Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 9   //    «    1    » 
Pintér Judit
fordítás: Paolo Rumiz: Árnyékvonal
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



1.    Lengyelország - Félelem a volt német területeken

 

Wroclaw. Milyen különös. Minél közelebb érünk Németországhoz, Lengyelország annál sivárabbá válik. A fõútvonalaktól eltávolodva már csak gyéren megvilágított, szomorú falvakat látunk. Sehol egy kocsma, sehol egy üzlet. És a nagy esemény, az ország Európai Unióba lépésének, a határ megszűnésének küszöbén még inkább olyan érzésünk támad, mintha errefelé - mint egy rémálomban - megállt volna az idõ. Erdõk, szecessziós gyárépületek, parlagon heverõ földek, Haensel és Gretel üresen álló, omladozó házacskái. A Berlin felé vezetõ autóút már 1939-ben megvolt, a nácik hatalomra kerülése után gyártott cementlapok borítják.

    A süvítõ szél, a sötét felhõk, a ködbe veszõ tájak nem egyszerűen a végtelen Észak erejét érzékeltetik. Sokkal többrõl van itt szó, és épp ez az, ami szorongást kelt: a hiány érzetérõl. Valamiféle nyomasztó, a németek milliói után maradt űrrõl, akik 1945-ben menekültek el innen, amikor a vidék már nem tartozott Németországhoz. A helyüket szinte azonnal elfoglalták a Szovjetunióból menekülõk, õk azonban soha nem érezték magukénak ezt a földet. Túl sok volt a kísértet errefelé. A népvándorlás befejezésekor kilenc millióan cseréltek otthont. Új világ született itt, a gyökértelenek világa. Ahol bemutatkozáskor még ma sem azt kérdezik egymástól az emberek, hogy "hol laksz", hanem "honnan jöttél".

    Hatvan év telt el azóta, az űrt már jócskán betöltötték, az itt lakók bõröndje azonban még mindig útra készen áll. Félnek, hogy a németek most majd vissza akarják szerezni házaikat. Félnek, hogy a poszt-kommunista új kufárok a szegények bõrén akarnak meggazdagodni. Errefelé minden fordítva történik. Mikor 1989-ben leomlott a berlini fal, az emberek nem azt mondták, ?Éljen a szabadság!", hanem azt: "Most majd újra lesz Nagy Németország". Ma, az Új Európa küszöbén pedig a határ eltűnését nem lehetõségként, hanem fenyegetésként élik meg.

    A Gubin és Zittau közötti hatalmas erdõség egyetlen panziójában az erdész délelõtt tízkor vodkát kér. Belorusz származású. A tűz mellett lila nagykabátos öregasszony ül, sült krumplit eszeget. Megkérdezem tõle, honnan jött. "Leopoliból" - feleli. Leopoli elõször az Osztrák-Magyar Monarchiához, aztán Lengyelországhoz tartozott. Ma Ukrajnában van. Az öregasszony azt mondja, nem emlékszik a helyre, ahonnan származik. A pultnál kiszolgáló lányának sem mesélt róla soha. Itt mindenki elvesztette az emlékezetét. Az emlékek fájdalmat okoznak.

    "Képtelenek voltunk a sajátunkként kezelni ezeket a másoktól örökölt helyeket" - mormolja maga elé az erdész. Itt épp az ellenkezõje történt annak, mint a keleti határnál, ahol felpezsdültek a kapcsolatok Ukrajnával. A férfi kimutat az elvadult erdõkre, a hamuszín égbe olvadó, megműveletlen földekre, a szocialista rendszer maradványaira. Hogy hívják ezt a vidéket? - kérdezem. A vállukat vonogatják. Az erdész is bizonytalan. "A lengyelek Nyugat-Sziléziának nevezik - mondja -, de tulajdonképpen õk sem tudják a pontos nevét."

    Itt semmi nem vert gyökeret, még a helységnevek sem. A falvak nevét 1945-ben gyorsan átkeresztelték. Holbauból Howa, Naumburgból Nowogrod, Sorauból Zary lett. De rossz a hangzásuk. Az új név nem használható. Túlságosan jelen van benne a régi. A 20. század elején épült manzárdtetõs házak idõállóbbak a kommunista építményeknél, amelyek akkor születtek, amikor a "szép" a nép ellenségének lett kikiáltva. A betonmonstrumok ma már romokban hevernek. A néphatalom torzszüleményeit rozsda marja, a harmincas években épült gyárak közül azonban néhány még ma is működik. "Itt a kommunizmus nem egyszerűen véget ért, hanem elrohadt" - mondják. Wladislaw Lazowski feleségével és négy gyermekével Pienskben lakik, egy düledezõ öreg malomban. Velük átellenben, a Neisse német partján is vannak malmok: a gazdag, hatékony és fejlett technológiával rendelkezõ Szövetségi Köztársaság hófehér, vadonatúj szélerõművei. Wlado apja szerb volt és kommunista; annyira szerette Lengyelországot, hogy eljött harcolni érte, még a nevét is lengyelesítette. Ma, az öreg és a kommunizmus halála után, Wlado élete szélmalomharc. Óránként egy euróért dolgozik mint napszámos, ha van munka.

