Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 2   //    «    3    » 
Csalog Judit
Tünethordozók
(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

Ötvenéves értelmiségi asszony elvesztette húszéves fiát. Hetek múltán mondta, hogy esténként, amikor zuhanyozik, a vízcsobogást hallva néha sírni tud. Máskor, ezerféle elfoglaltsággal telezsúfolt, maximális készenlétet kívánó napjaiban, a megfelelés mindenfelől szorító prése alatt nincs rá kapacitása, ideje.

Elbert Márta filmjének publikuma - a forgalmazási lehetőségektől függetlenül - várhatóan nem lesz tömeges. Hogy is azonosulhatnánk bárkivel, mikor már magunkkal sem; társadalmi szereplővé lúgozott "énünk" saját bensőnktől is idegen?

Tarr Bélát a riporter megkérdezte, miért látunk filmjein lehangoló, csúnya miliőt? Miért csúnyák, elhanyagoltak, depriváltak filmjeinek szereplői is? Tarr, elképesztő egyszerűséggel, azt felelte: számára ez a világ, ez a közeg, ez az emberfajta - szép.

Ki meri ma vállalni, hogy a sikertelenség, depriváltság, kiszuperáltság világához bármi köze van? Ki nem retteg folyamatosan, hogy mindez testközelből megérintheti? Minél reálisabb a veszedelem, a hárító készültségünk annál aktívabb.

Amikor húsz-huszonöt évvel ezelőtt a Kádár-rendszer közeli végét hírül adó, személyi kultuszt leleplező filmek műsorra kerültek, minden elvi egyetértésem ellenére sokszor volt hiányérzetem. Egyik-másiknál - szégyenkezve, bizonytalanul - úgy éreztem, valamiért hamis az egész. A szándék érezhetően tisztességes, a korrajz aprólékosan, hitelesen kidolgozott, mégis... Mert míg a tárgyi világ meg a háttérfigurák viselték a kor terhét, behorpadva, deformálódva, kifakulva-szürkülve, a főszereplők érintetlenek, gyönyörűek, laza izmú, irreálisan sima arcú, tökéletes szuperemberek voltak. Tudom, játékfilm és dokumentumfilm nem vehető egy kalap alá. Csakhogy, úgy tűnik, ez az igény, függetlenül státustól, műveltségtől, egyre inkább mozin kívül is. Röviden: a kopottakkal és sebzettekkel a rendes néző nem azonosul - amint hogy nem hajlandó azonosulni kopott, sérült, kiszuperált önmagával sem.

Az, hogy vannak hajléktalanok, hogy a mindentől megfosztottság ilyen foka, ilyen mértéke lehetségessé, létezővé, legálissá és tömegessé vált körülöttünk: tény. A tények azonban arctalanok, személytelenek. Valóságos, személyessé testesült alakjukkal az érintkezés elkerülhető.

Amivel Elbert Márta szembesít minket, sokkal több kuriózumnál. A szemünk előtt zajló jelenség - sajátos rezervátumként - nincs kívül világrendünkön. Elbert, elképesztő mértéktartással, nem láttat szívfacsaró jeleneteket. Tél sincs, kőre terített újságpapíron, egymás testmelegében fekvő embergúla sincs; semmi, ami mint kuriózum azt sugallná: "ez valami más". Extrémitásokat, egy fura világ kegyetlenségét látva a néző talán borongna - de így? A válogatott szörnyűségekkel zsúfolt filmek némelykor hatásosak, sőt eladhatók. Feltéve, hogy a nézőben erősítik védettsége illúzióját, meggyőzik, hogy az ábrázolt egzotikum rá nem vonatkozik; hogy egy ilyen periférikus élethelyzet csakis egy különleges, személyét nem érintő emberfajta élethelyzete. A zavartalan biztonság és fensőbbség érzetéből esetleg fakadhat narcisztikus szánakozás. Itt, Elbert szenzációtlan filmje hatására nem.

