Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 5   //    «    30    » 
EUROPLÁN
Győrffy Iván
Anyaföldrész - apaföld
(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Azt mondják, aki 33 évesen hal meg, különös kegyelem letéteményese. Hiszen halálával áttételesen Jézus Krisztus keresztre feszítését ismétli meg. Jézus bűntelen halálával megváltja az utána következő nemzedékeket is; s aki (legalább holtában) az ő nyomdokaiba lép, valamivel közelebb van a mennyországhoz. Nem tudom, így van-e. De akár igen, akár nem, biztosan nem éreztem kegyelemnek, amikor apám 33 évesen itt hagyott. Árulásnak éreztem. Árulásnak érzem ma, amikor - közel ehhez az életkorhoz - magam mögé pillantok. Miközben tudom, maga a kérdésfeltevés is értelmetlen, sorsszerű volt-e az egész. A sorsnál én - mint tényező - nem jöhetek (nem jöhettem) számításba. Isten pedig - ki tudja, mit gondol rólunk. Ki tudja, nyitva van-e még a szeme.

     "A holtak halhatatlanok, / míg fizetünk: emlékezéssel. / Rossz pénz. Nincs nap, hogy egy halott / öröklétét ne vesztené el" - írja a lengyel költőnő, Wisl/awa Szymborska Rehabilitáció (Rehabilitacja) című versében (Csordás Gábor ford.). Apám halhatatlansága folyamatosan veszélyben forog. Nehéz emlékezni, amikor nincsen fogódzó. Ködképek sejlenek föl egy mély barlangból. Néhány szó, egy mozdulat, egy-két szakadozott fénykép. Sötét szemüvegkeret, amely mögött üres tekintet lapul. Nincs, amit kifejezzen. Azazhogy mégis. Mondani akar valamit. Akarom, hogy mondjon valamit. Egy biztató szót, szigorú feddést, egy jól irányzott kérdést, ami mindent megvilágít, mindegy, mit, talán egy káromkodás is elég lenne. Nincsenek szavai hozzám, mert elvesztettem őket. A nyelvvel együtt, amelybe beágyazódtak, amellyel egyedül elgondolhatók.

     Amikor megszólítom, mintha magamhoz beszélnék, magamban motyognék. Beszélgetésünk csak monológ lehet, hiszen hangja nem különbözik az enyémtől, mássága legalábbis számomra felfoghatatlan, megidézhetetlen. Magamra sem irányíthatom a figyelmét, hiszen nevünk is azonos: ha azt gondolom, hozzá intézem szavaimat, csak visszhangra számíthatok. Képtelen helyzet, akárcsak Andrej Platonov egyfelvonásos minidrámájában,

Az Apa hangjában. A szerző szerint a darab szelleméhez az áll közelebb, ha az apa és a fiú hangja ugyanaz, hiszen a sírból válaszoló apa valójában a fia szívéből beszél. Amikor a fiú elfelejtkezik róla, mélyre (ha úgy tetszik, a tudatalattiba) merül, majd emlékezésével újra (árny)létet kap. Az apa nézőpontja természetesen még ebben a különös szimbiózisban sem lehet egy a fiáéval. Ô az életre nem emlékezik; túl gyors, bizonytalan és talán jelentéktelen volt ahhoz, hogy megmaradjon. Az élő fiú és a halott apa sosem érthetik meg egymást, mindig elbeszélnek egymás mellett, akár (az emlékezetben) együtt élnek, akár éppen nem. Kétfelől néznek ugyanarra a szubjektumra, saját elválaszthatatlan kettősükre.

