Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 6   //    «    19    » 
Méhes Károly
Áradó költészet
(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Izzasztó feladat felelős magyar költőnek lenni, amikor a nyár már nem is lehetne nyarabb. És vészterhesebb. Még sincs vész. Turay Géza megérkezett.

     Gimnáziumi osztálytársának a sógora, vagy még annak is valami retyerutyája a kultúrház vezetőnője, aki nagyban szervezte a nyári irodalmi fesztivált (hagyományteremtő szándékkal, ami sejteni engedte, hogy ott, eleddig nem történt efféle), és kapva kapott a lehetőségen, hogy megszerezhet egy Turay Gézát! Ő pedig jött, mert a küldetéstudat akkor is működik, ha nem küldik, hanem hívják. Annál is inkább, mivel - szégyen ide vagy oda - még soha életében nem járt B-ben. És jelen állapotában semmi másra nem vágyott inkább, mint a fényes-sárga nyárban, a lassan, de a hőségben szinte hallhatón érő búza- és napraforgótáblák között gurulva megérkezni egy idegen, mégis oly ismerős magyar településre, ahol ezúttal semmi más nem történik majd, mint irodalom: a porból, a remegő levegőből kikristályosodó költészet. Ami mindahányszor elszorítja a torkát. Csak oda kell menni, olyan alázatos lélekkel, amilyen neki van.

     Amikor szombat délben, pontban tizenkét órakor megérkezett, és a katolikus templom mellett poros levelekkel némán sötétlő hársfa alatt kiszállt az izzó bádoggá lett autóból a nem kevésbé izzó főutcára, és a feje fölött abban a pillanatban megszólalt a delet verő harangszó, előgyöngyözött memóriájából az örökbecsű sor: Csodálatos, csodálatos falu. Pedig lehet, hogy B. már rég város (közigazgatásilag persze, ami hej, de szépen hangzik!), ám ha az, akkor a legcsodálatosabb benne, hogy mégiscsak falu.

     A drótpostán kapott utasítást követve a templommal szembeni kapualjba ügetett. Nagy, eperfás udvar tárult a szeme elé, a fa árnyékában nyelvét a földig lógató, lihegő farkaskutyával. A fa homályában padocska bújt, balra, az utcafrontra merőleges épületszárny mellett kerekes kút állt. Tökéletesen csodálatos falu.

     A kultúrház fogadóhelyiségében a hosszú asztal foglalta el a legtöbb helyet. Az elején üdítős üvegek sorakoztak, mellettük tálcán a kíméletlen hőségnek kényszerűen engedő, megereszkedett sajtokkal és a kenyérszélről lenyúló felvágottal várakozó szendvicsek. Ennél maradandóbban, bármiféle idők szavával dacolva tornyosodtak az asztal végében a meghívott szerzők válogatott művei. Turay Géza épp csak egy pillantást vetett a testi táplálkozást szolgáló szomorú jelenetre, mielőtt a könyvek elé lépett. Villámként cikázó pillantása azonnal felmérte, hogy a kisebb-nagyobb halmok közül az övé jócskán kiemelkedik, de csak egy picinykét kellett oldalt billentenie a fejét, hogy a gerincekről lássa, az utóbbi két kötete, összegző verseskönyve, és férfikorról szóló, szintén - hiába, erre nincs jobb kifejezés - összegző regénye nincs köztük. Mit is várhatott volna a mai könyvterjesztés mocsarában? Majd pont arról gondoskodnak (akiknek egyébiránt ez a dolguk), hogy B. nagy tiszteletű közönsége, kellő időben és mennyiségben hozzájuthasson a legfrissebb Turay-művekhez. Még szerencse, hogy ha más nem, ő gondol rájuk. Fekete pilótabőröndjét fellendítette az asztal szélére, mindkét oldalon kioldotta a számzárat, és felkattintotta a fedelét. Jobb oldalon sorakoztak a verseskönyvek, bal felől a regény példányai. Picit járatta tekintetét a két borítón, mintha erőt gyűjtene, hogy megemelje a súlyos műveket.

     - Ó, hát itt van? - hallotta ekkor a háta mögül. - Isten hozta!

     Turay megfordult, és kis híján beleütközött a fiatal nőbe. Szemüveget viselt, haját laza kontyba tűzte, sudár testét egyetlen ruhadarabbal tekerte körbe, ami Turay Gézát leginkább kifakult éttermi függönyre emlékeztette.

     A költő meghajtotta magát, és azt mondta:

     - Csókolom a kis kezét, amivel azokat a szép e-maileket írta nekem. -

És mégse csókolt kezet. - Ha megengedi, az oeuvre-öm kiegészítése. - Végre kiemelhette a pilótabőröndből a könyveket.

