassan megnyugszik. Már csak néha szakad fel belõle egy-egy hüppögés.

    "Kicseréltetjük a zárat, hogy ne jöhessen be többé." - kaffogja anya. Arca sötét rózsaszín foltokkal van tele az indulattól. "És a cuccai?" - azt szeretném kérdezni, hogy miért nem vesszük el a kulcsát, és dobjuk ki? "Kirakjuk az ajtó elé!" Nagy dérrel-dúrral indul a telefonhoz, hogy mestert hívjon.

    A két öcskös ebben a pillanatban felordít: "Ott jön!" "Klári hazajön!"

    "Elbújunk!" - határoz anya. Döbbent csönd. "Micsoda? Elbújni a saját lakásunkban? Talán a Gestapo jön értünk?" - csattanok fel. Lekever egy pofont. Ritkán üt meg. Remegve állunk egymással szemben, sajog az arcom, ég a fülem. Zsófi a nyakamat szorongatja, zokog. Összemaszatolja a vállgödrömet. Anyu ránk borul: "Bocsáss meg, bocsássatok meg, drágáim, nem akartam! Kérlek, nagyon kérlek, bújjunk el!" Annyira kétségbeesett! Mit tehetnék? Gyorsan kulcsra zárom a lakást.

    A fiúk örömmel bújócskáznak. Gabi, megelõzve Petit, beront a bunkerbe, ráterítem a szõnyeget. Öccse a földig érõ sötétítõ mögé lapul, elrendezem elõtte a függöny ráncait. Anya a szekrénybe ugrik, mi az ágyam alá fekszünk. Gyengéden rátapasztom kezem hugi szájára.

    Lélegzet-visszafojtva hallgatjuk, ahogy a kulcs megcsörren a zárban, ajtónk az ismerõs nyikkanással kinyílik, s vendégünk tompa léptei a nappaliba vezetnek.

    Csak az alsó lábszárát látom - mintha kuglibábukat rakosgatnának ide-oda.

    Öt-tíz percig turkál, aztán elmegy, hogy pár óra múlva úgy jöjjön haza, mintha mi sem történt volna. Addig szerre cseréli a szajrét.

    Elsõként kászálódom ki. Tréfálni próbálok: "Ipi-apacs, anya, ipi-apacs, Gabi, ipi-apacs, Peti..." Nem nevetnek. Anya rám se néz. Arca újra fehér, a szokottnál is fehérebb, vonásai megkeményedtek.

    Felhívja a lakatost: "Bármennyit fizetek, csak azonnal jöjjön!"