Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 10   //    «    18    » 
Valachi Anna
Ős-patkány, posztmodern mutáció
esszé 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Korunk szellemi kórképének jellegzetes tünetét azonosította szerkesztõi üzenetében Levendel Júlia a Liget augusztusi számában, amikor Kedves H! megszólítással, fiktív levélformában osztotta meg olvasóival jogos aggodalmait és szorongásait az írástudók újabb árulása miatt. Õ ugyan nem használt ilyen nagy szavakat, s ritka önfegyelemmel fékezte meg fölhorgadó indulatait. Láthatóan nem akarta megbántani a névtelen - ám létezõ - címzettet, noha éppen az illetõ nehezen kifürkészhetõ indíttatású - hányavetinek, ugyanakkor szolgalelkŰnek tŰnõ - viselkedése késztette megszólalásra.

    Jól tette, hogy nem fojtotta magába a sŰrŰ bocsánatkérések közepette elõvezetett, nagyon is indokolt és jogos szemrehányást, amiért a címzett

- egy ifjú írójelölt - nem ismeri azt a lapot, amelyben publikálni szeretne, s kizárólag az érdekli, hogy dolgozata a legszínvonalasabb folyóiratok között számon tartott orgánumban lásson nyomdafestéket. Ha csak egyedi esetrõl lenne szó, valószínŰleg a szerkesztõ sem érezte volna úgy, hogy nyilvánosan kell válaszolnia a mŰvével tájékozatlanul házaló pályakezdõnek. Tünetelemzõ írása megtisztelõ gesztus, egyszersmind szelíd figyelmeztetés a fiatal szerzõnek, ugyanakkor felhívás "konzíliumra" a szellemi érintkezés minõségéért felelõsséget érzõ szakmabeliek számára.

    Aki hosszabb ideje publikál, tudhatja: nem csak pályakezdõkkel fordul elõ, hogy önnön írásaikon kívül más szerzõt nem méltatnak figyelemre. "Beérkezett" írók, költõk között sem divat már gratulálni egymás írásaihoz - netán megvitatni az olvasottakat. Legfeljebb fizetett kritikában mondanak véleményt egymás teljesítményeirõl az írók - már akiket rendszeresen foglalkoztatnak a napi- és hetilapok -, de többnyire nem saját választás alapján, hanem a lapszerkesztõk által fontosnak tartott mŰvekrõl ítélkeznek.

    Hogy miért nem kíváncsiak eléggé kortársaik legújabb alkotásaira? Mert egyidejŰleg a kulturális kínálat, az elolvasandó mŰvek, periodikák száma is folyamatosan gyarapodik. Az interneten "házhoz jövõ" szövegeknek még csak-csak van esélyük arra, hogy rájuk klikkeljenek a potenciális olvasók, akik olykor a véleményüket is megírják a szöveget közrebocsátó, interaktivitásra áhítozó orgánumnak. De ki jár ma könyvtárba csak azért, hogy hónapról hónapra nyomon kövesse a legújabb folyóirat-termést, netán összehasonlítsa az egyes lapokat, és alkalomadtán hozzá is szóljon az olvasottakhoz, telefonon vagy levélben? A kérdés költõi - nem is lehet más.

    Maradna a közös szellemiségŰ alkotók természetes kíváncsisága egymás iránt - ha nem bomlanának föl sorra az egykori közösségek. A közeli barátok visszajelzése - akár kritikus, akár elismerõ - jólesik és hasznos, de az ismeretlen olvasó reakciója többnyire elmarad. Az írók-költõk legtöbbje pusztába kiáltott szónak érzi közreadott mŰvét. Mennyire hiányzol, Kollár Gyuri, kedves, fiatalon elhunyt esztergomi festõbarátom, aki ha olvastál egy szép verset vagy egy jó novellát egy folyóiratban, stílusos módon: saját rajzoddal ékesített képeslapon köszönted meg a szerzõnek az élményt! Te lettél volna az utolsó igazi olvasó?

    A szerkesztõkön, a hivatásos kritikusokon - no meg a riválisokon - kívül a fõiskolások, egyetemisták is sokat olvasnak, hiszen a kötelezõ és ajánlott irodalmi jegyzékekben kortárs irodalmi, esztétikai, történelmi mŰvek címei is szerepelnek. De õk már másképp kulturálódnak, mint szüleik nemzedéke. Fõiskolai oktatóként szerzett, lehangoló tapasztalataim mondatják velem: a diplomagyárakká vált tanintézetekben nem a felismerés öröméért, hanem a majdani karrier reményében hajtanak a szorgalmasabb hallgatók. (A hanyagabbja csak a vizsgákat szeretné megúszni: többségüknek sikerül is, mert az egyetemeknek nem áll érdekükben kibuktatni azokat, akik a "fejpénz" révén eltartják az intézményt.) A célravezetõ hallgatói mentalitás mindkét esetben hasonló eredményre vezet: minél kevesebb energiaráfordítással megfelelni a követelményeknek.

