Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 7   //    «    11    » 
Mesterházi Márton
Ír ember színpadon - Denis Johnston, a sikeres (1901-1984)
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Denis Johnston, a sikeres (1901-1984)

(részlet)

 

Harmincasan ragyogó, eredeti tehetségként, nyolcvanasan a drámaírás mindentudó doyenjeként ünnepelte szakma és közönség. Bármibe fogott, sikerre vitte, bármilyen műfajt választott, sikerrel művelte. Mégis úgy volt, mint a Boldog, szomorú dal Kosztolányija: "De néha megállok a éjen, / ... úgy ásom a kincset a mélyen, / a kincset, a régit, a padlón, / mint lázbeteg, aki föleszmél, / ... hogy jaj, valaha mit akartam."

    Egyszer dobott igazán nagyot, huszonnyolc éves korában. Ezt az elsõ dobást a késõbbi sok, derekas kísérlet soha meg sem közelítette.

    Groteszk végzet, íróra mérve szinte kegyetlen.

 

 

Szép, gazdag élet

 

William Denis Johnston tehetõs protestáns családban, a Legfelsõ Bíróság bírájának fiaként született 1901-ben, Dublinban. Ott, majd Edinburghban végezte iskoláit, a Cambridge-i Christ?s kollégiumban szerzett jogi baccalaureusi diplomát, s a Harvardon nyerte el a magisteri fokozatot. 1926-ban avatták az angol és ír barristeri Kamara tagjává, 1936-ig sikerrel működött az ügyvédi pályán. Huszonhárom évesen belépett a modern kísérleteknek szentelt Dublini Dráma-Ligába, játszott, rendezett, s a német expresszionizmus ihletésére írni kezdett.

    1929-ben az Abbey két fontos drámát utasított el: az övét és Sean O?Casey-ét (Az ezüst kupát). O?Casey Londonban vett elégtételt magának, Johnston Dublinban: az épp induló Gate legendásan sikeres elõadása lett Az Öreg Hölgy azt mondja: Nem! (A két író a Dráma-Ligában ismerkedett össze; Johnston évekig nehezen szabadult O?Casey-komplexusától, ami visszatekintve abszurdum, hisz õ az ír dráma Shaw-ágához tartozik, míg O?Casey a Synge-ághoz.)

    Kétévenként követték egymást a bemutatók, köztük egy Toller-adaptáció a nagynevű német pályatárs fölkérésére; adódott egy némafilm-rendezés is, majd Johnston 1936-ban elhagyta az ügyvédi pályát, s három évre a BBC kísérleti televíziós műhelyének munkatársa lett.

    A II. világháború kitörésekor ismét pályát módosított: haditudósítóként dolgozott a Közel-Keleten, Olasz-, Francia-, majd Németországban. Vakmerõ profi riporter volt: a fõnöki tilalom ellenére ellátogatott Tito partizánjaihoz az ideiglenesen felszabadított területre, elsõként tudósított egy bevetésre küldött bombázó fedélzetérõl, s általában nem a sajtóközleményekbõl, hanem a frontvonalból szerezte híreit. 1936 és 1943 között egy tucat eredeti hangjáték írására is maradt energiája. A háború után visszatért tévé-stúdiókba, fél tucat tévéjátékot írt, mellette adaptált, rendezett. Az 1950 és 1966 közötti amerikai éveket a tudományos munkának és az egyetemi tanításnak szentelte: fontos könyvet írt Jonathan Swiftrõl (1959) és John Millington Synge-rõl (1965), tanulmányok sorát O?Casey-rõl,Yeats-rõl, Shaw-ról, Beckettrõl, Frielrõl, a klasszikus és a kortárs színházról. Nyugdíjasként is töretlen kedvvel dolgozott, másfél tucat dráma, két opera-librettó, két önéletrajzi regény tartozik még életművébe. Négy gyereke közül az egyik, Jennifer, élvonalbeli regényíró lett.

    Drámaírói életének groteszk logikáját követve visszafelé haladok:

 

 

A sarló és a naplemente (1957)

 

A Shawhoz méltó elõszó (Már megint egy nyavalyás 16-os darab!") - kimond egy sor kellemetlen igazságot. A Húsvéti Fölkelésnek alig van irodalma (a szekérderéknyi könyv, film, színmű a dicsõséges 1919-1921-et cifrázza) O?Casey remekműve, Az eke és a csillagok az egyetlen, nagyszerű színpadi elõd. A témát a politikusok agyontömjénezték, hamisították, miközben egyetlen mozzanatát sem vizsgálta meg a történettudomány.

