Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 1   //    «    17    » 
Szentgyörgyi Zsolt
A tigrisek nyara
novella 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Ezekben a késôi órákban, amikor a viharvert ágynemû habjai már a nyakunkig érnek, mindannyian mozdulatlanul fekszünk, és nem csukjuk be a szemünk, nem alszunk el, nem teszünk hosszú sétákat a környéken, és nem ülünk egy széken vagy egy padon. A villanykörte, az éjszaka elmaradhatatlan tartozéka, bevilágítja a helyiséget, és a padlóra vetülô árnyékok egyre hoszszabbodnak, ahogy múlik az idô. Ettôl függetlenül, néha egyikünk-másikunk mégis kilopakodik a nyitva felejtett ajtón, és a sötétségtôl sántán botorkál a folyosó alagútjában, mert bár maga az épület kívülrôl csupán egy rozsdás, kétfelôl pikkelyekkel kirakott kalap, belül számtalan terembôl áll, amiket folyosók kötnek össze. Kijátsszuk a pincérek éberségét és keresztülvágunk a szalon kihalt mezôin, a falnak támasztott sziluettek között. Hiába ugyanis az ezüstös, megfagyott függönygéz, az éjszaka beárad a falra szerelt ablakon, és annak ellenre, hogy a mély csendtôl szinte teljesen süketen fekszünk az ágyon, amikor kinyitjuk szemünk, látjuk, hogy már világos nappal van.

    Napközben odakint a körülkerített park benépesül elszáradt tollú, kényes madarakkal. Csapataikat az egyik fától a másikig fújja a szél és nem hagy egy perc nyugalmat sem nekik. Fejük felett nagy hártya az égbolt, amelynek a napok apálya és dagálya barnára csiszolta partjait, és mivel a csapadék leginkább esô formájában hullik, idôrôl-idôre annyira megnô a hajunk, hogy már kényelmetlenné válik és félô, hogy az elhanyagoltság látszatát kelti. Talán éppen ez az egyik oka, hogy lemondva a séta örömeirôl, hárman-négyen ülünk az asztalnál, összeszorított foggal, és nem olvassuk az újságot, nem beszélünk. Kézfejünk a terítô bársonyán pihen és lábunk térdtôl lefelé derékszögben meghajlik az asztal lapja alatt. Egyszóval olyanok vagyunk, mint azok az öreg és túlságosan ravasz rókák, akik erdei ôrjáratuk során egy négyzet alakú tisztásra értek, és mielôtt leültek megpihenni, levetették mellényüket, drága prémkabátjukat és kalapjukat szögre akasztották, hogy ne ismerhessenek rájuk sem a rendôrök, sem a kalauzok, sem a vadászok, sem a katonák.

    Máskor viszont elbizonytalanodunk az idôjárás kiszámíthatatlanságától. Hol szétnyitjuk, hol összecsukjuk magasba tartott esernyônket, a hónunk alá fogjuk a szelet, és egymásba kapaszkodva, tanácstalanul elindulunk a kaviccsal felszórt ösvényen a sötétre pácolt épület irányába. Egyikünk egy fejjel alacsonyabb, mint a másik, ám gombokkal kivert, széltôl duzzadó hálóingünk vitorlája alól mindkettônknek csupán annyira lóg ki papucsba bújtatott lábfeje, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy el ne dôljünk. Az egyik pincér azonban, mindezt megelégelve, hozzákezd, hogy levágja a hajam. Mivel hálámat nem tudom másképpen kifejezni, úgy teszek, mintha aludnék, hogy ezzel is megkönnyítsem feladatát. Eközben egy másik, sok szempontból hasonló pincér, éjt nappallá téve ôrködik a fôbejárat elôtt, hogy elhessegesse az esetleges látogatókat, és egyben elejét vegye a kellemetlenségeknek, amelyeket a városban való felbukkanásunk okozna.

    Ennek ellenére, nem ritkán, mégis úgy érzem, mintha munkakörömmel járó feladatok miatt folyton hosszú utazásokat kellene tennem országunk távoli részeibe. Noha az évek során soha nem szûntem remélni, hogy munkám elismeréseként egyszer majd kényelmesebb és életkoromnak is jobban megfelelô beosztásba helyeznek, sajnos, ez a vágyam mind ez idáig beteljesületlen maradt, akár mert személyemet pótolhatatlannak ítélték az adott feladatkörben, akár valami más, számomra ismeretlen ok miatt, nem tudom. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy néha egyikünk feláll az asztaltól és elindul az ellenkezô irányba, miközben mi, akik továbbra is az asztalnál maradunk, szótlanul figyeljük, ahogy egyre távolodik tôlünk. Megesik, hogy valaki elôhúz egy hanglemezt a borítékból, és ronggyal fényesre dörzsöli, mielôtt ráerôsítené a lemezjátszó forgótárcsájára. Türelmetlenül várjuk, hogy a lemezjátszó tûje megfejtse az üzenet hieroglifáit, amiket a zenekar tagjai gondosan sok nehézség árán belekarcoltak a lemezkorong kemény kitinpáncéljába.