    Õ is mindent kitörölt az emlékezetébõl, még az apja eredeti nevét is. Talán Jozefnek hívták? Nem akar emlékezni, nem akar beszélni. Nem árulja el a háztulajdonos nevét sem, fél. Csak annyit tud, hogy a kolhoz megszűnése után elvesztette a tanácsi lakást. Az ügyeskedõk néhány zlotyiért mindet felvásárolták, hogy aztán jó pénzért újra bérbe adják. Ezen a senkiföldjén az ex-kommunisták úgy gazdagodtak meg, hogy riasztókat adtak el a környéken fosztogató bandáktól rettegõ embereknek. Wlado éhezik, és semmi reménye arra, hogy az Unió munkát hoz neki, hogy kimenekíti õt sártengerben álló, törött ablakú, trágyától és szén-monoxidtól bűzlõ lakhelyérõl.

Esõ mossa Goerlitz 17. századi háztetõit. A várost, Goriziához hasonlóan, kettéosztották. A nevük is hasonló. A Neisse folyón túli lengyel részt Zgorzelecnek hívják. A két város közti kontraszt este a legdöbbenetesebb. Nyugaton csobogó szökõkutak, kivilágított éttermek, meseházikók, kovácsoltvas kerítések. Goerlitz Németország egyik legérintetlenebb városa. "Ez Drezdának köszönhetõ" - mondják. A repülõk az összes bombát az alig száz km-re fekvõ városra dobták le, így a környezõ települések megmenekültek.

    A keleti városrész olyan, mint kijárási tilalom idején. Kihalt utcák, pislákoló neonfények, parabolaantennák, málladozó homlokzatok, melyeken itt-ott régi gótbetűs feliratok sejlenek. "Csodaszép villák álltak itt" - meséli Janusz Zubrzycki műkereskedõ, aki egyet megmentett közülük az enyészettõl, s étteremmé alakította. "Mikor elkezdtem a felújítást, a környéken bolondnak néztek. Errefelé senki nem költ a házakra. Eladják õket, és kész. Azok ott, a folyónál ugyan még a lengyelek nevén vannak, de a valódi tulajdonosuk német."

    Határállomás a Neisse partján, kamionok várakoznak hosszú sorokban, fényárban úszó üzletek, piros ruhás prostituáltak - minden készen áll a nagy változásra. De a "business" mögött nyoma sincs semmiféle kulturális ozmózisnak. A németek nem szívesen jönnek ide, nem akarják látni a romhalmazt, ami valaha az otthonuk volt. A lengyelek sem szeretik ezt a helyet. Nem szerették az NDK, a kommunista testvériség korszakában sem, amikor személyi igazolvánnyal is át lehetett járni. Akkor is úgy gondolták, hogy a németek mindig németek maradnak, nem lehet bízni bennük.

    Zgorzelecben egy évvel ezelõtt "igent" mondtak Európára. Mindenki azt hitte, végre beköszönt a Kánaán. "Helyette azonban a félelem korszaka köszöntött be - mondja Pavel, miközben egy pénznyelõ automatát püföl a határ melletti Zur Grenze bárban. - Európa kapujában fõleg az izgat mindenkit, hogy a mi dokumentumaink ugyanannyit érnek-e majd, mint az odaát élõk papírjai." A pincér még pragmatikusabb: "Ha mi semmit nem adunk Európának, miért is juthatnánk bármilyen elõnyhöz? És törvényszerű, hogy Varsó ezt a területet adja majd oda cserébe." Meggyõzõdése, hogy ha ma lenne a szavazás, az emberek "nemet" mondanának az Unióra.

    1998-ig Lengyelországban nem létezett örök földtulajdon. Maximum 99 évig lehetett birtokos valaki. Nemrégiben módosították a törvényt, most már nem korlátozzák a föld tulajdonjogát. Az egykori német területeken a sziléziai önkormányzatok néhány héttel ezelõtt további szabályokat is bevezettek. A félelem azonban megmaradt. Nincs mit tenni, az emberek nem érzik magukénak ezeket a földeket. Az itteniek önbizalma rendkívül gyenge. "Az örök vesztesek közé tartozunk" - panaszolja a harminc év körüli Zygmunt, miközben kenyeret dob a folyóban úszkáló hattyúknak.

    A hatvanöt esztendõs wroclawi Henryk egy pofa sör mellett arról mesél, hogy Berlinben a kitelepítettek lobbyja újabb nyomásra készül. A szövetségi tévében több műsor foglalkozott az új keleti területekkel, "ártatlanul deportált németekrõl és lengyelekrõl" beszéltek, az utóbbiak mentek ugye az elõbbiek házaiba. A látszólagos elfogulatlanság mögött azonban errefelé revizionista csapdától tartanak. "Ez a megfogalmazás egyáltalán nem tetszik nekünk - magyarázza -, mert azért a németek tényleg bűnösök voltak, mi viszont csak elszenvedtük a háborút." Eközben odakünn esõ áztatja a régi köveket, egy letűnt világ utolsó szemtanúit.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 9   »   fordítás: Paolo Rumiz: Árnyékvonal
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911