Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 8   //    «    13    » 
Levendel Júlia
Levél a kórságról
esszé 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Kedves H.!

 

Nem is hetek, inkább hónapok óta készülõdöm erre a levélre, pontosabban hónapok óta elkerülhetetlennek érzem, hogy végre megírjam, miközben tanáros pedantériával pontokba rendezem és újra meg újra sorolom magamnak az érveket, hogy miért ne tegyem - és amikor nekifogok - hiszen nekifogtam -, mert ezt-azt már hallani vélek belõle, és tudom, hogy "jobban járok", ha ezeket a hangzó-kísértõ mondatkezdeményeket "befogom", ha valamilyen "írásba" fegyelmezem (állatszelídítõnek való gyakorlat) - szóval ha sikerül megírnom afféle szerkesztõi üzenetként, talán kicsit régimódi vagy mondjuk, patinás ars poeticaként láthatom szavaimat kinyomtatva a Ligetben - legszívesebben az augusztusi szám végére képzelem -, és hogy tovább csűrjem-csavarjam, nagyravaszul H.-nak szólítom Magát, s bizony meglehet, olyannyira "nyílt" lesz levelem, mintha fiktív személyhez szólnék - de hát a végsõ lökést, azt a megíráshoz hajtó indulatot - mindegy most már, úgysem takargathatom: az, persze, indulat, a többi meg okoskodás, ideológia - nos, azt a dühöt-dacot, ami végül is a nem egészen ízlésem szerinti személytelen megszólítás leírására késztetett, egy e-mailben küldött óvatlan megjegyzése váltotta ki: hogy ugyanis "nem igazán ismeri a Ligetet". Talán igazságtalan vagyok, és a "nem igazán" azt jelenti, hogy nem olvassa hónapról hónapra és ától cettig a lapot, de sajnos, gyanítom - és a szövegösszefüggés csak megerõsít ebben -, hogy azon az egy számon kívül, amelyikben tavaly megjelent, nem is látott másikat, s hogy még alkalmi szomszédjai, például fiatal író-költõtársai műveit sem nézte meg. De ha csakugyan így van - és mondom, egyre inkább hiszem, mert rengeteg efféle kedvetlenítõ tapasztalatot begyűjtöttem az elmúlt években -, akkor legalább ezzel a levéllel sem találkozik, a címzettben nem ismerhet magára, tehát nem lesz, nem lehet megbántódás - semmi sem lesz.

    Megint a semmi, holott a düh meg a dac éppen ennek az újra meg újra felsejlõ, csúsztatott-buta semminek szól. Látom én is, hogy Semmi ez, és patetikusan elítélõ szavaim sehogyan sem ide illõek - még a "közöny" vagy az "értéktévesztés" is sok, a "szellemgyilkosság" pedig már nevetséges. És mégis: ebben a jelentéktelen jelenségben - hogy kezdõ íróként elküldi műveit egy laphoz, Magának szinte mindegy is, hová és kinek (egy "rangosabb"-nak tartott laphoz, és a Liget, ugye, azok közé sorolható), mert leginkább a megjelenés ténye, a saját irodalmi érvényesülés izgatja (a szerkesztõtõl is csupán korrekt hivatali ügyintézést kér és vár), és olyannyira nem fogékony az emberi-szellemi-irodalmi kapcsolatalakításra, mintha soha nem is hallott volna ilyesmirõl. Sajnos, ebben a szokványos, kortünetszerű jelenségben

- az újra meg újra mesterségesen elõállított Semmiben - én még érzékelem a brutális pusztulás nyomait, s minthogy végigéltem, ismerni vélem az idetartó folyamatot. Nem nagyzolok és hencegek, de úgy tetszik, nekem még fáj a Maga nagyon is megcsinált tájékozatlansága - illetve egyszerre tudom és dühöngök amiatt, hogy "félrevezetettségben" indítja-alakítja pályáját, haragszom a manipulátorokra, meg hogy ilyen könnyen hagyta magát, de nem lehetek annyira empatikus, hogy kritikusan meg ne jegyezzem: Maga talán nem is szenvedi, sõt még csak észre sem veszi a szellemi megfosztottságot (ahogyan a nemzedéktársaim közül nagyon sokan szenvedtek ettõl, és szenvedtek persze különféle diktatúrákban, életveszélyes vagy tompa-hivatalnoki cenzúrázottságban az elõttem meg a jóval elõttem éltek) - márpedig ha nem ismeri, vagy úgy tesz, mintha nem ismerné, nem értené, mi az, hogy szellemi kapcsolódás, akkor merõben mást gondolunk irodalomnak - s persze másképpen gondolkodunk az életrõl is.

