Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 6   //    «    9    » 
Lackfi János
Testhő
vers 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Alfában

 

Fölfogtam hogy tengert földet eget

külön-külön teremt mindenkinek

óriáskerekén nappalt meg éjjelt

s bestiáit de akkor megelégelt

robotolni és pihenőre tért

azóta várok itt végszavamért

léphessek színre ahol épp elunta

sárgán-zölden rémítsek mint az unka

meneküljek gyorsabban mint az őz

ki másnapi üldözőt megelőz

kiszámíthatatlan csapjak le villám

igazságtalanság tényét tanítván

virágzó rét fűszeresen csupán

bódítsak verőfény zápor után

ám jegyben-gyűrűben így szólítatlan

kórusok néma tagjának maradtam

egy kézszorítás most varázslatom

tétova ujjam járomcsontodon

egy másik arc tükrében jelenésem

akarva-akaratlan megidézem

 

Egy ismerősöm lelkesen énekelt az egyetemi kórusban, mígnem egy ízben a karnagy próba közben leintette a társaságot, és rámutatott a fiatalemberre: "Maga! Most csak maga énekeljen!" Miután az illető elzengte hattyúdalát, a mester tajtékozva az ajtóra mutatott: "Fél éve keresem ezt a hangot! Mars ki!" Egy amerikai műfordító barátom pedig - magas, törékeny fiú, igazi művészlélek, aki pompás Chopineket zongorázott - azt mesélte, hogy bár hangja nem volt, sokáig oszlopos tagja volt valamelyik University énekkarának. Megkérték, hogy maradjon, mert olyan szép szál legény, nagyon jól mutat rajta a szmoking, ám énekétől kímélje meg a publikumot, és csak... tátogjon. Ô pedig, amilyen jó fiú volt, végigtátogott öt évet, akár egy némafilmen. (Pilinszky semmiségbe tátogó halait ezúttal hagyjuk, bár később még jól jöhetnének.)

     Két kedves anekdotámat Rába György versbeli végszó-várása, égi-földi virtuális színtársulati és kórustagsága juttatta eszembe. Nem mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy Rába remekül dalol. Meg is fricskáz az "unka / elunta" vagy az "őz / megelőz" frivolan sanzonos dallamaival, mégpedig a szöveg közepe táján, épp ott, ahol a kitűnő orgánumú brekkancs beszökken történetünkbe.

     No de, ne torkoskodjam, haladjunk inkább szép karteziánusan, sorról-sorra. Mitikus költemény ez, fanyarul apokrif teremtéstörténet, mely már címében cinkos kikacsintást tartalmaz. Rábának szokása, hogy merít sodródó időnk lexikai hordalékából, és furfangos mosollyal, csipetnyi gunyorral mutatja fel, tartja a fény felé leleteit, hogy így - átlássunk rajtuk. Sokan ostorozzák ma bőszen korunkat, s keveseknek áll ez jól. Az embernek az az érzése, a kritizálók mintha lemaradtak volna valamiről. Rábánál épp ellenkezőleg: ő azt tudatja velünk, hogy félő, a ma gyermekei maradtak le végleg valamiről, ami érték és mérték, mégpedig nem csupán holmi "ehkölcsi hendszeh" arisztokratizmusa felől nézve, hanem egyszerűen, emberien, bensőségesen. Így például szánja a mostani ifjakat, akik rögtön leteperik a kiszemelt nőstényt,

s nem ismerhetik meg a vágy fáradságos, izzadságos, önváddal terhelt, fokozatosságba kényszerített feszültségét, lélekpróbáló-építő társasjátékát.

