Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 9   //    «    18    » 
Zsille Gábor
Kedvenc krakkói költôm
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Csudálatos találkozásaim Adam Zagajewskivel

(részlet)

 

Számos remek tulajdonságom közül az egyik legvonzóbb, hogy eddigi harminckét évembõl csaknem négyet Krakkóban töltöttem. Ezért szerfelett irigylem magamat. Három hónapos téli próbaidõt követõen, 2000 tavaszának legvégén érkeztem a városba, szombati napon, kora este. A lengyel nyelv ismerete nélkül, fejemben nagy köteg beíratlan lappal, lelkes kíváncsisággal egy negyvenmillió lakosú ország kultúrája iránt. Másnap délelõtt - ugyan hová máshová is vezethetne ilyenkor az elsõ utunk - a hatalmas Piactéren található könyvesboltok egyikébe mentem. Bizony, vasárnap nyitva tartó mezei könyvesboltból arrafelé több is akad, némelyik este tízig kelleti magát; közülük a háromszintes Empik-palotát választottam. Érthetetlen módon azonnal a versek embermagasságú, széles polcához léptem, és mustrálgatni kezdtem a felhozatalt. (Mellékszál: õsmagyar könyvbarát nyakam eközben kificamodott, ugyanis a lengyel könyvek gerincére - angol szokás szerint - fordítva nyomtatják a betűket.) Felajzott tekintetem egyszerre megakadt egy néven: Adam Zagajewski. Gusztusos, nagyméretű könyv volt, ráadásul kétnyelvű; választhattam az angol-lengyel, német-lengyel, francia-lengyel, olasz-lengyel kiadásból. (Akkor még nem tudtam, hogy a lengyelek a rendszerváltást követõen összes nagy kortárs költõjüket kiadták olcsó, mindenki számára hozzáférhetõ bilingvis válogatásokban. Zbigniew Herbert, Czeslaw Milosz, Wislawa Szymborska, Tadeusz Rózewicz és a többiek mind ott virítanak a külföldiek által látogatott könyvesboltokban, kioszkokban. Így aztán bármely jámbor turista naprakészen tájékozódhat a költészetük felõl.) Leemeltem az angol nyelvű variánst, és találomra felütöttem. A Bátyámnak című versnél nyílt ki:

 

Milyen békésen sétálunk

a napok és hónapok között,

milyen csendesen énekeljük

komor altatódalunk,

milyen könnyedén ragadják el

testvéreink a farkasok,

milyen finoman

vesz levegõt a halál,

milyen fürgén

úsznak a hajók

artériánkban.

    

    Szerelem elsõ látásra, ezt éreztem akkor, a polc elõtt téblábolva, verseit szemelgetve. A kötet fülszövegébõl megtudtam, hogy Zagajewski 1945-ben született, 1982 óta Párizs egyik elõvárosában emigránskodik, egy egész regiment irodalmi kitüntetés birtokosa, könyvei rendszeresen megjelennek Franciaországban és az Egyesült Államokban is, továbbá több ízben jelölték a Nobel-díjra. Csöndben pironkodtam, hogy mind az idáig egyetlen sort sem olvastam tõle, mi több, még a nevével sem találkoztam; szigorú önváddal megállapítottam, hogy botrányos lemaradásaim vannak a lengyel irodalom magyarországi recepcióját illetõen. Nem csoda hát, hogy amikor egy héttel késõbb Pesten jártam, országos könyvtárunk nagy-nagy katalógusában egy magyar nyelvű Zagajewski-kötet cédulája után kutattam. Nem csekély megdöbbenéssel állapítottam meg, hogy az eredmény semmi; műfordítás-irodalmunk egyik szépen fejlett hiátusára bukkantam. Akkor és ott, az olvasóteremben határoztam el, hogy egész kötetnyi verset fordítok tõle, és nyélbe ütöm magyarhoni bemutatkozását.

    Krakkói arany napjaimban tehát - túl az akklimatizáción (= Visztula-parti séták, Ania, félbarna Krystyna, barna sör), némi nyelvtudással és egy duci szótárral felvértezve - még az év õszén megkezdtem a munkát. Tűrhetõen ment. Tíz-tizenkét fordítással a dossziémban viszont hiányolni kezdtem a szerzõt: tanácsait, felvilágosításait, vagy egyszerűen csak a személyes kötõdést. A fordító mégiscsak szereti tudni, pontosan kivel is osztja meg szűzies éjszakáit, kit fogad lakótársául...

    Nem kellett hosszan várakoznom. November tizenkettedikén a Milosz és Szymborska által szervezett szokásos õszi költõtalálkozón Zagajewski is fellépett. A szeánszra a zsidónegyed szélén található Szent Katalin-templomban került sor. A klasszikus középkori várakra emlékeztetõ, támfalakkal ellátott hatalmas templomban körülbelül kétezer fõs publikum szorongott, javarészt egyetemisták. Jómagam egy méteres vastagságú oszlophoz préselõdtem, s némi mocorgás árán sikerült a vállamhoz emelnem bekapcsolt diktafonomat. Tõlem tíz méterre, a szembemisézõ oltár elõtt négyen ültek, egymás után olvasva fel a verseiket: Wislawa Szymborska, az akkor nyolcvankilenc éves Czeslaw Milosz, a szintén Nobel-díjas ír Seamus Heaney és Adam Zagajewski. Az én emberem többek között Nagypéntek a metró alagútjában című versét is elõadta, ami az idõ tájt egyik kedvencem volt, bár végül kihagytam a magyar nyelvű kötetbõl:

 

Különféle vallású zsidók találkoznak

a metró alagútjában, gyöngéd ujjak közül

aláhullnak egy rózsafüzér szemei.