     Apám halálával nem csupán egy embert vesztettem el, hanem egy istent is, hiszen csak Isten pótolhatatlan, csak az ő halála kelt a föld körül áthatolhatatlan, örökké tátongó űrt. Istennek az emberben élő lenyomatát vesztettem el, amely ott van mindenkiben, de személyessé számomra csak a hozzám közel állókban tehető. Konrád György szavaival: "Filozófiámnak az emberi személy egyetlen mivolta a talpköve. Ezt az egyetlenségünket isteni attribútumnak tartom. Senki sem helyettesíthető." A bennem (nem) élő apakép kicserélhetetlen, senki sem ülhet a helyébe, még egy valódi, hús-vér apa sem. Hiszen nem nőttem fel apa nélkül, anyám újból megházasodott, és nevelőapát kaptam, akit soha, egy percig sem tekintettem idegennek. De pont az a baj velem, mint egész kultúránkkal, az egész ellentmondásos európai civilizációval: a pótapák mégsem helyettesíthetik a vér szerinti, nem kinevezett, hanem időtlen időkre örökbe kapott Apát, akinek léte, cselekedetei sokáig megkérdőjelezhetetlennek látszanak, de őt is meg lehet ölni valahogy, ha másképp nem, szavakkal, melyeket már nem tőle kaptunk, teljesen más nyelven szólnak, s ezért tőle idegen gondolatok táptalajául szolgálnak. Azt a nyelvet viszont, amelyen (isten)apám beszélt, nem tudom megfejteni, nem tudom többé kibogozni, mintha csomót kötöttek volna a nyelvemre, hangszálaimra. Se olvasni, se írni nem tudom - olyan nekem, mint a lineáris A írás, az ősi krétai civilizáció jelrendszere még jóval Európé és a hellének odaérkezése előtt. Szólni meg végképp nem tudok azon, így elvesztettem egyetlen - igazán életszerű - kapcsolatomat apámmal, a nagybetűssel.

     "Miatyánk" - kezdi személyesre forduló imáját Tadeusz Konwicki halálra szánt antihőse a Mai álmoskönyvben - "...atyám, akit sosem ismertem, akinek arcvonásait az egyetlen megmaradt fényképről tanulgattam, akit kerestem, hogy megszeresselek, s családi történetekben, a szomszédok tereferéjében kerestelek, atyám, aki után mindig vágyódtam, akire mindig büszke voltam, akit megalkottam magamnak, hogy elűzzem az árvaságot, atyám, aki mindig egy titokzatos részecskéje voltál létemnek, atyám, akire felnőtt koromban most oly fájóan emlékezem, és nem tudom, miért éppen ebben a pillanatban, ezen a napon emlékezem rád, és akarom emlékedet rögzíteni, atyám, akit álmaim és látomásaim segítségével mindörökre megjegyeztem, atyám, az élet és halál határáról... köszöntelek, bárhol is volnál, akár a természet egy részecskéjében, akár a nemlétben..." Mintha a saját, ég és föld felé mormolt szavaim lennének.

     Legalább a nyelvünk összekötne! Legalább abban lelnénk konszenzusra, vagyis megnyugvásra. Legalább a szülőföldünk lenne azonos! De hiszen ugyanott születtünk, ugyanazt a nyelvet beszéltük évtizedekig, most mégis mintha évezredek, országok választanának el bennünket! Amikor apámat elvesztettem, nem csupán egy embert, egy istent és egy nyelvet hagytam magam mögött végérvényesen, soha vissza nem hozható módon, hanem egy meghatározott vidéket: az apaföldet is. A nyugvó és termékeny anyaföld, a Boden - miként Jung Föld és lélek című elemzésében áll - megmaradt ne-

kem. Ebből táplálkoztam, ebből élek ma is, mondhatni foglalkozásszerűen. Az anyanyelvemhez és Magyarországhoz köthető, évezredekre és nomád