    Különös ellentmondásnak tetszik, hogy bár a szellemi kapcsolódás - ami leginkább közelíti a létezés rilkei értelemben vett átszellemítését - nem egyszerűen kívánja vagy feltételezi a szabadságot (a társadalmi szabadságot is), inkább nevezném a szabadság legmagasabb rendű alakzatának - mégis: a rabság-elnyomás közegében, legalábbis mint vágy, mint értelmezhetõ fogalom és próbálkozásra hajtó eszmény, talán csak kísérletekben-kezdeményekben, de gyakrabban megjelent, mint a mai európai demokráciákban. Lehetséges, hogy azért, mert a hagyományos diktatúra eltűnte eleve kevés a szabadsághoz? Ráadásul ez a "létezõ demokrácia" (nem csak a magyar, nem csak a kelet-közép-európai) is kíméletlenül manipulál, csak általában fájdalommentesen és esztétikusan torzít. Minek spanyolcsizma és ütleg, piactéri akasztás, éheztetés, kínzás, deportálás - minek drasztikusan betörni, megfélemlíteni egyéneket és tömegeket, ha az ember kezes műlénnyé alakítása, s mindjárt nagyüzemi termelésben (méretekben), sikeresen megoldható?!

    Nem szeretnék kommersz dohogásba futni, nevetséges volna már az is, ha válogatás nélkül egy kalap alá vennék merõben különbözõ jelenségeket (persze, tudjuk, minden mindennel összefügg - de a világszövet mintázatának láttatása oly könnyen cserélõdik, még ez is, zagyválássá). Sejtem persze - túlságosan gyakran tapasztalom -, hogy ha valaki kényelmi okok miatt nem akar megérteni valamit, az érvelõ bármilyen pontos és szuggesztív lehet, kudarcot vall. A Maga érdektelenségében vagy figyelmetlenségében is éppen ez hõköltet vissza. Látom, hogy korjelenség, hogy ilyen a kor-szerű magatartás: aki boldogulni akar, legyen sima és közönyös, udvarias értetlenségével hűtsön-fékezzen. Látom azt is, hogy hiába erõlködöm itt, mert ha véletlenül mégis belebotlana ezekbe a sorokba (a valószínűsége ennek oly csekély, hogy a tudományos mérések elhanyagolhatónak mondanák), sietõsen hárítana. Sehogy sem provokálhatom, nem hívhatom vitára, barátságos eszmecserére sem, pedig kíváncsian hallgatnám, mit válaszol szorongó - de nekem logikusnak tűnõ - kérdéseimre. Elképzelhetõ, hogy valahol, valamiképp úgy szembesül az irodalom és az úgynevezett irodalmi élet - meg a társadalmi rend - alapvetõ kérdéseivel, hogy nem lesz módja kicsusszanni, elsiklani? Kényszerűséget kellene kívánnom? Nem tudok és nem is akarok, holott beletörõdni sem lehet a megszólíthatatlanságba. Ha "kihasználtam" volna az egyetlen alkalmat - amikor szerkesztõi döntésemre várt: megjelenik-e a Ligetben, igen vagy nem -, ha a szokásosnak, sõt természetesnek tartott és tulajdonképpen felkínált "hatalmi" szereppel élek, s az "igen" kimondását összekötöm az okításával (ha csak késleltetem azt az "igen"-t), én magam semmisítem meg a szellemi kapcsolódás lehetõségét.

    Messzirõl közelítek és talán túlságosan elvontan? Kétségtelen: reméltem, hogy majd leülünk egymással szemközt, és a tekintetébõl, a furcsa megrebbenésébõl is kiolvashatok valamit - végül szavakkal is válaszolnia kell a pofonegyszerű kérdésre, amit szinte föl sem kell tenni, oly elemi. Állandóan a levegõben lóg (engem például annyira ingerel, hogy inkább levenni, mint föltenni vágyom): miért akar publikálni, akit nem érdekelnek a publikációk - miért ír, mit vár, mit remél az irodalomtól, ha legelõbb is nem szenvedélyes olvasó? Vagy még személyesebben-durvábban: hogyan akar olvasót magának, ha mástól - még tõlem is - megtagadja olvasói érdeklõdését?

