Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 2   //    «    6    » 
Levendel Júlia
Az Ínség Jósnőhöz látogat
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Még azt is megkérdezte Szebeniné, hogy ugye, ha vége a munkaidejének, ha négykor vagy fél ötkor, vagy bármikor bezárja az irodát - ugye, ő sem tudja egészen abbahagyni az ügyeket; az ember hurcolja magával azt a sok mindent, én ráadásul öregeket ápolok... a legtöbbjük magányos, beteg öregember... nem szentek... szó se róla, de néha majd megszakad a szívem, és hiába, hogy már húsz évnél is régebben vagyok a szakmában... olyan nehéz nekem védekezni... nem akarom hazahordani azt a rengeteg szomorúságot, de sehogyan sem tudok parancsolni a gondolataimnak... maga még álmában is lakásügyeket intéz?; de nem akkor, nem a szokatlanul bizalmas kérdés hallatán kedvelte meg az asszonyt. Rokonszenves volt az első pillanatban is, ahogy az ikerlányaival megjelent az irodában, és mentegetőzött; Póczy doktor úr ajánlotta, hogy önhöz forduljak... ha van egy szabad perce most, megbeszélhetnénk az ügyet... de ha alkalmatlan...; és bár látta, hogy nincsen másik ügyfél Jánosnál, a világért sem ült volna le. Kigombolta a kabátját, mire a lányok is, mint vezényszóra, félig lehúzták dzsekijük cipzárját; erre jártunk... gondoltam, egyszerűbb személyesen... bár megkaptam a telefonszámát... egyébként nem vagyok olyan bunkó, hogy csak úgy berobbanjak... de Póczy doktor úr azt mondta, hogy ön minden esetben megnézi az eladásra... vagy cserére szánt lakást... most három napig szabadságon vagyok... ha önnek belefér... én maximálisan alkalmazkodnék; a Kresz Géza utcai két és fél szobás lakást akarták - nem is nagyobb alapterületűre, csak több szobásra cserélni. János ajánlotta, hogy másnap ellátogat, és meghallatlanul hagyta a hivatkozásokat Póczy doktorra. Ki az a Póczy doktor? A negyven körüli asszony nem volt magasabb kiskamasz lányainál. A karja, csípője, combja pedig biztosan vékonyabb, mint a gyerekeié. Világosbarna szeme fiatalosan fénylett. A rajongók tekintetével mérte föl az iroda-zugot - és kedves lendületessége, derűje mintha pillanatra sem torpanna meg a látottaktól. A kislányok bizalmatlanabbul - vagy közönyösen? - nézelődtek, úgy tűnt, semmit sem néznek meg, mert sohasem támadt még kedvük, és a szorongás sem igen hajthatta őket, hogy megfigyeljenek, képeket, jeleneteket raktározzanak és rendezgessenek magukban; kérem, mondja meg nekem, mi a szokás... milyen garanciát adjak?... úgy értem, hogy mi most itt megbeszéljük... mondjuk, megbeszéli így valakivel a kiszállást, és az becsapja... hogyan biztosítják magukat?; János megnyugtatta, hogy ez a rizikó a vállalkozással együtt jár; és sokan szórakoznak?... a múltkor a mosógépszerelő mesélte nekem, hogy jó párszor kihívják fal címre... én meg nem is értem, milyen lelkülete van annak az embernek, aki felhív egy mosógépszerelőt, hamis nevet és címet mond... mi ebben a mulatságos?... Mindannyian elkövettünk stikliket... maga is, nem?... én mindenesetre nem voltam angyal... a gyerekeim előtt se titkolom, hogy milyen vad dolgokba másztam... gyerekként persze... az osztálytársaimmal is mit meg nem tettünk!... nemcsak szokványos komiszkodásokat... még valóságos bosszúra is képesek voltunk... akkor is... az ilyesmi más... kiugrasztani egy mosógépszerelőt?!... ezt nem értem; a lakásának különös varázsa volt. Tágas, nagyon világos szobák, sok növény, a kevés bútort darabonként hordhatták össze. A lányok szobájába meg méretre készült polc, íróasztal, fekhely; szeretném, hogy a gyerekeknek külön-külön szobája legyen. Egy éve győzködöm a férjemet... százszor elmagyaráztam már, milyen szerencsétlen szokás... hogy is mondjam?... összevonni az ikreket... ők tényleg nevetségesen hasonlítanak egymásra, de újszülött koruktól más-más ruhát adtam rájuk... úgy lestem, figyeltem, mi érdekli az egyiket, a másikat... és most ott tartunk, hogyha dacoskodnak... vagy már kamasz-lázadásokat is megengednek maguknak... mindig azért, hogy minél egyformábbak lehessenek... csak mert úgy kényelmesebb?... sajnos, én annyira nem bírom az egyformaságot... még az egyenruhát is gyűlöltem az iskolában... szóval én letöröm ezeket a lázadásokat, és rájuk erőszakolom, hogy egészen különböző legyen a megjelenésük... minden... hogy ők maguk különbözőek legyenek... buta erőlködés talán; a belső kertre nyíló, keleti fekvésű gyerekszobát valóban nem lehetett kettéválasztani; akármennyire szívemhez nőtt ez a lakás... mindannyian szeretjük, és nekünk nem fontos, hogy mondjuk, Budára költözzünk... vagy valami felkapottabb helyre... én csak azt szeretném, hogy most már egymástól külön legyenek a gyerekek... a férjemnek kell egy pici munkaszoba, hogy otthon is