    Dublin népe annak idején az egészet gúnyos közönnyel szemlélte. Nehéz eldönteni, melyik fél követett el több és nagyobb ostobaságot: a fölkelõk nem ellenõrizték a telefonközpontot (melyet elfoglaltak), de lépten-nyomon akadályozták a tűzoltóság munkáját; a brit helyõrség tisztikara lóversenypályákon illetve luxusbordélyokban ünnepelte a Húsvétot, az érkezõ hadoszlopok földerítés nélkül, fölösleges veszteségeket szenvedve nyomultak be a városba, a tüzérség szintén földerítés nélkül lõtte rommá a központi kerületet, Maxwell tábornok kizárólag hóhérnak volt megfelelõ.

    A mű tehát "antimelodráma", a hivatalos felfogás cáfolata. De semmiképp sem járatná le a Fölkelést, mely "végül is emberséges és jó szándékú lovagi vállalkozás volt."1 A kellemetlen közlendõk azután sorra-rendre bekerülnek a darabba - ez a Shaw-iskola jellemzõje; de érdekes, sõt, szórakoztató módon kerülnek be - ez is jellemzõje a Shaw-iskolának. A szórakoztatás legfõbb felelõse Myles MacCarthy doktor, a művelt, cinikus bohém, szikrázóan szellemes, poénokkal pazarul megszórt szöveg, kitűnõen megrajzolt, komoly dramaturgiai funkciókra is alkalmas karakter. De, dráma aligha épülhetne rá, ahhoz konfliktus-hordozók kellenek.

    A konfliktus a két további fõszereplõre épül. Egyikük Sean Tetley: értelmiségibõl lett forradalmár, az eszme lelkesültje, bár praktikus fölkészültsége szinte semmi - egy géppuskát képtelen összerakni. Ellenpontja Anthony Palliser, brit kapitány, hivatásos katona, a köz javát tekintõ művelt gyakorlati ember - és büszke ír. Johnston iróniája õt sem kíméli: a Fõposta elleni hebehurgya roham során kilövik alóla a lovat, õ hõsietlenül kificamítja a térdét, melyet a doktor egy perc alatt helyreránt.

    A cselekmény a szakma legjobb színvonalán fordulatosan szerkesztett. Palliser mindent elkövet, hogy a fölkelést a lehetõ legkevesebb áldozat (a kapituláló vezérkar statáriális tárgyalása és kivégzése) árán, leszereljék. Sikerül meggyõznie mindkét felet, a doktor parlamenterként a helyszínre vezeti a rangidõs brit tisztet, mikor a II. felvonás végén bekövetkezik a drámai fordulat.

    A Tetleybe szerelmes, fanatikus Emer oly hévvel követel hõse számára hõsi halált, hogy Palliser - elveit felrúgva - összerakja neki az ominózus géppuskát: ha annyira akarja, lõjön rá a brit fõtisztre. Következik hát a háromnapos kilátástalan küzdelem a brit túlerõ ellen.

    A III. felvonás elrendezi a szereplõk sorsát, elvarrja a szálakat. Tetley és Palliser marad a színen az utolsó szócsatára. (Melyet igazságtalanul gúnyolnánk lelki nemességi versenynek, mert igen színvonalasan megírt.) Az egymás képébe vágott igazságok között Palliser megjósolja a De Valera korszakot ("Fityfenét érdekli magukat a szabadság. Maguk csak az Ügyre tudnak gondolni"), melyben a gyõztes szabadságharcosok új láncokat kovácsolnak a társadalomra.

    Tetley végül elindul, hogy kieszközölje a kapitulációt, s önmagának a közönyöseket öntudatra ébresztõ halálos ítéletet. Palliser pedig, hogy ne kelljen a hadbíróság elõtt ellene tanúskodnia, ott marad meghalni az égõ házban. A darab ennél a vázlatnál sokkal élvezetesebb: remek epizódok vannak benne, jól kimunkált stílusváltások, s az egész feszes, jól megírt.