    A technika is a kezükre játszik. Korunk mindenható varázslója, az internet, gondoskodik róla, hogy az áttekinthetetlenül gazdag kulturális örökség bárki számára szabad vadászterület legyen. Ez persze nagyon is rendjén való, hiszen a kultúra lényege, hogy az elõdök tudását az utódok magukévá tegyék, és továbbfejlesszék. De mintha a könnyen szerzett tudás akadályozná a bõvített újratermelést. A gyors érvényesülés kor-ideája nem kedvez az elmélyült felkészülésnek, amelybõl egyéni produktum születhetne.

    Az a tünet, amelyre Levendel Júlia fölfigyelt, tapasztalataim szerint korunk legragályosabb, s immár tömegméretekben ható társadalmi-közgondolkodásbeli betegségének biztos jele. Az egocentrikus-önérvényesítõ mentalitás immár az irodalmi életben is feltartóztathatatlan kortendenciának látszik, s nagy kérdés: lehet-e ellene szép szóval, belátásra neveléssel, ráolvasással vagy bárhogyan védekezni.

    József Attila metaforája - "a meg nem gondolt gondolatot" megtestesítõ, szellemi pestist terjesztõ "õs-patkány" - a posztmodern korban új alakot öltött, s kórokozó voltát sikeresen álcázva "zabál". A fogyasztói magatartás, a presztízs és a tehetetlenségi nyomaték együttes hatása következtében elpusztíthatatlannak látszik, mert a nagyon is, ám számítóan meggondolt, erkölcstelen gondolat a mutáns éltetõje.

    Az "új-patkány" romlott szellemiségétõl fertõzött kortársaink tisztában vannak azzal, miképp lehet mások fáradságos munkával kiérlelt gondolatait saját javukra fordítani. Remek szakdolgozatokról derül ki, hogy innen-onnan kimásolt, összemontírozott fejezetekbõl állnak anélkül, hogy a tulajdonképpeni szerzõ kilétére fény derülne. A posztmodern szellemiség - mely szerint az irodalom: folytathatatlan szöveghagyomány, és a gazdag örökséget birtokló utódok önfeledten játszadozhatnak az õsök által teremtett értékekkel - az oktatásban éppúgy érezteti demoralizáló hatását, mint a kritikaírásban. 

Ha nem velem kapcsolatban történik, talán el sem hiszem, hogy ma úgy is lehet valaki irodalmár, ha kritika címén kivonatol egy pályarajzot, melynek adatait több évi munkával kutatta a szerzõ; köztudott tényekként tálalja a nóvumokat, majd egy jól elhelyezett "bíráló" mondattal kritikává stilizálja recenzióját. A kifosztott és "elintézett" szerzõnek persze nincs joga tiltakozni - hiszen kritikára nem illik reagálni -, s tŰrnie kell, hogy az interneten boldog-boldogtalan ebben a megközelítésben olvasson leszólt szellemi teljesítményérõl. A kevés munkával, nulla utána-olvasással született "kritika" címe pedig bekerül a törekvõ irodalmár publikációs jegyzékébe, mely jó szolgálatokat tesz neki a továbbiakban, amikor a PhD fokozatért száll ringbe, vagy irodalom-közeli munkahelyet keres.

    Talán a "kedves H" álnevŰ fiatal is hasonló önérvényesítési technikákkal próbálkozik. Ez önmagában persze nem elítélendõ, hiszen a doktori iskolák hallgatóitól megkövetelik a rendszeres publikálást; a fõiskolai hallgatókat, tudományos diákköri tagokat pedig mi, oktatók nógatjuk írásaik közzétételére, hogy átéljék a megjelenés örömét és kedvet kapjanak a kutatáshoz.

    De hogy minõségileg milyen lesz az "utánpótlás" a szellemi életben, az már azon múlik, sikerül-e megértetni a fiatalokkal, hogy az õsök által fölhalmozott tudás nem szabad préda, hanem megbecsülendõ örökség; nem sajátíthatja ki senki, de megalapozhatja vele saját felismerésekre épülõ alkotásait.

    Az ál-teljesítményeket kiszŰrõ "kapuõrök" - a lapszerkesztõk és a dolgozatokat elbíráló tanárok - talán valamelyest gátat szabhatnak a kulturális fölhígulás kóros tendenciájának.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 10   »   Ős-patkány, posztmodern mutáció
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911