Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 8   //    «    10    » 
Kállay Géza
E végső csókban múljak el veled: szerelem és halál az Othellóban
tanulmány (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Részlet a tanulmányból, illetve A nyelv határai című kötetbõl 

    

Shakespeare drámái közül három végzõdik halott szerelmesek tablójával: a Romeo és Júlia, az Othello és az Antonius és Kleopátra. Romeo "csókkal alszik el" (V; 3)2, és Júlia, mielõtt a "drága tõrt" testébe fogadná, ifjú férje ajkát csókolja abban a reményben, hogy "talán maradt ott egy parányi méreg" (V; 3).

Antonius ünnepélyesen jelenti ki:

 

Királynõm

S Eros merész példát adott nekem

A nemességbõl; én meg võlegény

Leszek halálomban, s mint nászi ágyba,

Futok felé (IV; 14).3

 

Kleopátra késõbb életre akarja csókolni kedvesét (vö. IV; 15), és Caesar, akit mélyen megindít Egyiptom királynõjének halálos hűsége, a gyõzelmes hadvezér nagylelkűségével így rendelkezik:

 

Fogjátok meg ágyát,

A szolgálóit vigyétek ki innen.

Temessük õt Antoniusa mellé:

Tündöklõbb párt nem takar sír e földön,

Ilyen nagy esemény lesújtja azt is,

Aki okozta. (V; 2)

 

Othello, miután jól elrejtett utolsó fegyverét magába döfte, az alábbi két sorral búcsúzik a halott Desdemonától (s innen e fejezet címe is): "Egy csókot adtam és megöltelek: / S e végsõ csókban múljak el veled" (V; 2) és a Mór - a rendezõi utasítás szerint - "Desdemonára borul", a nászi-halottas ágyra. Három ágy: egy a kriptában, egy a sírban, egy a háló- (haló)szobában, ahol a szerelmesek szinte (merev)görcsös, nekrofil elszántsággal kapaszkodnak egymásba. "Siralmas látvány!" - kiált az Elsõ õr a Romeo és Júliában, "Jaj, gyászos látvány!" - sikoltja ugyanitt Capuletné (V; 3); "Szomorú látvány!" - sóhajt az udvar ("Mind") az Antonius és Kleopátrában; "A szörnyű terhet nézd ezen az ágyon" - mondja Lodovico Jagónak az Othello végén - "A te műved: a szem belévakul; Född el" (V; 2), és olyan szívesen megfogadnánk Lodovico szavait, hiszen Shakespeare - ahogyan a reneszánsz tragédiában szokás - az utolsó felvonások végén a fizikai, közvetlen valóság kegyetlen egyszerűségével teszi közszemlére a halott párokat. "A szerelem halálos" - vonhatjuk le a közhelyszerű következtetést, újabb bizonyítékokat találva szerelem és halál valószínűleg archetipikus összekapcsolódására. Othello helyzete azonban

- ahogyan ezt utolsó szavai mutatják ("Egy csókot adtam és megöltelek") - más, mint Romeoé vagy Antoniusé: a Mór nem csupán öngyilkosságot követ el, hanem gyilkossá is válik: Desdemonát mindenkinél ártatlanabb áldozattá avatja. Talán ez magyarázza, miért nem Othello és Desdemona a színdarab címe, szemben a másik két tragédiával, melyek a hõsök és hõsnõk neveit kapcsolják össze.

    A "baljós pár" történetében, a Romeo és Júliában - amely körülbelül tíz évvel elõzi meg az Othellót - két kamaszgyorsaságú üstökös találkozik, akik sajátidejük ütemét követik egy egész más ritmus szerint táguló és szűkülõ univerzumban, amelyet a szenvedélyes viszály és megmagyarázhatatlan véletlenek sora hívott életre, és már a darab elején lobogó gyűlölet a hirtelen fellobbanó szerelmes vágyban meg is találja méltó párját másutt. Lõrinc barát még eljátszik a gondolattal, hogy a halál és talán maga a tragédia is mesterségesen elõidézett látszat maradhat egy olyan drámában, amely szolgák és urak komikus verekedésével kezdõdik, amelyben a szívfájdalom ellenszereként bálba mennek, ahol a szerelmet hol elmés mondásokkal, hol szerelemmel igyekeznek gyógyítani, ahol a megszentelt házasság, már-már alattomban, de megköttetik, és ahol a törvényes férj titkos szeretõként ugrik ki a nászi ágyból, amely körül egy bõbeszédű dajka ügyködik:

 

Nézd, itt e csepp üveg: ha ágyba tértél,

Hörpintsd ki hirtelen, mi benne van.

