Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 9   //    «    12    » 
Lányi András
Környezet és etika
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Az európai modernitás válságáról könyvtárnyi irodalom szól, s még ha gyanítjuk is, hogy a kultúránkat elborító betű-óceán inkább a probléma része, mint a megoldásé, az utalás erre a hagyományra nagy általánosságban jelezheti az itt következõ vizsgálódások irányát és szellemi környezetét. "Szellemi környezetét" - egy emberöltõvel ezelõtt biztosan más kifejezést választottam volna, ma azonban a "környezet", ez a jellegtelen, közömbös szó használatos mindannak a jelölésére, amihez valaminek köze van, ahová tartozik vagy ahol otthonos, legyen az világnézet, rokonság, táj vagy haza. E válság-irodalom korai klasszikusai, Dosztojevszkijtõl és Kafkától Husserlig és Spenglerig egyetértettek abban, hogy a tudományos haladás diadalútja akkor vált ámokfutássá, amikor szem elõl veszítette a tudás és a tudnivalók erkölcsi értelmét - vagy egyszerűen elhárította magától ezt a kérdést -, valamint abban is, hogy a mindenütt jelenlévõ és mindent átalakító globális civilizáció gyermekei idegenné lettek, "hátborzongatóan otthontalanná" (szophoklészi jelzõ Heidegger fordításában) a saját életükben. A kárpótlásul elnyert technológiai mindenhatóság pedig mérhetetlenül veszedelmessé tette õket a "legyõzött" természetre nézve - és itt mindenekelõtt a társadalomszervezõ és lélekidomító technikáknak kiszolgáltatott emberi természetre gondolok. Mondom, mindez már száz évvel ezelõtt köztudott volt. A világháborúk erkölcsi katasztrófája végképp leleplezte az összefüggést a tömegtermelés és a népirtás, a gépies engedelmesség és a természetpusztítás, doktor Jekyll és Mr. Hyde között. A szorongás (Kierkegaard), idegenség-érzet (Camus), rossz közérzet (Freud), abszurditás-élmény (Beckett), nem utolsó sorban a fáradtság (Husserl) adják az alaphangulatát a válságkori Európa szellemi életének, hiába próbálja ezt elnyomni elõbb a kollektivista rémuralom "életigenlõ" propagandája és cenzúrája, utóbb, az egoista önmegvalósítók "jóléti" társadalmában a pazarló és hivalkodó fogyasztás, az iparszerű szórakoztatás lármája.

    "Az ember nemcsak egyéni életét éli, mint elkülönülõ személy, hanem tudatosan vagy öntudatlanul kora és kortársai életét is, s ha olyan természetes, feltétlen adottságnak tekinti is egzisztenciája általános és személytelen alapjait, mint Hans Castorp, s ha olyan távol áll is tõle a kritikának még a gondolata is, mint ahogyan a derék Hans Castorptól állt, még akkor is könynyen meglehet, hogy erkölcsi közérzetét valamiképp módosítják az alapok fogyatékosságai. Az egyes ember elõtt sokféle egyéni cél, érdek, reménység, kilátás lebeghet, s ezekbõl meríthet ösztönzést erõfeszítéshez, fokozott tevékenységhez, de ha a személytelen közeg körülötte, azaz maga a kor minden külsõ látszólagos mozgalmassága mellett is híján van a reménységnek és a kilátásoknak, ha titokban reménytelennek, kilátástalannak, tanácstalannak mutatkozik, és csupán kongó hallgatással válaszol arra a tudatosan vagy öntudatlanul feltett, de valamiképpen mindig feltett kérdésre, hogy mi hát az egyéni tevékenység és erõfeszítés személy fölötti, feltétlen és végsõ értelme, akkor éppen az emberek becsületesebbik részénél menthetetlenül bekövetkezik ennek bizonyos bénító hatása, s e hatás a lelki, erkölcsi szférán keresztül az egyénnek még testi, organikus részére is átterjedhet." Thomas Mann Varázshegyének hõse nem töpreng a szellemi válságon, hanem éli azt: belebetegszik. Persze a szellem és a test betegségeinek elhatárolása, belsõ és külsõ, láthatatlan és látható dolgok merev elkülönítése, egyszóval a világ megkettõzése már maga is a válságosra fordult európai szellemi klíma jellegzetes vonása. Ugyanis éppen a dualista világszemlélet hamis naturalizmusa, hamis individualizmusa szakítja kétfelé a valóságot, amit csak fogalmi gondolkodás és érzéki tapasztalat, megismerés és értékelés, természet és kultúra egymásra utaló kettõsségének egységében tudnánk megragadni. E folyamat végeredményeként az élõk több-mint-emberi közösségének hűlt helyén a másokhoz és a helyhez fűzõdõ eleven kapcsolataiból kiszakított, magányos tömegembert találjuk. Vele szemben pedig egy értelmetlen és élettelen, némán szenvedõ világot: az õ "környezetét", amely mint környezet, meghatározása szerint pusztulásra ítélt és menthetetlen.

