Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 7   //    «    6    » 
Szerencsés János elmondja életét
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Papp Gábor Zsigmond dokumentumműsora

 

Egy igaz történetet szeretnék elmondani. Elsõsorban, hogy ki is vagyok. M. János vagyok, születtem 1928. december 3-án Heves megye, Poroszló községben. Mivel nagyon szegény családból származom, édesapám az elsõ világháborúból hadirokkantan került vissza, és mivel nem nagyon tudott nehéz munkát végezni, ezért szegény anyámnak kellett a súlyos munkákat végezni. Mikor mi gyerekek már idõsebbek voltunk, mi is tudtunk segíteni, de aztán szegény jó anyánk 1938-ban el is ment tõlünk, tehát eltemettük. Ott, Heves megyében jártam iskolába, de az iskola elvégzése után kitört a második világháború, és a háború befejezésével a Bem Légvédelmi Tüzértiszti Iskolába kerültem. Mivel ott jól vizsgáztam, hadnagy lett belõlem, majd amikor 1956-ban kitört a forradalom, akkor tõlem azt kérték a lágerparancsnokok, hogy bizonyítsam be, hogy milyen kommunista vagyok, mert még addig nem voltam a kommunista pártban, mindig arra hivatkozva, hogy majd... késõbb... elõbb bebizonyítom, milyen kommunista vagyok, csak azután lépek be a kommunista pártba. Na, akkor most be tudom bizonyítani, kapok hatvan embert, és menjek ki a Hõsök terére, mert ott vannak a felkelõk, és ott széjjel kell õket verni. Hatvan embert összegyűjtöttünk két teherkocsira, és négy tiszthelyettessel kimentünk a Hõsök terére, de a Városliget felõli részrõl, a Vajdahunyad-vára részrõl jöttünk be, megálltunk, én meg a tiszthelyettesem bementünk a Hõsök teréhez, ahol vannak a régi emlékművek, és onnét megfigyeltük a Hõsök terét, és akkor láttuk, hogy négy szovjet harckocsi áll ott, és sok fiatal gyerek, lányok és fiúk ott beszélgetnek a katonákkal. Hát mit csináljunk? Visszamentem és mondtam a katonáknak, hogy fiúk, közéjük akartok lõni vagy nem? Vagy mit akartok? Õk azt mondták, senki nem akar, õk ellenségei ennek a rendszernek, gyűlölik õket. És akkor átöltöztünk civil ruhába, de rájöttem, hogy így civil ruhába nem mehetünk ki Ausztriába, mégis egyenruhába kell menni. Sopronnál leállítottak az ávósok, ellenõrzés volt, tisztelgett és mondta, hogy fõhadnagy úr hova mennek? Mondtam nekik, hogy most már Budapesten a városban rendre fordult minden, jövünk ki a határra, és megint szolgálatot teljesítünk. Tisztelgett és elmentünk, elhitte, amit mondtam, és így átkerültünk Lotschmanburgba, ezt a kis községet úgy hívják. Akkor jelentkeztünk az ottani rendõrhatóságnál és Lotschmanburgban volt egy Vöröskereszt szervezet, azoknál helyezkedtünk el. A fegyvereket és az egyenruhákat, valamint a kocsit különbözõ papírokkal igazoltam, és kértem, hogy küldjék vissza a magyar kormánynak. El is készült minden, és õk azt mondták, hogy visszaszállítják a magyar hatóságnak. A lágerban ott maradtunk három napig, majd három nap múlva elhelyeztek bennünket Treuskirchenbe. Mert ez itt csak átmeneti láger volt, és Treuskirchenben volt a központi láger, ahol több ezer ember tartózkodott. Hatalmas nagy szobák voltak, és ott mindenkit regisztráltak, hogy hova akar kivándorolni. Hát én ki akartam menni Amerikába, mert azt mondták, az nagyon jó. És így akik Amerikába regisztráltak, azoknak el kellett menni Salzburgba, egy