    Kóros és korjellemzõ infantilizmus törõdést-gondoskodást követelni a kölcsönösség legcsekélyebb készsége nélkül - ezt réges-régen tudom, s tisztában vagyok azzal is, hogy "nevelõdésem" (mert jobbára nem választott szülõi befolyásolás, hanem a "kor hatalma" határozott) engem éppen ellenkezõ irányban programozott: nem emlékszem, nem emlékezhetek arra a kezdeti pár évre, amikor nyilvánvalóan több ellátást, figyelmet igényeltem, mint amennyit adtam. Annak a kisiskolásnak, sõt óvodásnak, akit emlékezetem vásznára idézhetek, már felnõtt kapcsolatai voltak. És nemcsak úgy, azért, mert koromat meghaladó feladatokat is rám lehetett bízni, hanem mert magától értetõdõen részt vettem az élet-szervezésben, érdekelt és tudtam is, mi történik körülöttem, ki hogyan gondolkodik, mi ellen és miért küzd, és így tovább. De igazán felnõtté éppen a kölcsönösség tett - hogy szüleim (s aztán a barátaik) mintha soha nem is kezeltek volna gyerekként. Nem hiszem, hogy valaha latolgatták: mit láthatok-hallhatok-olvashatok, és tizenkét-tizenhárom éves koromtól biztosan legalább annyi könyvet ajánlottam nekik, mint õk nekem. A kialakult, nem tervezett, de élt felnõtt egyenrangúság - jogok és kötelességek hasonló szintje - bizonyára "eltájolt". Úgy is mondhatnám: érzelmileg és szellemileg elkényeztetett, talán ezért is viselem annyira nehezen, ha felnõtt embereknél megátalkodott (mert mindenek tetejébe értetlenségbe bugyolált) retardáltságot tapasztalok - legtöbbször a felnõtt kölcsönösség hiányát. De hajlamos vagyok további meghosszabbításra: a magán- és közéletet torzító, megnyomorító kórságnak gondolom ezt az infantilis, a kölcsönösséget nem ismerõ kiváltságtudatot. Aki ugyanis elvárja, hogy "látva lássák", hogy produktuma iránt érdeklõdjenek, de õ maga - még udvariasságot sem mímelve - fütyül mások produktumaira, feltehetõen uralkodói kiváltságok birtokosának érzi magát. Milyen groteszk jelenség, ahogy a hierarchikus, élesebben osztályokra tagolt társadalmak termékének vélt kiváltságtudat "demokratizálódott": egyszerűen elterjedtebbé vált. Naponta idézem magamban Karinthy egyik gulliveriádáját: a felicák ("magukat szerencséseknek nevezõ bennszülöttek") országába vetõdõ hajóorvos itt különösebbnél különösebb törvényekkel találkozik. Például "kötél általi halállal büntetendõ minden olyan leírt vagy kimondott mondat szerzõje, amelyben a többes szám elsõ személyének névmása átvitt értelemben használtatik, és nem jelenti szigorúan és szó szerint azt, hogy az állítmányban jelzett cselekvés a ?mi? szócskában inkluzíve foglalt ?én?-re is szó szerint vonatkozik. Például, ha valaki, akár magánember, akár államférfi, így fejezi ki magát: ?Mi szívesen vérzünk? anélkül, hogy míg ezt kimondja, tényleg vérezne..." Gondolja csak meg, milyen sok igazságtalanságtól, felelõtlenül okozott kíntól megmenekednénk - a legelemibb magánkapcsolatainkban, például erõsen vágyott barátságainkban, s persze állampolgárként is -, ha senki sem érezné felhatalmazva magát, hogy vizet prédikáljon, miközben bort iszik. Bár ma már hazudni-alakoskodni, ideologikusan magyarázkodni sem szükséges, a legtöbb "pozícióban lévõ" ember s az "elitbe" jutottak valamennyien egyszerűen hatályon kívül helyezik a felnõtt polgári értékrendet - hiszen ha a "szabadság, egyenlõség, testvériség"-jelszó valamiféle magatartást meghatározó norma, a kölcsönösség eleve kötelezõ, a kiváltságosság meg értelemszerűen tilos. Az én felicákhoz hasonló világképemben így semmi sem menti a "megszorító rendelkezéseket" hozó közalkalmazottat, ha rendelkezése legelõbb is nem õt magát szorítja meg - és enyhén szólva is éretlennek, fogyatékos gondolkodásúnak vélem a saját bűvkörén túl nem látó, de minél nagyobb számú közönségért, vagyis közönséges érvényesülésért lihegõ művészt.

    Nem ültünk le egymással szemközt. Kérdéseim sehogyan sem jutottak el Magához - s ha olykor úgy sejtem, ösztönösen óvakodik a helyzettõl, sõt, körültekintõen ügyel arra, hogy ne szembesüljön az én ismeretlen, de minden bizonnyal kényelmetlen és haszontalan irodalom-értelmezésemmel, még paranoiával is megvádolom magamat. Hogy eszébe sem jut "óvakodni"? Elhiszem. Mostanáig errõl írtam: hogy attól félek, mindez már eszébe sem jut. Hogy szemernyi feszélyezettséget sem érez, amikor figyelmet kér anélkül, hogy Maga figyelne. Igen, azt tapasztalom, hogy nincs az érdektelenségében semmi gonoszság, rosszhiszeműség, elõítélet - hogy a Semmin kívül nincs is semmi.