    Ilyen esetekben a lemezjátszó néha valóban a hangok kimeríthetetlen forrásának bizonyul, mégis mosolyogva gondolom, hogy ebbôl a hotelból vagy szállodából szinte teljes egészében hiányoznak az élethez szükséges legalapvetôbb kellékek is. A legalaposabb vizsgálat után sem lelhetünk itt drága szônyegekre, lefelé fordított harsonákra, sokszínû tollakra, díszes edényekre, és más hasonló helyekkel ellentétben, nem takarják pókok által horgolt zsebkendôk a szekrényeket. Igaz ugyan, hogy a cserepekben óriási spenótok nyílnak, de nélkülöznünk kell a vitrinek oltárait. Ismeretlenek számunkra a kakukkos óra és a szamovár csodái, és nem lógnak kipreparált, törékeny szarvasfejek a szemközti falon. Még a park fái is egész nap búcsúzkodnak. Még akkor is egyre integetnek, amikor végül ujjaink egymás ujjaiba fonódnak, és nekilátunk, hogy áttáncoljuk a rendelkezésünkre álló idôt. Egyedül a tapéta virágzik, akár az üzemek és vágóhidak a város szívében, ahol a húsipar vesztôhelyet tart fenn a sertések, lovak, szarvasmarhák számára, majd konzervbe öltözteti a türelmes állatok elbukott seregeit.

    Mindez nem akadályozhatja meg a hajviseletünk állapotáért felelôs pincért, hogy ollójával módszeresen bejárja koponyám alsó és felsô területeit. Szükség szerint levág egy-egy fürt pázsitszerû, szinte növényi hajat, amely a padlóra hullva egy darabig még tovább növekszik, mielôtt végleg fonnyadni kezdene. Természetesen mihelyt valamelyik pincér tudomására jut, hogy mennyire fáradt vagyok, hallani sem akarja, hogy ne töltsem ott az éjszakát a szálloda egyik szobájának vermében, különösen, ha addigra az ablakon túl már felismerhetôvé válik a korai alkonyat minden jellemzôje. Szintén nem meglepô, hogy egy ilyen helyen mindig vannak, akik kíváncsian körénk gyûlnek és hallgatják, mirôl folyik a szó. Addig-addig kérlelnek, míg be nem adom a derekam, felállok a székbôl, ujjaink megint egymás ujjaiba fonódnak, megint lépdelünk a zene ütemére, néha gyorsabban, mintha lejtôn lefelé mennénk, néha lassabban, mintha meredek emelkedôn tartanánk felfelé. Újabb és újabb ellipsziseket, ipszilonokat írunk lábunkkal a csikorgó szônyegeken. Hol északnak, hol délnek haladva állandóan változtatjuk a menetirányt, mintha meg akarnánk téveszteni azokat, akik követni próbálnának, és közben hagyjuk, hogy odakint a kerítés túlsó oldalán a felhôk beszôjék a várost, az egymásnak támasztott házakat, a parkok síkjait, a templomok hangárait, a galambok lovas-szobrait. Mindannyian tudjuk, hogy ennek így kell lennie, és a pincérek hamarosan felkapcsolják a villanyt, felszolgálják a vacsorát vagy a reggelit. A hajnalt és az alkonyatot ugyanis gyakran meglehetôsen nehéz teljes bizonyossággal megkülönböztetni egymástól, így nem ritka, hogy miközben gyanútlanul szürcsöljük a reggeli teát, az éjszaka fennakad a parkban tenyészô bokrok ágain.

    Ilyenkor reggeli után az elôttük álló naptól fáradtan, rövid idôre megpihennek a pincérek. Szétbontják térdükön az újságok lobogóit, böngészik a jelentéseket, és noha bizonyára megtehetnék, mégis óvakodnak, hogy elhagyják az épület fedezékét, mivel tudatában vannak, hogy ha az idôjárás engedi, az esôvíz felülrôl befolyik kalapjaik lábosába. A napnak ebben a szakaszában már mi is csupán arra várunk, hogy lejárjon a hanglemez, és azután, mint megannyi fekete testvér, kitapogatjuk az éjszaka mellékjáratainak tûnô folyosók útjait, így mire eljutunk a hálótermekbe, a hirtelen beálló mély csendtôl az elhagyatott szalonban lekapcsolódik a villany. Eltemetnek a paplanok, és mindannyian mozdulatlanul fekszünk. Az éjszakai sirályok falkái szárnyaik legyezôit verdesve leszállnak odakint a falak mentén, megfészkelôdnek a szélcsendes zugokban.

    Ilyenkor a magas falakkal körülvett park elsüllyedt, vén lavór, amelyet keserû vattaként bevon az ásványi anyagok és a vegetáció késô esti prémje. Ennek megfelelôen, amikor végül az ablakhoz lopózunk és arcunkat az ablaküveg felszíne felé fordítva kitekintünk, a környezô vidék közeli és távoli ország egyben. Ott állunk fáradhatatlanul egész éjszaka, mintha be lennénk varrva egy áttetszô bélés mögé, és nem csukjuk be a szemünk, nem alszunk el.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 1   »   A tigrisek nyara
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911