     Hitellel effélékről versben szólani Rábán kívül s túl kevesen tudnak, jelenleg talán csak Határ Győző burjánzó verbalitása, a félmúltban Orbán Ottó szikár gunyorossága járt eredménnyel e tekintetben. Ezért képes itt a versből szóló autentikusan, kölykös játékossággal visszacsempészni a(z alfába) lesüllyedt agykontroll-technológiai szakkifejezésbe eredeti jelentéskörét, különösebb antikoskodás-latinizálás nélkül. A grammatikai képzelet mindehhez hozzáadhatja a lemerültség, a mélyebb tudati állapot, egyszersmind metaforikusan az e földi élet, a mélyebb régiók jelentéssávját, megduplázva a Kezdet Istenének képzetkörével. Vagyis egyszerre zuhanunk Alfa-mélyre és röpülünk Alfa-magasba, a Teremtés ritka levegőjébe, nem feledve mindeközben, hogy az ábécének, az írásbeliségnek, a költészet voltaképpeni matériájának is kezdetén helyezkedünk el.

     Ezt a mélység-magasság vándorutat tükrözteti az első sor is, tengergyomortól égi terekig ívelően, de ott áll a legelején az értelmi megismerést, az írástudói szemléletet bennfoglaló ige is, a "fölfogtam". S minthogy "külön-külön" világunk van, válogatás nélkül mindannyiunknak, kivirulhat a verskezdő szó fizikaibb alapértelme is: nevezetesen úgy fogjuk föl a világot, mint egy abroncsszoknya alját, hogy sárba ne érjen - avagy úgy tartjuk meg, mint marok a belehulló vizet. Babits egy szép, halála után megjelent versében amúgy is vélelmezte, hogy a világ összedől majd halálával, halálunkkal, elenyészik, szétszalad, mint a hőmérő higanycseppjei (ezt már én vélelmezem, nem Babits).

     Rába mindig az a költő, aki egyszerre épít és rombol. Összerak és szétszed, nem elégszik meg örökölt építményekkel, ékítményekkel, pontosabban még az ősi köveket is új kontextusba akarja helyezni. Így hát míg a harmadik személyű (Teremt)ő épít a versben, szép szegletes kváderkövekkel, egyenletes, de nem kimódolt párrímmel rakódik szóra szó. Mikor viszont az Úr leáll a robottal, a nyelvtani eresztékek azonmód lazulnak, csikorogni kezdenek. A szabatos "megelégelte a robotot" helyett a csipetnyit bizarrabb (igaz, pazarul chorijambikus, vagyis költőileg kihagyhatatlan) "megelégelt / robotolni" következik, majd a daktilikus "végszavamért" a prózai (s főként nőrímes), bár gördülékenyebb "végszavamra" helyett. Vagyis a kezdetben mindenek feletti rendezőelv, a jól kimunkált, rutinos hímrím-nőrím-váltakozású (világ)rend fel nem borul ugyan, de grammatikailag kevésbé funkcionális, költőileg viszont cizelláltabb, rendhagyóbb elemek kerülnek a kompozícióba. Mondhatni a barkácsoló poéta dekoratíve, ideiglenes jelleggel kiegészítgeti azt, ami a Fennvaló művéből csonka-bonka, befejezetlen. Költő tataroz. 

Valamint besegít és vár, merthogy a vers a várakozás verse. A várakozás persze nem jelent tétlenséget, sokkal inkább olyan intellektuális-érzelmi készenlétet, amely túlnő az evangéliumi szolga állandó ébrenlétén, az ugyanott betörőre leskelő gazda éberségén. Ez a visszacsavart, ugrásra kész lélekállapot a fantázia egy helyben tartózkodó, de gyorstüzelő ütegének páratlan mobilitása.