    S ha már írom ezt a levelet, nem hallgathatom el, hogy a neheztelésemnél - vagy legyen: a haragomnál - sokkal erõsebb és keservesebb a mulasztás-érzetem. Mert a Maga kor szabta meggondolatlanságáért én is felelõs vagyok. Minthogy tudom: a legfiatalabb gyerekemnél is fiatalabb, és pályakezdõként hozzám fordult, nem háríthatom a szellemi kudarc, a felemássá lett irodalmi játék s a létre nem jött kapcsolat vétkét egyedül Magára - vagy elõkelõen a Korra. Valamit téveszthettem. Talán elmulasztottam. Talán én sem látok ki a magam burkából. A számvetés pedig azért is elengedhetetlenül szükséges, mert az efféle "értetlenség", az értelmezhetetlen "szétmenés", kisiklás, sértés és lefokozódás egyre gyakoribb. Hogyan közeledjek hát? Miféle utat-módot találhatnék Magához - jelképesen és konkrétan Magá-hoz -, ha eltekintek az egész világ megváltoztatásától, legalábbis az uralkodó és rohamosan terjeszkedõ kapcsolat-képtelenség megszüntetésétõl? Említettem már: adódott egy röpke pillanat, amikor élhettem volna a felkínált, szokvány szerkesztõi hatalmammal. Maga talán észlelte, hogy ezt nem kérem, csak még ebbe a furcsa "másság"-ba sem gondolt bele. Alkati idegenkedésemtõl függetlenül: mit kezdenék a bármilyen kicsi hatalommal? Hatalommal legfeljebb rajongókat, díjakat, idomított lelkendezõket, no meg pénzt lehet szerezni, ami aztán további rajongókat, díjakat, idomított lelkendezõket és pénzt hoz - a végtelenségig, az elmeháborodásig növelve a számokat. De mi köze ennek az irodalomhoz, a szellemi kapcsolódáshoz, mindahhoz, amit szinte kamaszként elképzeltem, megáhítottam, s amit ma éppoly gyönyörűségesnek érzek - hiszen tapasztalhatta, a Maga írásait is azonnal és kíváncsi drukkal olvastam -; szóval hatalommal kellene közelednem? Szolgai, simuló énjéhez talán. Az efféle ajánlkozás zavarba hoz, megszégyenít - reménytelenül messzire lök, és növeli a mulasztás-érzetemet. "Iszonyú kísértés a hatalom - mondja Illyés Gyulának a háború után mindenét elvesztõ gróf -. Ön nem tudhatja. Én gyakorlatból ismerem. Esztendõkig rám volt bízva, hogy százezrek közül ki menjen halálba. Elképzeli ezt?" Illyés pedig tárgyilagosan-bölcsen válaszol: "Esztendõkig énrám volt bízva, kinek versét közli az ország elsõ folyóirata, ki megy a halhatatlanságba... õsi védekezési mód a megosztás, az ellenõriztetés. Sokan választották az alázatosságot, hatalmuk növekedése arányában. De ez is végletbe vitt, tehát ez is õrülettel fenyeget. Középúton maradni annak, aki nem középszerű, ez a legnagyobb teljesítmény". Azt hiszem, a "halhatatlanságról" érték-alapon ma nem ítélkezhet szerkesztõ - már csak azért sem, mert az "ítélkezéshez" nem elegendõ egy önkinevezéses bíró. Ahhoz teljes "bírósági apparátus" és jogrend kell, esetünkben olyan szerzõ, olvasó, aki nem téveszti össze az e világi, talmi érvényesülést a halhatatlansággal; olyan szellemi légkör, amelyben az írástudók maguk választotta kötelességük teljesítése szerint méretnek meg, például hogy ellenálltak-e a különféle hatalmi (üzleti) kísértéseknek, és pontosan használták-e anyanyelvük fogalmait.

    Tudom, hogy ha elkerülhetetlen volt nekifognom ennek a levélnek, elkerülhetetlen kievickélnem belõle - s befejezésül mi mást tehetnék: tovább lököm az abszurditásba (ha egyáltalán van még tovább), és megkérem, hogy ha valamiképp eljut Magához, jelezze. Érveljen ellenem, vagy csak morogjon - ne engedelmeskedjen az ostobaságot színlelõ süketségnek.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 8   »   Levél a kórságról
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911