Szinte pasztellszín környezetrajz, fák, fű, lakótelep panelházakkal, bennük, sejthetően átlagos lakásokban otthonos, átlagosan dehumanizálódott, mindennapi átlaglét folyik. Nyár van. Ebbe a barátságossá lombosodott környezetbe a hajléktalan belefér, belesimul, arca, mozgása, a testén viselt átlagos használt ruha, milliók mindennapi öltözéke, nem rí ki az itt lakóké közül. Néha, mutatóban, pár váratlanul hátborzongató rémjelenet. Ezektől eltekintve az összkép - egy képtelen, minden normát, minden mértéket alulmúló létforma látlelete - maga a vérlázító természetesség.

Elbert nem hagyja meg az illúziót, hogy a "hajléktalan populáció" különleges, tőlünk minőségileg különböző, embertanilag elhatárolt kategória. Sorsa, annak gyalázatos képtelensége: rész, gyalázatos világunk okozata, koncentrátuma, annak rejtett, elfedett tartalmait, minőségét: az igazságot jeleníti meg. A hajléktalan, a szó romantikus-szentimentális értelmében nem is "áldozat". A hajléktalan tünethordozó.

A rókáknak odúik vannak, csupán az Ember Fia nincs hol lehajtsa fejét.

Utcaképes - vö. munkaképesség, munkaképes - aki nem beteg. A beteg - aki kivételesen ágyban alszik -, szakszerűen definiálva állapotát: utcaképtelen.

Egy darabig, fogalmaink képtelenségét illusztrálva, itt-ott idézőjelet tettem. Vagy harminc éve az álságost jelöltük így. Az idézőjel ma már túlhaladott. Nem azért, mert a szóválasztás szabadsága fölöslegessé tette. Mára maga a megnevezés, a szavak valósághoz viszonyítása az, ami stílustalan, s mellesleg már-már reménytelen is. Az írott szó, egykori értelmétől függetlenedve, öntörvényű alakzatokban lebeg a leértékelt és elhagyatott valóság fölött, a semmit bodorítva és göndörítve, a nyelvet erodálva és kifacsarva; lassan nincsenek fogalmaink arra, ami van.

Auschwitz után nem lehet verset írni, nyilván mert a versírás - és olvasás feltétele egy érvényesnek tudott kultúra. Hogy mégis - gondolom, az elemi szükségen kívül besegít az illúzió is. Az, hogy Auschwitz atipikus, nem illeszkedik a kultúránkba. Mondják, a nürnbergi per bíróságának némi problémája volt: az európai jogrendszer alapelvével ellenkezett, hogy eljárása jogszerű legyen. Nullum crimen sine lege - azaz nem jár jogi következménnyel olyan tett, mely elkövetése idején az adott ország törvénye szerint nem minősült bűncselekménynek. Nürnberg nem azt hozta tudomásunkra, hogy a törvény - és a törvénykövető magatartás - szemben állhat a humánummal akár végletesen is - hiszen ez réges-régi, közhelyszerű tapasztalatunk. Nürnberg "újszerűségét" az adja, hogy az emberség önvédelme "rendszeridegen". Ma, a holokauszt után hatvan évvel világszerte rabszolgák élnek, 27 millióan, köztük szüleiktől öröklött adósságot törlesztő, robotoló kisgyerekek is, demokratikus országokban, civilizált kultúrnépek közt. Az adat statisztikai pontossága, valamint a rabszolgatartók tökéletes lelki nyugalma arra vall, hogy a jelenség regisztrált és legalizált; szabályozott, jogilag szentesített mederben folyik. A hajléktalanság kapcsán fel sem merül, hogy ez netán illegitim - hogy embereket földönfutóvá tenni bűn és gyalázat, hovatovább már az sem nagyon. A személytelenség, úgy tűnik, önműködő szükségszerűség, és olyan absztrakt folyamatokból következik - tökéletesen logikusan -, hogy bár emberi szereplői vannak, nevesíthetők is, de megfogható felelős nincsen. Így történhet, hogy utcán háló, köztünk vadállati hontalanságban élő embertársaink láttán legtöbbünknek valami bizonytalan, tehetetlen és zavarodott, egyszersmind védekező, olykor agresszív utálatba hajló bűntudata van. Mindaddig, míg mentális önvédelmünk az erkölcs végső morzsáit is elnyeli.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 2   »   Tünethordozók
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911