szép kis város Ausztriába, úgy hívják azt a lágert: Sitzenheim, ami valamikor hatalmas nagy náci láger volt, ott sok ártatlan zsidókat meg cigányokat megöltek és utána ilyen kemencébe égették el õket. Sajnos, mi ott voltunk, de azt szeretném megmondani õszintén, ha már elmesélem a történetet, hogy én nem a saját nevemben mentem ki, hanem egy hamis nevet adtam le, Tóth János néven mentem ki Ausztriába. S mikor még bekerültem a lágerba, akkor még működött Ausztriába a CIA. Ezek mindent tudtak, nem volt olyan, amit nem tudtak, vagy nem volt olyan, amibe ne ütötték volna bele az orrukat. Majd egy napon hallom a nevemet, hívnak - a 160-as szobában laktunk, negyvenhatan voltunk egy szobában, gyermekek, nõk, férfiak, összekeverve -, a lágerparancsnokságra menjek fel, ide, ilyen és ilyen szobába, bemegyek, hát ültek az asztalnál egy ilyen amerikai õrnagy és négy ilyen katona, hát mondtam neki, de tudott magyarul, ugyanúgy, mint én, ez a katonatiszt, és akkor elmondta nekem, hogy a szülei magyarok voltak, akik már sajnos nem élnek, õ most 46 éves, és tud nagyon jól magyarul, és lehetek hozzá õszinte, hogy milyen szolgálatot teljesítettem Magyarországon, ki voltam, mi voltam, tõle nem kell félnem, és õ segít, amibe csak lehet, hogy kimehessek Amerikába, és nagyon jó munkahelyet kapok, úgyhogy jó fizetésem lesz. Mondtam neki, Tóth János vagyok, ekkor és ekkor születtem, itt és itt. Rám néz, elkezd röhögni. Mondom, hát valami vicceset mondtam, õrnagy úr? Nem, azt mondja, maga nem Tóth János. Mondom: mi az, hogy nem vagyok Tóth János? És akkor elõvesz egy nagyon régi, lehettem 8-9 éves kisgyerek, a testvéremmel, szüleimmel együtt le voltunk fényképezve a ház elõtt, és azt a fényképet dugta az orrom elé. De olyan érdekes, komolyan, oda dugta a képet, és azt mondta: ez maga. Én akkor hirtelen meglepõdtem, elkaptam tõle a fényképet, összetéptem és lenyeltem a fényképet, és azt mondtam: bmeg... - bocsánat - anyádat, csinálhatsz, amit akarsz, éntõlem nem tudol meg semmit, és akkor: ...majd átadlak a rendõrségnek - összeszidott engem, kiabált rám, felugrott, és bevittek a salzburgi rendõrkapitányságra, és kiállítottak egy ilyen zöld papírt, és átutaltak vissza Treuskirchenbe. Négy nap múlva egy ilyen dél-amerikai fekete kocsi állított be, Sevrolet, volt benne egy gyönyörű szép, szõke nõ és egy idõsebb férfi, amelyikrõl állítólag azt mondták, hogy Kovács a neve, ez egy ilyen zsidó származású férfi volt, aki a Hitler elõtti idõben dolgozott Magyarországon a Nemzeti Bankban, kiment Dél-Amerikába, Dominikába, ismerte ott ezt a Truliót, vagyis még annak az apját, aki késõbb az is államfõ lett, ez a Trulio, és ott megválasztották honvédelmi miniszternek ezt a Kovácsot, majd õ így gyűjtött össze magyarokat, akik ki akarnak menni Dominikába, és azt mondta, kapunk 25 hold földet, kapunk egy parasztházat, két lovat és tíz évig nem kell semmit visszafizetni, csak tíz év múlva kell megtéríteni azt, amit kaptunk. Hát voltunk vagy kétezer nem tudom hányan, akik igenis beleegyeztek, és el kellett menni a vonattal Olaszországba, Genovába a hajókikötõig, ott fel kellett szállni egy olasz hajóra, Irpimia volt a neve, amelyik kivitt Dominikába. És azt hiszem most, tizennégy nap múlva vagy három hét múlva - nem akarok már hazudni - értünk ki Dominikába.