     - Igen, igen, tessék csak! - felelte a lány, és a kontyból elugró hajtincset hosszú ujjával visszatűzte a füle mögé. - Sajnos, nincsenek jó híreim, mert négyen is lemondták a részvételt az utolsó pillanatban. Ki ezért, ki azért, biztos, hogy jó okkal, de nem így készültünk...

     - Én itt vagyok! - jelentette ki Turay Géza, majd kiemelte a másik adag könyvet. - Biztosíthatom, semmiben sem szenvednek majd hiányt!

     - Olyan hálásak vagyunk érte.

     - Nem, ne hálát mondjon. Csak szeressék ezt a rongyos herceget, a magyar irodalmat, és annak szerény szolgáit!

     A programszervező kisasszonyt Angélának hívták. Látható zavarral küzdve kerülgette Turay Gézát, eldadogta, milyen őszinte lelkesedéssel olvasta a helyben fellelhető műveit, meg azt a néhány darabot, amit az internetről töltött le. A költő hagyta, hadd bontakozzon ki ez az izgatott-szende laudáció, jól tudta, nincs annál rosszabb érzés, mint ha belefojtják valakibe az előre kigondolt dicséretet.

     Miután mintarendbe állította könyveit, kezét, kicsit paposan, a mellén kulcsolta össze, s fejét balra billentve megengedő, sőt biztató tekintetet vetett Angélára - tapasztalatból tudta, ez a nézése jótékony hatással van olvasóira: ki merik tárni a szívüket.

     De a lány szavai elapadtak, s miután bizonytalan kínálására Turay puritán önfegyelemmel visszautasította, hogy az üdítőkből és a szendvicsekből vegyen, Angéla elrebegte, ha nincs akadálya, a költőt átkísérné szálláshelyére. Csakis azért, hogy a templomkertbe délutánra szervezett találkozóra frissen, kipihenten, nemes gondolatainak teljében jelenhessen meg.

     Amikor kiléptek az utcára, oldalra dőlő teherautó porzott el mellettük, homokzsákokkal megpakolva.

     A ház, amin majdan emléktábla fogja hirdetni, hogy a mai napon itt szállt meg Turay Géza, fehér murvával leszórt zsákutca végében állt. A levegő remegett, az út szélén kókadozó csalánrengeteg levelein finom, fehér por ült, s lépéseik nyomán is porfelhő szállt fel a lábuk alól. Amikor felemelte fejét a poros levelekről, a villanydúc tetején dúsan rakott gólyafészket vett észre, amiből kis, kerek, fehér pihés fiókafejek kandikáltak elő.

     Angéla bátortalan hangja riasztotta fel ébrenléti álmodozásából.

     - Az édesanyámnál fog lakni.

     - Az édesanyja!

     - Egyedül él, az apukám..., de az most nem számít. Anyu tanítónő, már nyugdíjas. Egyébként ő tanított meg engem is írni-olvasni.

     Turay Géza máris hálát érzett a még ismeretlen asszony iránt, hiszen közvetve neki köszönhető, hogy ma itt lehet, ha ő nem tanítja meg olvasni a kis Angélát, sose fedezheti fel a Turay-versek (és a próza, igenis: a próza!) mélységeit és csúcsait.

     A kapu rozsdásan és csálén lógott a fél pánton, a járda töredezett keramitlapokból állt. Az egész házat megkerülték, Turay közben egy árnyékban gubbasztó lusta macskán és egy ezeréves, fakó törülközőktől terhes ósdi szárítón kívül semmi egyebet nem látott. De a költő ne legyen válogatós, tartotta mindig is, a költő nem kiötlő, úgy szeresse a világot, ahogyan kapta,

s akként adja tovább, ne akarja megváltoztatni, a világ nem az övé.

     Előbb a szúnyoghálós kereten, majd a valódi ajtón is belépve cserzett bőrű, hatalmas mennyiségű, feketére festett haját kontyba tornyozó, szemüveges asszonyt talált maga előtt. Rengeteg fényes, egyforma foggal mosolygott. Turay régi tézise volt, hogy mindenki hasonlít valaki másra, de most úgy érezte, ez a mosolygó nő máris képpé lényegült benne, s ha a jövőben találkozik majd olyanokkal, akik emlékeztetni fognak rá, akkor azt gondolhatja: igen, mint az a különös tanítónő B-ben.

     Ez a különös tanítónő különös, néma lelkendezéssel nyújtotta a kezét, egész ívet írt a levegőbe, míg elhelyezte Turay Géza tenyerében. Mosolya közben nem szűnt, a csillogó fogak közül azonban csak egyetlen szó érkezett: "Olgi". Turay megint azt érezte, ez az "Olgi" örökre megragad a fülében.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 6   »   Áradó költészet
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911