 

Fölöttük papok alszanak, böjti vacsorájukon túl,

fölöttük zsinagógák és templomok piramisai,

akár gleccserek hátramaradt sziklái.

 

A Máté Passiót hallgattam, mely

szépséggé lényegíti a fájdalmat.

Celan Halálfúgáját olvastam, mely

szépséggé varázsolja a fájdalmat.

 

A metró alagútjában nincs, mi átalakítsa a fájdalmat,

ott van, sohasem szűnik és metszõ.

 

    Az elõadás végén kihasználtam a nagy lehetõséget, és Zagajewskihez léptem. "Sajnos, lengyelül csak gyengén beszélek, franciául pedig egyáltalán nem", szabadkoztam. "Akkor beszéljünk angolul", mondta a lehetõ legtermészetesebben. És lõn. Címet cseréltünk, ráadásként elõvette egy New Yorkban megjelent, a vén kontinensen nem kapható kötetét, és dedikálta. Képzelhetõ, milyen sugárzó boldogan mentem haza barátságos albérletembe.

    A lakásba lépve fõbérlõnõm fogadott, zavartan és nagyon komolyan. "Gábor, öcséd telefonált Magyarországról. Ma este meghalt az édesapád."

    Álltam az elõszobában, néhány perccel éjfél elõtt, és arra gondoltam: apám és Zagajewski éppen egykorúak voltak. Vér szerinti apám talán éppen abban a percben távozott, amikor kezet szorítottam azzal, akit szellemi apámnak érzek. Bekapcsoltam a diktafont, s halottamra gondolva hallgattam a felvett verseket: árván és frissen adoptáltan.

    Egy undok téli napon a frissen megnyílt Provincia kávéházba mentem, felfedezni a helyet. Zagajewski összegyűjtött verseit olvasgattam, fontolgatva, melyeket fordítsam még le. Könyvembõl felpillantva, a finom függönnyel takart vitrin melletti falon Zagajewski portréját láttam meg. Fekete-fehér, bekeretezett kép, a falszakasz egyetlen dísze. Ott idõztünk egymással szemközt, a mester kitartóan figyelt.

    Azután melegebb napok is jöttek. Egy júliusi délután, hónom alatt Zagajewski-kötettel a Botanika kávéház felé tartottam, hogy a fordítás hűs habjai közé merüljek. A Piactér sarkán kis híján összeütköztem egy kopaszodó, õsz szakállú férfival, aki hirtelen toppant elém egy könyvesboltból. Zagajewski volt. Dadogva mutattam neki a könyvét, hogy lássa: az õ társaságában nyaralok, része lett az életemnek. Beült velem néhány percre a kávéházba, s elmondta: két héttel korábban felszámolta franciaországi életét, és visszaköltözött Krakkóba. Tizenkét évvel a rendszerváltás után, mondta csöndesen, az emigráns lét értelmét veszítette. A Karmeliták utcájának szomszédságában lakik, egy régi bérház elsõ emeletén. Dedikációként felírta könyvembe a telefonszámát, azzal magamra hagyott, hogy dolgozhassam.

    Szeptember elsõ napjaiban telefonáltam neki. Közeledett ugyanis a szeptember tizenegyediki New York-i események elsõ évfordulója, és Budapestrõl jelzést kaptam: a Magyar Nemzet hajlandó leközölni egy Zagajewskivel készült interjút. Az ügy apropóját az adta, hogy a Világkereskedelmi Központ pusztulását követõ héten a New Yorker című hetilap egyetlen verset közölt: Zagajewski Próbáld magasztalni a sebzett világot című költeményét, vastag keretben.

    Így hát errõl: veszteségeinkrõl, ellentmondásainkról, elhíresült versérõl, politikai szerepvállalásáról, 1986-ban Párizsban kiadott Szolidaritás és magány című esszékötetérõl beszélgettünk otthonában, amit alig néhány nappal korábban festettek ki. A kisebbik szobában még dobozokban álltak a könyvek... A költészet tragikumáról többek között azt mondta: "Érezzük, hogy a világ szörnyű állapotban van - mindazonáltal megérdemli, hogy magasztaljuk. Mindez már-már vallásos odaadás, ám korántsem vak bizakodás, nem hiú optimizmus. A költészet lényegénél fogva tragikus, és számomra csakis az ilyen költészet érdekes. Az emberi sors is tragikus, és végsõ soron egész civilizációnk egyetlen nagy tragédia. Azt hiszem, mi, akik Kelet-Közép-Európában születtünk, mindezt terrortámadás nélkül is jól tudjuk."

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 9   »   Kedvenc krakkói költôm
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911