ázsiai hordákra visszanyúló, mással össze nem téveszthető, mással kicserélhetetlen kultúrából. Ezt a kultúrát nem adnám semmiért, de ha akarnám, se tudnám elvesztegetni. Örökül kaptam halottaktól és élőktől, akik szintén belőle táplálkoztak, mégsem csökkent, sőt nőtt a térfogata, kiterjedése. Ebben a kultúrában, ezen a földön vagyok otthon, máshol csak szomszéd, bevándorló, mi több, élősködő lehetek. De ez - legalább a lehetőségek szintjén - nem volt mindig így. Ám az apaföldet, a határokkal, lokalitással rendelkező Vaterlandot most már nem érhetem el, hiába nyújtózkodom feléje. Szerencsés esetben a kettő egybeesik, illetve pontosabb, ha azt mondom: az egyiket ki lehet jelölni a másik területén, a kettő fogalma összekapcsolódik. Ahogy az Anyáé és az Apáé, a lehető legtermészetesebb, legorganikusabb módon. Amikor megszülettem, magyar szülőktől, Budapesten, nem volt kérdéses, hogy milyen nyelven fogok megszólalni, milyen utcákon járok-kelek majd. Háromhónapos voltam, napra pontosan, amikor apám nyomdokában Varsóba kerültem. Ott éltünk, ott dolgozott három éven keresztül, hiszen munkája mindkét nyelvhez, mindkét kultúrához kötötte, emberek ezreinek könnyíthette (vagy nehezíthette) meg, hogy át- meg átjárjanak egymás földjére, részesei legyenek a másik értékeinek, tapasztalatainak, élményeinek. Kedvet csinálhatott hozzá, hogy ebben a börtönben - a vasfüggönyön belül - viszonylag szabadon mozoghassunk, testben és akár lélekben is. A nyelv, amelyet (humboldti és chomsky-i értelemben) magamból megalkothattam

- hiszen saját, mélyen kódolt képességeimet e külső adottságok erősítették fel és bontakoztatták ki - a lengyel volt. Ezen keresztül, ennek segítségével eszmélhettem a világra, legalapvetőbb tárgyaira, jelenségeire és eszméire. Persze csak úgy, mintha társasutazáson vennék részt, hiszen mikrokörnyezetem ettől még szemernyire sem volt kevésbé magyar. De ők ketten egymásba fonódtak, mintha verekednének vagy szeretkeznének, öszszevesztek és megbékültek, beárulták és kiszínezték egymást, magukat - bennem. Aztán az aranykornak, ha létezett egyáltalán, egyszerre vége szakadt. Apám meghalt. Hazajött meghalni, de nekem ma is úgy tűnik, lengyel föld veszi körül. A család maradéka visszament még, de aztán egy újabb év elteltével végleg elvágtuk az apaföldhöz bogozó köteléket. Anyám most is ismeri apám nyelvét, de nekem olyan, mintha holt nyelven társalogna. Bizonyára dühös voltam, és nem értettem semmit. Nem tudtam, amit ma már sejtek, hogy nincs, és nem is lehet magyarázat. Tudatosan vagy a távollévő apja ellen lázadó gyerek ösztönös idegenkedésével nemet mondtam apám nyelvére, apám földjére. Nem akartam többé lengyelül megszólalni, nem akartam emlékezni a nyelvben rejlő kínosan intim tartalomra. Ha már nem apámmal együtt vehettem részt benne, szerettem volna kiábrándulni belőle. Sikerült, de a hiányát ma is érzem, kétségbeesetten, olcsó nosztalgiával, erőtlen és szükségszerűen hamvába holt nyelvleckékkel, magányos utazásokkal, könyvekkel próbáltam betölteni. Most már nem tehetek vele semmit. Magyarország mindig az anyaföldem lesz, de Lengyelország is örökre az apaföldem marad - és ez túl van a tapintható dolgokon, a nyelv ízlelésén, a gondolatok kiúttalan ösvényein. És nem az elképzelhető legtermészetesebb, hogy az első "igazi" szerelmet pont ezen a földön ismertem meg? Mintha csak apám terelte volna elém. És nem törvényszerű, hogy azt is idő előtt elvesztettem, mielőtt igazán belekóstolhattam volna? A veszteségek felerősítik egymást, és haza száműznek, mielőtt egy szót is szólhatnék. De ugyan mit is mondhatnék?

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 5   »   Anyaföldrész - apaföld
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911