    Mint Hans Castorpot a testét megtámadó kór tünetei, bennünket a világ húsának romlása, a földi élet működésében bekövetkezõ zavarok és katasztrófák ébresztenek a korunkat és kortársainkat megrontó erkölcsi válság tudatára. E válság mélységét mutatja, hogy erkölcsi természetét közvetlenül már nem is érzékeljük - erre szolgáló érzékeink elhaltak talán -, s csak a legdurvább fizikai állapotváltozásokra leszünk figyelmesek. Ennek a tompaságnak köszönhetõ, hogy ma a környezet vagy a bioszféra válságáról beszélünk, s csak kevesen a lényegrõl: amit Konrad Lorenz embervoltunk hanyatlásának nevez.

    Mentségünkre szóljon, hogy etikai és esztétikai érzékenységünk között az összefüggés szorosabb, mint ahogyan azt (különösen Kant óta) hisszük. Erkölcsi intuíciónk, tetszik-nem tetszik, igazán csak arra reagál, ami az érzéki szemléletben megjelenik. Ez végzetes lehet egy olyan civilizációra nézve, amely - hála technikai eszközei elképesztõ teljesítményének - az emberi tapasztalat léptékét és horizontját térben-idõben messze meghaladó változásokat tud elõidézni a természetben és a társadalomban. Arra is képes, hogy ezek többségét elrejtse a hétköznapok emberének szeme elõl, de különösen az összefüggéseket, a látható reklámok és a láthatatlan szeméthegyek között a látható nyomor és a láthatatlan globális rezsimek között. Marad a közvetlenül érzékelhetõ üzemzavar: az emberi élet nélkülözhetetlen természeti feltételeinek romlása. Ez minden ismert etika szerint rossznak, bűnösnek minõsül. Környezeti etika azonban nem létezik.

    Névadóinak jóhiszemű tévedése akkor is veszélyes, hogyha a bioszféraválság (immár földtörténeti horderejű) etikai kérdéseit az erkölcsi eszmék történetétõl elszakítva próbálják feltenni, valami merõben újfajta, "környezeti" etika illetékességi körében, de még veszedelmesebb, ha környezeti etikán az alkalmazott etika egy új ágazatát értik, valami olyasmit, mint a munkaerkölcs vagy a szexuáletika. A "természet vége", ma ugyanúgy, mint egykor a Húsvét-szigeteken, Új-Zélandon vagy Mezopotámiában, egy civilizációs katasztrófa jele: a jóról és a rosszról alkotott legalapvetõbb feltevéseinket teszi kérdésessé, tehát "az egész" etika újragondolására késztet. Kérdéseinkkel a hagyomány érvényességérõl és megújításáról folyó, s mindig is zajló etikai párbeszédhez kell fordulnunk. Ott pedig nyomban kiderül, hogy környezeti etikáról mint olyanról már csak azért sem beszélhetünk, mert magát a "környezeti" kérdést minden etikai iskola másként teszi fel, másképpen érvel, és szükségképpen más következtetésekre jut.

    Közös azonban a legkülönfélébb gondolati iskolák körében terjedõ felismerés, hogy amit az ember a természettel, illetve nem-emberi lénytársaival művel, erkölcsi megítélés tárgyát képezheti. A tizenkilencedik századtól elsõsorban az angolszász országokban fellépõ állat- és természetvédõk kezdeményezését a huszadik század második felében a filozófus "szakma" egyre több képviselõje teszi magáévá. Európa lassan ébredezõ lelkiismeretének emblematikus alakja az afrikai õserdõben kórházat alapító, de az állatoknak okozott temérdek szenvedés jóvátételét is szorgalmazó teológus és orgonista, Albert Schweitzer.

    Az erkölcsi beszámíthatóság kiterjesztése nem-emberi lénytársainkra szerves végpontja a keresztény univerzalizmusban gyökerezõ és a felvilágosult racionalizmussal kiteljesedõ szolidaritás-eszme fejlõdésének. A nõk számára 1792-ben a férfiakkal egyenlõ erkölcsi méltóságot követelõ Mary Wollstonecraft érveit egy cambridge-i filozófus kortárs még azzal söpri le az asztalról, hogy ilyen alapon az állatok is erkölcsi státuszra formálhatnának jogot. Álláspontját száznyolcvan évvel késõbb Peter Singer már valóban az állatok jogainak védelmében idézi fel. Idõközben beletörõdtünk, hogy más társadalmi helyzetű, más vallású, más bõrszínű társainkat erkölcsi kérdésekben ugyanúgy kell figyelembe vennünk, mint a magunkhoz hasonlókat.

    Ahhoz azonban, hogy az emberiséget (Schiller, Kant és Jefferson korának büszke találmányát) a nem-emberi természettõl elválasztó határvonalat átléphessük, döntõ változásoknak kellett végbemenniük ember és természet viszonyában. A természet, melynek titokzatos, az embernél mérhetetlenül hatalmasabb erõit egykor vallásos tisztelet övezte, elõbb az elfogulatlan és részvétet nem ismerõ tudományos vizsgálódás tárgya lett, utóbb a technológiai beavatkozás és üzleti kalkuláció rendelkezésére álló erõforráskészletté alacsonyították. Erkölcsi felelõsségünk magasztos tárgyát a természetben, valamint a társ-szubjektumot más lényekben csak akkor ismertük fel, amikor magát a vadont, az emberi beavatkozástól érintetlen természetet már úgyszólván megsemmisítettük.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 9   »   Környezet és etika
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911