     Vegyük csak sorra, miféle (a fent említett módon sanzonisztikus elemekkel "vadított") szerep-alternatívákat kínál fel e sorokban a költő maga-magának, mintegy felajánlva segítségét a megfáradt Úrnak. Kész kivirítani, rikítani, unkamód neoavantgárd (avagy csupán Benetton-szín) provokációval felhívni magára a figyelmet. Ama híres neves "elidőző" "szelid őzzel" ellentétben kész átlépni idősíkokat, időkorlátokat, a memória (avagy a jövőlátás) szárnyas angyalaként röppenve múltból jövőbe, s onnan vissza. Kész próféta gyanánt, villámszigorral hirdetni: megérett pusztulásra e kor, és nem zavarják az oszlop tetején gubbaszkodás fizikai kellemetlenségei, de még a rossz imidzs sem, amellyel e kényelmetlen feladat jár. Aztán hajlandó lenne bódítani, Francis Jammes egyszerűségével, megfullasztani a világot a természet párfümével, elgyönyörködtetni minket a buja, dús, evidens szépség erejével. Bármilyen kifinomult ítész bujkál a költő mögöttes tudatában, ő itt most leveti minden vértezetét, naiv egyszerűséggel kábítana, hiszen a természetben nincsen giccs, a mi emberi szemléletünk tehet csak valamit azzá. 

     Íme hát a költő, e mennyei munkavállaló portfóliója, tele jobbnál jobb ajánlatokkal. A forradalmártól az időutazóig, az ítélőbírótól a naiv dalnokig bármiféle szerepre felkészülve várja megbízatását. Nem mellékes ugyanakkor felhívni a figyelmet a következő költői furfangra: a versből hozzánk szóló valóban felpróbálja ezeket a maszkokat, miheztartás végett eljátssza nekünk mindegyik szerepet, ha csak egy-egy pillanat, egy-egy videoklipnyi kétsor erejéig is. Vagyis miközben azt kínálja, ugyan válasszon már az Úr neki egy pályát e sok közül, s ő készséggel elmímeskedi mindet. Aki pedig ismeri Rába költészetét, bátran kitágíthatja e négy irányba a képmezőt: a szürrealista clown, az idősíkváltogató emlékező, a kíméletlen szatirikus és a "dalszerző" az ő alkatának egy-egy változata - s talán még nem is teljes a kép. Vagyis a Teremtő nem válaszol, nem választ (főként nem alanyunk helyett), mégpedig esetleg azért sem, mert erre a polivalenciára szemelte ki teremtményét. Bármelyik szerepet választaná is, az már nem lenne a teljes én, hanem csak egyik megfakult alakmása.

     Mindenesetre a reménybeli megbízó hallgat. Hallgat a némaságra kárhoztatott "licsnij cselovék", a bevetetlen haderő, a nagy üzenetre váró küldönc is. Persze meglehet, hogy éppen ez az üzenete, ez a várakozás. Az, hogy világunkban az egyetlen adekvát reakció a (tudatos!) várakozás. Közben alakoskodhatunk, de ne azonosuljunk egyik alteregóval sem, maradjunk csak meg középütt. Olyan tüneményes gyorsasággal (két sor per szerep) végezzük el átváltozásainkat, hogy, akár a pörgő kocsikerék, állni látsszék középütt alakunk. Perdüljünk-forduljunk lélekszakadva, belső Scapin módjára, különböző álcában bámuljunk ki minden ablakon, mint ha mi sem történt volna, ne tudja senki, miféle átvedlések zajlanak a falak fedezékében.

     Az idegőrlő várakozást, a feladatkeresés dilemmáját nyilvánvalóan a képzelet tereiben sistergő képzet-forgatag változatossága sem enyhíti. Hiszen egyik a belső, másik a külső valóság rendjéhez tartozik, habár tudjuk, hogy ama bizonyos külsőt is csak belsőként vagyunk képesek érzékelni. Ám ott a test választóvonala, fontos határ, mint az a vers végén kiderül. Magyarán a virtuális szerepek sokasága nem kárpótol a mellőzöttség-érzetért, a félresodortak szomorúságáért. VALÓS szólamra vágyik ez a narrátor, még ha tudja is, hogy (papírra leképzett) képzeletének szólama valóságosabb, mint sok efemer, napilapi, odakinti történés...

