Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 6   //    «    6    » 
Vörös István
A nemlét-gyanú szeme, füle
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A Történelmi párbeszédek nem a történelemről és nem is a párbeszédekről szól. Továbbá nem is párbeszédes formában, és lírai cselekménye1 nem kosztümös. Kitágul benne az idő, mint a török császár bugyogója, mikor elrejti a kiskakast - ki elől is? Talán leginkább saját maga elől. A kakas torkából pedig méhek törnek elő megállíthatatlanul.

     A Sárkányeregetés verseinek könnyen táguló téridejébe maga Rába bújik el, mint afféle kincsét kereső kiskakas, hogy megkínozzon mindannyiunkat, akik hajlanánk kincstári optimizmusra, sőt akár kincstári közömbösségre. Nem lehet, ez a költészet az ilyesmit nem tűri. Több száz éves teret teremt; több ezer, de az is lehet, hogy több százezer éves teret, és időbeli kiterjedése is sok száz, sok ezer kilométer. Párbeszédes formában íródik, bár nem szemmel látható ez a forma, hanem a vers mélyáramában csiszolódik ki. Rába költészetének külső megformáltságánál sokkal fontosabb az a belső forma, mely minden versében ott van, minden versének egyéni karaktert szab. Ebben az esetben nem is epikai jellegű, hanem drámai ez a belső forma. Ezt a szerző nagy nyugodtan a címben kiírhatja, mert az olvasó máris csapdába sétál, valamiféle dialógusverset vár, holott a dialógus műfaji értelemben elmarad. A belső dráma pedig épp a magány-dialógus, a szintén hiányzó párbeszéd. Ez az elmaradó párbeszéd első körben ember és természet, ember és a maga által teremtett élettelen világ között folyna, de nem tudván megvalósulni, a kérdések visszapattannak a kérdezőre. És ha a kérdések visszapattannak, akkor újra föltehetjük őket, csak eggyel följebb levő címzettnek, Istennek.

     Persze itt az értelmező2 túllő a célon. Rába metafizikája éppen abban áll, hogy óvakodik minduntalan Istent kiáltani, ahogy a vendégeskedő kiskakas3 nem óvakodik a farkas nevét minduntalan csőrére venni. Csak a szárnyasokat legfeljebb: "Éppen csak vagyok / az jut eszembe erről / mint az angyalok / nem láthatók s tapinthatatlanok / mint én napszámra kulcsra zárt szobámban" (Mint az öreg Tiziano)4. Akárhogy is, a vers belsejében épp úgy ül csendes és halk szavú szerénységgel Isten, ahogy a lírai én, sőt egyenesen maga a költő, Rába György. Ott folyik az a történelmi jelentőségű párbeszéd, mely a történelem sok le nem folytatott párbeszédét göngyölíti fel. Párbeszéd a kozmikus magányról, ezt jelenti a cím, ha megpróbáljuk újraérteni a jelentését. 

     De kell-e újraérteni ezt a verset, ha még talán nem is értjük, olvasó és értelmező mindenesetre még sok helyre nem jutottak el a szöveg emeletein, belső téridejében. Ez az epikai jellegű tényező, a kiterjedés, épp arra szolgál, hogy afféle panoptikumként bemutassa a hagyományos és hagyományosan modern verskellékek kellék voltát, a metafizikával vagy érzelmekkel túltelített lírai beszéd öncsalás jellegét.

     Van itt először is hold. De nem az az egyszerű hold, mely az égen látható, és amely nem nagyobb egy mai csillogó tízforintosnál. Hanem a Hold a maga fizikai valóságában. A vers első sora időben nyit tágasra. Mikor imádkoztak a holdhoz? Nem a kereszténység jellemzője ez, de talán még csak nem is az ókor nagy államainak korában, hanem a barbárság, a civilizáció előtti nomádok idejében. Tízezer évvel ezelőtt élt ősembert képzelek el, aki egy folyópartról éjjel fölnéz az égre, és a hideg és olajos égi lepény megdöbbenti, fölnyúlna érte, mert éhes, a semmibe siklik a keze, közben nem veszi észre a mögéje lopódzkodó párducot, már csak másodpercei vannak hátra. Arra gondol, hogy kell a tűzben, füvekben élő lelkeknél felsőbb hatalomnak is lennie, későbbi prófétákat pillant meg, mert abban a pillanatban a párduc már a hátára szökkent, és anélkül, hogy bármi fájdalmat is érzett volna, eltörte a nyakcsigolyáját, így hát hamarosan megtudja, meg lehet-e érinteni azt az égi lepényt, van-e azokból valaki, akiket megszakadó élete végén látott.

     A hold kráterei egyszer sem mosolyodnak el. Ezt viszont mai szemével látja a lírai elbeszélő5, a krátert kráternek, a fizikai jelenséget fizikainak.

     A következő sorpárban a csillagokat faggatók nem költők, nem is imádkozók és nem is szerelmesek, hanem bármelyikük közvetítői, csillagjósok.

A csillagokról nem mondja Rába, hogy nem beszélnek hozzánk, nem egyszerűen égi rajzolatokat lát meg bennük, hanem szemeket is, de ezek a szemek egy nagyothalló fülhöz tartoznak, a kommunikáció ember és ember feletti dolgok között lehetséges lenne, de valamilyen, látszólag véletlen akadály mégis lehetetlenné teszi. Rába képes a közönyösséget, a nemlét-gyanút is antropomorfizálni.