Ettõl minden porcikád elönti

Valami hűvös, ólmos zsibbadás;

Eredben is megáll a lüktetés;

Lélegzeted se jelzi majd, hogy élsz;

Ajkad, képed rózsái megfakulnak;

Pillád lecsuklik, mintha a halál

Zárná ki lelked ablakán a fényt,

S kormányzó ész híján minden tagod 

Dermedt, görcsös, hideg lesz, mint a holté. (IV; 2)9

 

Lõrinc azonban nem veszi komolyan, hogy Mercutio halálával a komédia szelleme is kiszenvedett, de Romeo is téved, amikor Mab királyné történetének fonalát, melyet barátja "fényes szelleme" idéz szemünk elé, ezzel a mondattal szakítja meg: "Csitt, Mercutio, elég! / Hisz mindez semmi!" (I; 4). Az éjszaka parányi, pajkos démonából hatalmas árny, rontó vészbanya lesz; "Mindnyájunknál hatalmasabb erõ / Áthúzta számításomat" (V; 3) - állapítja meg Lõrinc a holtak seregszemléjén. Mi ez a hatalmas erõ? Ahogy az utcai gyűlöletre sincs más ok, mint a hagyomány és a megrögzött elõítélet (a Montague-k és Capuletek úgy öröklik az ellenségeskedést, mint más a fajgyűlöletet), a tragédiát sem magyarázza más, mint a vonzalom hevessége: a sebtében kötött házasság önmagát égeti el, és "nincs idõ" férfi és nõ egységének, vagy az önazonosság kérdésének bemutató vizsgálatára. Az Antonius és Kleopátrában - mely valószínűleg 1607-ben, a Macbeth után és a Coriolanus elõtt keletkezett - a szerelem ismét kozmikus távlatot kap: a szerelmesek "új földet, új eget" "fedeznek fel" (I; 1), Antonius arca olyan volt "mint az ég, s azon keringett / A nap, a hold, és megvilágította / A földet, a kis o betűt" (V; 2). A két fõszereplõ - politikailag éppúgy, mint a darabban szolgaként megszemélyesített Eros szempontjából - kölcsönösen a kerek világ másik felét testesíti meg egymás számára. Az eget verõ bacchanáliák és a monumentális küzdelmek a közfigyelem egészére tartanak igényt: ha két nagyhatalom esik szerelembe és isteníti egymást, a szennyben, a mocsokban is csak nagystílűen hajlandó hemperegni, csakis a mindenség lehet a közönség. Az öregedõ pár lassan tanulja meg, hogy hiába a nyereségek és veszteségek állandó izgalma, hiába falják a kontinenseket úgy, mint a vaddisznóhúst, hiába isszák a bort, mint a tengereket, az ifjúkori tűz, a fiatalság végtelennek tűnõ ereje semmivel sem pótolható. Végül a számukra adatott leghõsiesebb lehetõséget választják: a halálban nem a szerelem beteljesedését látják, hanem valami kivételesen izgató, pikáns örömöt, amit a szerelmi extázis csúcsaként, az életük részeként ünnepelnek. A veronai kamaszok a szerelem elsõ, a római és egyiptomi fejedelmek végsõ lobbanását élik át, de Romeo és Júlia túlságosan fiatalok, Antonius és Kleopátra pedig túl idõsek ahhoz, hogy szerelem és halál viszonyának "közbensõ területét", a házasságot lakják be, ami viszont éppen az Othello témája. Az Othellóban szerelem és halál kérdése a házasság felõl kerül terítékre (a nászi ágyra), annak minden magasztos és vulgáris elemével együtt.

    Az Othello itt következõ értelmezése közben két típusú tudást (ismeretet) állítok szembe: a tudást mint szerelmet, mint intimitást, mint egymás - bibliai értelemben vett - megismerését, és azt a tudást, amelyet Jago képvisel a "világ dolgairól", a világ minõségérõl. Jago azt ismeri, ami általánosan elfogadott, ami közszájon forog, ami hétköznapi, megszokott, s ezért - a ?vulgáris? értelmében - közönséges; ezt az ismeretet tudatja Othellóval: hogy a házasságok egyáltalán nem "drámai" végzete szerint elõbb-utóbb minden férjet felszarvaznak. A darab legizgatóbb kérdése mindig is az volt, hogy Othello miért hallgat Jagóra, miért hisz inkább neki, mint Desdemonának, sõt, miért tűnik úgy, hogy a Mórnak - paradox módon - még szüksége is van arra a "méregre", amelyet Jago a "fülén át" a lelkébe juttat: a tábornok nemhogy elűzné maga mellõl a zászlóst már az elsõ pillanatban, hanem tovább faggatja, facsarja, újabb és újabb adagokra vágyakozva. Értelmezésem szerint Jago ismerete a velencei szokásokról, "az ember" általános természetérõl, a "világ dolgairól" felfogható annak a drámai-metaforikus megtestesüléseként, amelyet Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódásokban az "életformák egyezésének", az emberi megértés, "összhang", kommunikáció (az emberi nyelv) feltételének tekint, s amely egyben az emberi tudás alapjaként is szolgál. Azt igyekszem bemutatni, hogy Othello azért hiszi Jagót olyan sokáig "becsületesnek", mert a Jago által képviselt hétköznapi, általános, "megalapozó tudás" nemcsak az ismerethez és a megismeréshez nélkülözhetetlen, hanem a kételyhez is.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 8   »   E végső csókban múljak el veled: szerelem és halál az Othellóban
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911