Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 8   //    «    11    » 
Horgas Judit
Mind makkopáncsba bú - rejtőzködés a shakespeare-i erdőben
tanulmány (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


"S nem jõnek össze rezgõ csillagoknál

Azóta, rónán, berken vagy pataknál

Civódás nélkül; s ez oly iszonyú,

Hogy a tündér mind makkopáncsba bú"

Szentivánéji álom

 

A rejtõzködõ ember, akár egy tábla: veszélyt jelez, hiszen vagy elkerülni próbálja a fenyegetõ helyzetet, s védekezésként menekül valami biztonságot adó zugba, vagy éppen ellenkezõleg: sötét rejtekhelyre húzódva tervezgeti mások vesztét, s csak a megfelelõ alkalomra vár, hogy lecsapjon. A reneszánsz drámákban az efféle rejtõzködés hagyományos színhelye az erdõ vagy a kert, esetleg egy barlang, ahol az árnyak között a szereplõk a civilizációs korlátoktól távol követhetik el tetteiket. A hűséges pásztorlány; Philaster; A spanyol tragédia; Mucedorus; Dido, Karthago királynõje: Shakespeare majd minden kortársa írt egy-két természeti környezetben (is) játszódó színdarabot, amelyben fontos szerepet kap a színhely mássága, civilizálatlan, azaz ember nem lakta jellege; ahol bármi megtörténhet, és meg is történik.

    Önmagában tehát nem különös, hogy Shakespeare is gyakran rejti szereplõit efféle természeti környezetbe. A shakespeare-i rejtekhelyek különlegessége a ravasz költõi eszközökben rejlik: a szereplõk szövegei alapján egyszerre látjuk vadnak, veszélyesnek, elhagyatottnak, azaz fenyegetõnek - ugyanakkor biztonságosnak, idillinek, jóindulatú természetfeletti erõkkel teltnek ezeket a színhelyeket. Ez a minden darabban visszatérõ, kettõs látás- és láttatásmód a természet iránti érzékenység legkézzelfoghatóbb bizonyítéka, amit - kissé anakronisztikusan - ökológiai érzékenységnek is mondhatunk. Ha az ökológiát - Lányi András szavával - együttéléstanként értelmezzük, ami azon az elképzelésen alapszik, hogy az ember nem a természetben, hanem azzal együtt él, akkor Shakespeare költészete (a drámákon kívül például a Venus és Adonis is) olyan korszakot ábrázol, amikor az ember még bízhat a természet anyai, védelmezõ jellegében, remélheti, hogy ott megbújhat és biztonságban lehet; ugyanakkor a modern kori elszakadás is érzékelhetõ már: az ember többé nem a természet szerves része, legalábbis nem úgy, mint az erdei tündérek és koboldok.

    Az erkölcsileg romlott, korrupt fejedelmi és királyi udvarokat hagyományosan a tiszta természeti színhelyekkel állítják szembe a művek (elsõ pillantásra az Ahogy tetszikben is ez történik), ezzel is felidézve az egykori, elveszített édeni boldogságot, s vágyakozva a visszatérésre. A visszatérés azonban lehetetlen. Egy évvel Shakespeare halála után, 1617-ben jelent meg az utazó Fynes Moryson angliai beszámolója: "Az erdõk manapság inkább kellemesek, mint hatalmasak, mert a fákat kivágják a tüzelés és a vasöntödék miatt, így a fa és a faszén mennyisége erõsen csökkent a régi bõséghez képest; és néhány helyen, például a Fens-en (kelet-angliai mocsaras síkság) tõzeggel, sõt, tehéntrágyával fűtenek."

    A fakitermelés természetesen nem csak a hazai erdõket sújtja. Richard E. Grove (akinek már a neve is ?liget?-et jelent!), Zöld imperializmus című könyvében a 17. sz. elejétõl mind hatalmasabb méreteket öltõ gyarmatosítás környezeti hatásairól ír, és bemutatja, hogy a különféle nációjú tengerészek által egyöntetűen ?földi paradicsom?-nak tartott Szent Helena szigete, amit portugálok fedeztek fel 1589-ben, alig húsz év leforgása alatt miként vált kietlen pusztasággá. Egy francia utazó 1610-ben készült feljegyzéseibõl megtudhatjuk, hogy a portugál tengerészek távozásuk után inkább kivágták a virágzó fákat, nehogy az utánuk érkezõ angolok vagy hollandok élvezni tudják gyümölcsüket. Grove azt is megjegyzi, hogy az erdõirtás és az azt követõ talajerózió nem ekkor lép fel elõször, hiszen Artaxerxes már i. e. 450-ben törvényt hozott, hogy megakadályozza a libanoni cédrusok kivágását. A 16-17. század fordulójától ugyanezek a jelenségek a gyarmatosítás hatására hihetetlenül felgyorsultak és elterjedtek. Egyre több, különösen a gyarmatokon szolgáló hivatalnok értette meg, hogy a természeti erõforrások kimerülhetnek, és - gazdasági, illetve társadalmi okokból - szükséges a védelmük. A holland, angol, francia társaságok emberei, akik gyakran kiváló orvosok, botanikusok, néprajztudósok voltak, és komoly kutatásokat végeztek a különbözõ gyarmatokon, igyekeztek megértetni az anyaországi bürokratákkal, hogy az egyre fokozódó fakitermelés, a cukornádültetvények, vagy a mindent felzabáló kecskék tenyésztése kevesebb, mint egy emberöltõ leforgása alatt lakhatatlan pusztasággá változtatja a hajózás szempontjából oly fontos kis szigeteket. A trópusi sziget így a korlátok közé szorított természetnek, az erõforrások kimerülésének példaértékű modelljévé vált.