     Érdemes a versbeli, végig megnevezetlen személyek kiléte felől faggatózni. Az egyes szám harmadik személy csekély bűnügyi energiák ráfordításával is biztonsággal beazonosítható: a Teremtő biblikus képétől talán csak a külön-külön világok finoman áthangolt értelmezése tér el, ez is pusztán árnyalatnyira. Hozzáteendő még talán, hogy, akárcsak az ószövetségi zsidó hagyományban, a mennyei "ő" mindvégig nem neveztetik nevén - "kilétét" mintegy a személyragok tartalmazzák. A lírai én identitása sem ébreszt a megszokottnál több skrupulust.

     Annál kérdésesebb a mindössze egyetlen sorban megidézett "te" önazonossága. Célszerű az utolsó négy sort önálló egységként, zárlatként tekintenünk, itt adatik ugyanis (nyitott) válasz, (részleges) feloldás a korábban vázolt problémára. Ama bizonyos egyes szám második személy kilétének találgatásakor talán nem visz tévútra a korábbi "jegyben-gyűrűben" fogalomkörének felderítése. Ha már az Ószövetség Istene több-kevesebb egyértelműséggel megidéztetett, lehetetlen, hogy ne jusson eszünkbe: az Evangéliumokban szereplő Istenfiú számos alkalommal hasonlította jegyeséhez, menyasszonyához tanítványait, vőlegényhez önmagát, visszautalva az Énekek Éneke némelyek szerint véletlenül Szentírásba került, mások szerint tudatosan "szerelmetes" Isten-ember kapcsolatot ábrázoló könyvére. A "másik arc" és a "jelenés", a szemérmetes-bensőséges járomcsont-érintés sem szolgálnak ennél bővebb, pontosabb felvilágosítással, arról azonban elégségesen tudósítanak, hogy létrejött a nagy Találkozás, a nagy Érintkezés, vagyis várakozásunk bizonyos rendkívüli amplitúdójú pillanatokban meghozza gyümölcsét (no nem feltétlenül villanykörtére gondolok).

     Akárhogy is, mintha kétségkívül a személytelen (harmadik személyű) világ-alkotó testesülne itt meg, de hogy férfiúi vagy női formában, istengyermek vagy nőideál képében, azt meg nem tudhatjuk, annál is kevésbé, minthogy a Rába György által bőséggel fordított olasz reneszánsz költészet egyik leggyakrabban használt mesterfogása például éppen égi és földi összejátszatása, égi és földi asszonyok egymásra kopírozása volt. (A módszer nem veszett ki azóta sem, utalnék Ginsberg némi vihart kavart, naturalisztikus versére, melyet Orbán Ottó publikált a Holmiban, és amelyben az isteni Mester és egy férfiszerető figurájának egymással való azonosítása keltett feszültséget.) Aminthogy (legyünk kicsit bonyolultabbak, vonjuk tágabbra a szöveg játékterét) az emberiben (asszonyiban) fellelt divinitás, illetve az isteniben (kultikusban) fellelt személyesség ugyanígy lehet e négy sornyi konklúzió tárgya. 

     Az Alfában nyitott vers, ahogy nyitott vers az életünk is. Tart szereptől szerepig, arctól arcig, találkozástól találkozásig. Két stáció között változunk magunk is, s egy-egy találkozás teljesen átszabhatja nézőpontunkat. Ezt a mozgalmas mozdulatlanságot, ezt a másokkal közösségre lépő önazonosságot, ezt a hol teljes, hol részleges hasonulást közvetíti a vers. Nyitottsága a végtelenre, a metafizikusra tárul. Gondoljunk csak bele, gondoljuk csak bele magunkat is. Érezzük (úgy is mint megszólítottak) járomcsontunkon ama ujjlenyomatot, azt a labirintus-rajzolatú, csak egyvalakire jellemző, rendőrségileg is értékelhető azonosságjelet, mely a verstesten keresztül a személyesség testhőjét közvetíti.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 6   »   Testhő
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911