1953-ben született Pécsen. 1976-ban kapott magyar-angol szakos tanári diplomát az ELTE-n, 1995-ben PhD, 2002-ben habilitált doktori címet szerzett ugyanitt. 1978 óta a 18–19. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszéken tanít, jelenleg docensként; 1997 és 2005 között Széchenyi Professzori Ösztöndíjas, illetve Széchenyi István Ösztöndíjas volt. Pályáját újságíróként kezdte az Új Tükör kritikai rovatánál, később az Irodalomtörténet rovatvezetője és szerkesztője is volt. Tanított középiskolában, a Színművészeti Főiskolán, a Miskolci Bölcsész Egyesületben és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. 1976-1987 között rendszeresen közölt irodalomkritikát, lektori, kontrolszerkesztői, fordítói megbízásoknak tett eleget, azóta főként tanulmányokat publikált szakfolyóiratokban, kötetekben. Tanított angol nyelvet, műfordítást, műelemzést, verstant, poétikát, irodalomelméletet és esztétikát, 18-20. századi magyar irodalomtörténetet. Fő területe a felvilágosodás- és reformkori magyar költészet, de elmélyült a kortárs és 20. századi magyar líra és angol próza néhány kérdésében is.

A versek értelmének okát-módját fürkésző magyarázat sajnálatos, de elkerülhetetlen természete, hogy nemcsak nyilvánvalóan vagy kevésbé nyilvánvalóan képtelen s magukat annak is tudó kijelentéseken botorkál tova, hanem hogy a tartalomra irányuló, de tökéletlen állításai nyomán újra és untalan csak a vers formájára lel, útja végét sehogy sem találván; hasztalan vágyakozik , hogy meglelje a végleges jelentést, a márványba véshetőt, mit átnyújthatna végül diadallal, mert immár az övé. Nem, az alkotás és dicsőség, nagy fájdalmára, nem az értelmezőé, amiként írásának formája sem, az magát ama másik formának áldozva teljesületlen marad...