Shakespeare szigete A viharban mintha ezt a kettõsséget: az édeni szépséget és a lecsupaszított pusztaságot egyszerre mutatná a hajótöröttek vitájában:

ADRIAN: Bár e sziget egész pusztának látszik... Mégis finom, gyöngéd és szelíd itt a klíma... A szellõ rendkívül édesen lehel itt reánk.

SEBASTIAN: No, édesen, mintha rohadt volna a tüdeje.

ANTONIO: Vagy mintha mocsártól volna parfümözve.

GONZALO: Itt minden megvan, ami az életre elõnyös.

ANTONIO: Csak az nincs, ami szükséges.

SEBASTIAN: No, abból csakugyan kevés van - ha van egyáltalán.

GONZALO: Mi szép s mi ép a fű színe! S mi zöld!

ANTONIO: Éppen jól mondja: pont fakó a föld.

    És így tovább. Caliban mocsárról, lápról beszél, de egyik legfontosabb feladata a fahordás; Ferdinand is fahasábokat cipel, méghozzá sokat: "Párezer hasáb fát / Kell itt ma is kihordva ölbe raknom" - mondja, tehát a szigeten mégiscsak vannak fák (nem is beszélve arról a meghasadt fenyõrõl, amibe a boszorkány Sycorax, Caliban anyja zárta Arielt, vagy a tölgyrõl, amelynek "csomós belé"-vel Prospero fenyegeti a szabadságra áhítozó szellemet). Trinculo arról panaszkodik, hogy "Itt se bokor, se cserje, hogy az ember meghúzhatná magát", de megtudjuk, hogy Prospero tanyáját kis hársliget védi, málna, vackor és gomba terem, mézet is találni, a varázsló keltette viharban pedig tölgyet hasít szét a villám, és tövestül tépi ki a fenyõt és a cédrust (tehát az is van a szigeten). Az epilógusban a Nápolyba induló varázsló mégis így fordul a közönséghez: "Ne hagyjatok hát tengenem / Ezen a puszta szigeten" (kiemelés H. J.), mintha távozóban már maga is más szemmel nézne vissza az addig otthont és védelmet adó helyre.

    A természeti környezetben játszódó színdarabok végén a szereplõk rendszerint visszatérnek a civilizációba, maguk mögött hagyják rejtekhelyüket, de biztosak benne, hogy ha ismét úgy fordul sorsuk, az erdõ várni fogja õket. A korunkban tapasztalható ökológiai válsággal éppen ezt a biztonságérzetet veszítjük el, a visszatérés lehetõségét. A "régi bõség", ahogy Moryson írja, összehasonlíthatatlanul gyorsabban csökken 1617 óta, és a kis trópusi szigetek lecsupaszítása után egyre nagyobb, kontinensnyi területekre vár hasonló sors.

    Az egyik legkülönösebb Shakespeare-szereplõ, aki a többiekkel ellentétben a színdarab végén nem tér vissza a hercegi udvart jelentõ civilizációba, Jaques, az Ahogy tetszik melankolikus nemesembere. Bár társai gúnyolják melankóliáját, és a száműzött Herceg is csak szórakozásként hallgatja hosszú monológjait, õ az egyetlen, aki nem kizárólag a saját boldogságával és boldogulásával törõdik, és keserű kommentárokkal kíséri az események alakulását. Shakespeare Lodge Rosalynde című művének felhasználásával írta a darabot, és csupán két új szereplõt illesztett a meséhez: az egyik Próbakõ, a bolond, aki szintén kritikus megjegyzéseket tesz, és mintegy megkérdõjelezi a darab pásztori-idilli hangulatát, de a végén maga is megnõsül, azaz "betagozódik"; a másik Jaques. Az események bonyolításához tulajdonképpen egyikükre sincs szükség, a szerelmesek remekül egymásra találhatnának az õ szövegeik nélkül is, tehát ha ezek a szövegek mégis a darabba kerültek, annak biztosan jelentõsége van: talán úgy foghatnánk fel a két szereplõt, mint két idézõjelet, Shakespeare velük függeszti fel az egész szerelmi hercehurcát, s mintegy felmutatja: ha így tetszik (ahogy tetszik), hát legyen, de azért ne vegyük túl komolyan az idillt, a vígjáték boldog befejezését.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 8   »   Mind makkopáncsba bú - rejtőzködés a shakespeare-i erdőben
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911