 

 

A por álmodása (1940)

 

Jonathan Swift (1667-1745) emblematikus alakja lett a modern Írországnak, de a közönséget életművénél jobban izgatta a magánélete. Ki volt az a Stella (Esther Johnson), akivel harminc éven át egy háztartásban élt, de négyszemközt szinte soha nem találkozott vele? Ki volt az a Vanessa (Hester Vanhomrigh), aki 1714-ben utánament Írországba? Melyikük volt a titkos felesége? Elhálta-e a titkos házasságot egyikükkel, másikukkal, mindkettejükkel, egyikükkel sem?

    Yeats egyik legjobb darabját szentelte a nagy elõdnek (Írás az ablaküvegen, 1934), Johnston egyetemi tanári évei során monográfiában foglalta össze róla szóló kutatásait (Swift nyomában, 1959). De a magánéleti rejtélyt már korábban megfejtette. Hogy hiteles-e a megfejtés, bajos megmondani; mindenképpen lehetséges, a szakirodalom rendszeresen hivatkozik rá. A por álmodása tehát életrajzi játék, melynek lehetõségeit a műfaj követelményei pontosan behatárolják. Johnston viszont gyűlöli, s a biztos tudású drámaíró leleményével jócskán összetördeli az effajta kötöttségeket.

    A rendszeresen visszatérõ, majd a darab-testbe a legfontosabb dramaturgiai ponton beleolvadó kerettörténet szerint 1835-ben a dublini Szent Patrik székesegyházban éppen feltárják Swift és Stella sírját, kettejük koponyája éppen visszaérkezik az anatómiai laboratóriumból, mikor színre lép az ott elõadott középkori moralitás-játékban szerepelt hét Fõbűn, s a székesegyház fõesperese (dean, akár Swift). A színhely, a falakból és a sírból felhangzó suttogás ("Átkozott legyen a nap, amelyen megszülettem..." Jób könyve 3:3) vitát robbant ki köztük, s a fõesperes kérésére mindegyikük kifejti, mi okozhatta Swift életének csõdjét.

    Swiftet a Fõesperes alakítja, Stellát a Kevélység, Vanessát a Harag, a filozófus Berkeley püspököt az Irigység etc. A Kapzsiság jelenete pl. 1707-ben, a londoni nagy karrier elõtt játszódik, a Haragé 1714 és 1723 között az ír száműzetésben, az Irigységé késõbb, a Restségé, mely a tébolyult Swift képét villantja fel, 1740 után. A jelenetek persze nem idõrendi sorrendben követik egymást, hanem erõs logikával vezetnek a dramaturgiai tetõpont felé. Vanessa számon kérõ levelet ír Stellának, aki ettõl kiesik a szerepébõl,

a keretbe visszaváltva, civil színésznõként pöröl tovább a civil fõesperessel, s kiköveteli, hogy a rég befejezettnek hitt Kapzsiság-jelenetet folytassák.

    Ekkor (1707-ben) vallja be Swift, hogy amint Stella az ifjabb Sir William Temple zabigyereke, úgy õ az idõsebbé, tehát vérfertõzés volna, ha házasságot kötnének; és bár a dolog nem bizonyos, õ a zsarolás lehetõségétõl is halálosan retteg. Stella pedig vállalja, hogy Swift mellett marad, szűzen, jogcím nélkül, akár a jó hírét is kockáztatva. 

    A darab ezután finom decrescendóval halad Vanessa, Stella, majd Swift elmúlása felé. Stella végbúcsú-versére ("Azt, hogy a sors lebírható, / ha értem, mi a rossz s a jó / s ha elfakult pilláimon / átég a szív - Tõled tudom...") Johnstonnak éppúgy szüksége van, mint Yeatsnek volt. A plágium természetesen szóba sem jöhet, az ihletés szót is habozva használnám; a drámaíró Johnston mintha egyre-másra vitába akarna bocsátkozni kartársaival, O?Casey-vel, Yeatsszel.

    Színvonalas, jól olvasható, életrajzi játék hát A por álmodása. Csak a nyaka véres: az eleje. Sehogy sem gyõz meg, hogy mi az ég haragjának áll oda a fõesperes és a hét fõbűnt játszó színész Swift életét megeleveníteni. Talán épp az a baj, hogy meg akar gyõzni, hogy realista indokolást akar adni a színi fikciónak. Talán a "miértre" adott dacos "csak!" lett volna a jó megoldás?

    Ahhoz Denis Johnston 1940-ben már nem volt elég fiatal.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 7   »   Ír ember színpadon - Denis Johnston, a sikeres (1901-1984)
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911