 

Egy hatalmas nagy épület állt ott a hajókikötõnél, de mindenütt katonák sétáltak fent a kõkerítésen. Mondom a Kovácsnak, hogy ez micsoda itten? Aszongya: börtön, de nem kell félni, mert itten csak feketék vannak, olyanok, akik nem szeretik a fehéreket, lopnak, rabolnak meg minden, így mondta a Kovács. Hát jól van, hát bűnözõk vannak mindenütt, mindegy, hát jól van, rendben van. És akkor elvitt bennünket Duvergébe, az lenn van a Haiti határszélen, ez a sziget kétfelé oszlik, fele a Dominikai Köztársaság, másik része meg Haitihoz tartozik, ott egy fekete kormány van, hát úgy csak feketék élnek ottan. Hogy fehérek élnének ottan, azt nem tudom. Tehát ott a haiti határszélen borzalmas hõség volt, amikor a busz megállt velünk, de olyan buszok, hogy talán Magyarországon még a Ferenc József idejében ha léteztek azok a buszok. Már egy kilométeres távolságból lehetett hallani, hogy jön egy busz. Hát kiszálltunk, olyan meleg volt, és az emberek, volt ott egy nem is tudom már milyen nevezetű, már elfelejtettem a nevét ennek a férfinak, ez értett a földekhez, ez megállapította, hogy nem igaz, hazudik a Kovács, hogy itt banánt és rizsát lehet termelni, és a dzsungelt ki kell irtani, mert kaktuszerdõk voltak, annak kell öt-hat év, mert ugye a gyökeret is ki kell szedni, mindent, tehát kell öt-hat év azt teljesen kiirtani, és valahonnan vizet kell felvezetni, mert máskülönben nem lehet termelni semmit. Hát aztán az emberek felbõszültek, és abban az idõben még Amerika hatósága alatt volt ez a sziget, voltak ezek az amerikai megszálló katonák ottan, és amikor kiszálltunk a buszból, mert láttuk, hogy be vagyunk csapva, Kovács se volt ott, akkor elkezdtük énekelni a magyar himnuszt, és a katonák körülvettek. Tehát nem akartuk elfoglalni azt az épületet, amibe be akartak osztani, mert láttuk, eternit a teteje, eternit az oldala a háznak, minden eternitbõl, a nap oda besütött, olyan hõség volt abban az évben, hogy a legjobb fürdõbe nincs olyan hõség, ami ott volt, és nem is volt üveg, hanem ilyen spaletta volt, és skorpiók futkároztak benn a falon mindenütt, hát a dzsungel ott volt, mert a dzsungelben építették ezt a házat, ezt a falut, és azt akarták, azt foglaljuk el. Volt egy hatalmas kb. - nem akarok hazudni - húsz-harminc méter hatalmas nagy épület. Az az épület tele volt ágyakkal, edényekkel, matracokkal, minden vacakkal, ami csak létezik, honnan szerezték össze, nem tudom. Hát nem akartuk elfoglalni, hát jött a Kovács, az emberek ordítottak, fütyültek rája, szidták õtet, minden, hogy becsapott bennünket. Kovács azt mondta, hogy katonasággal körülvett, hogy kényszerít bennünket, odaadta a kulcsot. Én a százas házszámot kaptam, és azt mondja: menjek be a barakkba. Mentem és tűzhely, minden volt, ami csak kellett. Mondom neki, hát edény kell, amiben fõzni lehet. Azt mondja nekem, itt van, és adott nekem négy bilit, amit valamikor az ágy alatt tartottak az emberek. De hát igaz, hogy tiszta újak voltak. Mondom neki, mit csináljak vele, nekem nem kell ez a négy bili, egyedül vagyok, meg volt velem egy kisfiú, akiért kellett vállalni a felelõsséget. Mondom neki, hát nem kell. Az tiszta új, azt mondja, abba még nem csinált senki, abba lehet fõzni, enni lehet. Hát jól van. De hát az emberek nem nyugodtak bele, nem foglalták el, nem mentek ki dolgozni a földre. És akkor azt mondta, mert úgy volt a szerzõdés, hogy addig, míg megjön az elsõ termés, fejenként kapunk 45 dollárt, hogy élni tudjunk, és azt mondta, akkor elveszi, csináljunk, amit akarunk ...

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 7   »   Szerencsés János elmondja életét
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911