     A virág iránti, a virág közvetítésével megvalósuló szerelem ugyanolyan kevésen csúszik el. A virágok igazából nem fiatal nők, hanem "megbotránkozott vénlányok". Egy nemzedéknyi késés, amivel le vagyunk maradva, hogy a természettel igazán párbeszédbe lépjünk, így talán valami olyasmit is megtudjunk a szerelemről, amit nem tudhatunk, ha nem bódulunk el a virágpor illatától, a beporzás gondolatától, amíg a gyümölcsökben csak ízletes táplálékot látunk. De továbbmenve, amíg nem születik őszinte vers az osztódásról, a levél alá tett peték őrzéséről, a hím csikóhal szülési fájdalmairól. A természettel való párbeszéd elé saját létünk kerül akadálynak. Az az eredendő törekvésünk, hogy ne pusztán a körülöttünk levő, biztosnak tudott világgal, hanem valami fensőbbel jussunk kapcsolatba.

     A negyedik sorpárban6 az ember által kifejlesztett, egykor legmodernebb, rútságukban tiszteletreméltó tárgyakhoz intézett ódák visszhangtalanságáról van szó. Mindaz, amit az ember a fizikai világban teremt, képtelen kapcsolatba kerülni a szellemi világban végbevitt emberi munkával. Egész más természetűek, még akkor is, ha a repülő tervek alapján készül, és a mozdonyról szóló ódát papírra nyomtatják. Hogy hol van az ember helye ezek között a félemberi tartományok között, azt kutatja a vers.

     Az embernek az emberi tartományban van a helye, az ember metafizikája a másik ember, a nyelv metanyelve egy másik nyelv, a felnőtt metaforája a gyermek, a gyermeké a király, a királyé a fuvarosló, a világmindenség mása a lepottyanó lócitrom. Nem irónia ez, nem kiábrándultság, nem realizmus, hanem világkép, méghozzá józanul hedonista.

     Ez a vers szembenézés a nemlét-gyanúval. Nem egyszerűen Isten nemlétének gyanújával, hanem bizonyos összefüggések és lehetőségek nemlétének gyanújával. Annak a gyanújával, hogy az emberi szó teljesen hatástalan, és így minden párbeszéd süketek párbeszéde és vakok kacsintóversenye. A nemlét-gyanúnak apró, sárga pontszemei vannak, pislognak és hunyorognak, nem lehet látni velük, csak láttatnak. Láthatóvá teszik, ami nincs, igyekeznek másfelé terelni a gyanút. A nemlétnek nagy, fekete fülei vannak, láthatatlanul csüngenek minden égitestről, túlnyúlnak rajta, mintha másik égitestek csüggenének rajtuk hatalmas kőfülbevalóként, de ezek a fülek nem nyílnak sehova, a bolygókban nincsenek hallójáratok, a csillagokban nincs középfül, a begyűjtött hangokat nem tudják idegpályákhoz vezetni; az űrben nem terjed a hang, a süket fül az egyetlen adekvát a semmi meghallására. Akinek már volt hozzá szerencséje, hogy legalább alkalmilag megromoljon a hallása, pontosan tudja, micsoda gazdagság nyílt meg előtte. Nem hallotta, amit szokás hallani, de más, titkos zajokat igen, a belső öröm hangját egy szomorú arc mögött, csövek zúgását a falakban, a bolygók gördülését a gravitációs törvények sínjén, a mulandóság belső órájának ketyegését. A meteoroknak azonban nincs agyuk, nincsenek idegdúcaik, csak két fülük lobog utánuk, egyetlen csóvává összecsavarodva.

     A gyerekek még nem tesznek különbséget a mese és a valóság térideje között, nekik még nem kell megsüketülni, hogy mindezt hallják. Királyokkal való találkozásról faggatják a náluk öregebbeket. A gyerekek még öröknek hiszik az állapotokat, ők mindig gyerekek lesznek, a mai felnőttek mindig felnőttek voltak. Ha mindig: akkor találkozhattak egy királlyal is, amint épp kikocsizik. Nem kérdezik, honnan, se azt, hogy hová. A felnőtt kiábrándít, ezúttal ő a mosolytalan holdkráter, a nagyothalló csillag, a szótártalanul zajongó gép, csak annyit hajlandó mondani, amire emlékszik. Mint a Kékszakállú herceg várában Judit, végül maga is belekerül a felsorolásba, a vers kastélyának panoptikumába. Az ember az emberi tartományban nem találja a helyét, az ember metafizikája önmaga lesz, a nyelv metanyelve az emlékezés, a gyermek a felnőttel oximoront alkot, az emlékezet az önmegértés legfőbb akadályának mutatkozik, a világmindenség a fizika kiteljesedését akadályozza; a poétika a lírát, a hit Istent, a hitetlenség az ördögöt, az irónia a vidámságot teszi lehetetlenné. Az emberek zavarják össze és rontják el a történelmet, a párbeszédek lökik szét mindazt, ami párba áll, a beszéd locsogja tele a verseket.

     Rába György költészetét veszélyes olvasni, felnőtteknek csak tizenkét éven aluli gyermek felügyelete mellett ajánlom.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 6   »   A nemlét-gyanú szeme, füle
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911