dolgozhasson, egy másik pedig az egész családnak... látja, most is itt van minden, itt alszunk, élünk... szerintem, ha a Budai Várba költöznénk, akkor is egy szobába húzódnánk... a legtöbbször itt vagyunk... de az igényünk... hogy kicsit nagyzoljak... így mondják ezt... a Szebeniék feltörtek... már nekik is igényeik vannak!... a lényeg tehát, hogy négyszobás kellene... a férjem nehezen hajlott rá, de ha előrukkolok egy valóságos lakáslehetőséggel, rá tudom venni... szerinte ugyan ez elkényeztetés... azt mondja, ilyen igényekkel csak elrontom a gyerekeket... és tudom, hogy igaza van... nem azon múlik, kiből milyen ember lesz... a gyerekeink közös szobában is felnőhetnek... ebben teljesen igaza van, de én meg annyira nem szeretem, amikor valaki unos-untalan hajtogatja, hogy neki bezzeg rosszabb volt... hogy sokkal nehezebb körülmények között élt, meg különben is, hogy régen, az ő idejében így meg úgy volt... még a mi beteg, jóformán magatehetetlen öregjeinktől is rossz hallani ezeket... nem fogom akkor utánuk szajkózni... Tetszik az a kép?... látom, hogy mindig arra néz... tudja, a régi életemből... szóval azelőttről, hogy a férjemet megismertem... azelőttről nekem csak ez a kép van... ezt hoztam én... a többi... a lakás is... minden... a férjemnek köszönhető, és ő is a maga erejéből csinált mindent... nagyszerű építész... azért, mert a felesége vagyok, még mondhatom, hogy nagyszerű?... nem igaz?... és engem is hogy felépített!... hol lennék én nélküle!... de ez a kép... csak egy nyomat... újságból való... amikor megkaptam, még kerete sem volt... nincs úgy értéke... akitől rám maradt... vagyis kértem, hogy ezt megkaphassam... nagyon sokat köszönhetek annak az orvosnak... orvos volt, meg regényt is írt, de azt csak később olvastam. Annak idején nem is tudtam, hogy regényíró... a regényét is ott írta, és ami a könyvben történik, az is abban a szociális otthonban... minden ott játszódik, ahol dolgozott... én is ott dolgoztam... a keze alatt... nála kezdtem a pályámat... persze engem nem írt bele a könyvbe... még csak az kellene!... Szörnyű kis vadóc voltam akkoriban, úgy kellett megszelídíteni... de legalább tudom, milyen az, amikor valaki maga alatt van... én tizennyolc évesen például megszöktem otthonról... csöveztem meg minden! Nem is tudom, hogy bírta ki az anyám... én beleőrülnék!... De akkor az az orvos... Gerzson Györgynek hívták... ő segített... őmiatta leérettségiztem... kibékültünk anyámmal... Énnekem mindig akadt valaki... éppen amikor nagyon magam alatt voltam, mindig segített valaki. Emlékszem, azt mondta a Gerzson főorvos úr, hogy a képen is ez látható. Nem értettem akkor még, mire gondol... ezen a képen segít valaki valakinek?... ; Szebeniné, mintha kisiskolásként felelne, elmondta aztán, amit egykor a főnökétől - vagy felkarolójától?, megmentőjétől? - hallott. Komolykodó iparkodása, hogy hűségesen, pontosan tolmácsolja az ismereteket, megdermesztette az arcát. János felé fordult, de merev, kicsit bandzsa tekintete a semmibe révedt. A metszetet állítólag élete vége felé készítette Bruegel, s az a címe, hogy Az Ínség Jósnőhöz látogat, magyarázta Szebeniné; egy allegorikus rézmetszet-sorozat talán legszebb darabja; a rutinos idegenvezető-szerep sehogy sem illett hozzá, pedig látszott, hogy nem először próbálkozik; a férjem szerint is nagyon szuggesztív... nem bánja, hogy ide tettem a szobánkba... fő helyre... egy közönséges nyomatot... ő tudja, hogy nekem milyen drága ez a kép, pedig eleinte féltem ránézni... iszonyodtam ezektől a nyomorultaktól... hát nem?... csupa nyomorult alak van rajta... látja, ez a fogatlan, rongyos, nyomorék vén az Ínség... azt hiszi, mi nem éppen ilyen szerencsétleneket gondozunk?... hát mi változott akkor?... nézem ezt a képet, és mindig megkérdezem, hogy mégis: mi változott ahhoz a réges-régi világhoz képest... ez meg itt mellette... vagyis szemközt vele a Jósnő... vak persze... látszik, ahogy előre tapogat... így... látja?... ez a vakok mozdulata; az asszony feszültsége oldódni látszott; amióta gyerekeim vannak... vagyis amikor a lányok már bölcsődések lettek, és visszamentem dolgozni... akkor csináltuk a gondozót, amit most vezetek... közben kijárok azért betegekhez... az irodában csak annyi időt töltök, amennyit nagyon muszáj... nem szeretem az irodai munkát... de nem ezt akartam mondani... hanem a gyerekekről... a férjemmel ezt sokszor megbeszéltük, hogy vigyázzak... ne hozzam haza azt a sok keserűséget meg gondot... persze, vigyázok is, de néha nagyon nehéz... biztosan maga sem tudja abbahagyni az ügyeit, amikor bezárja az irodát... ugye, nem?... nem az, hogy otthon is dolgozik... tudom, hogy nem úgy... már én sem szaladok ki esténként minden hasfájásra... de nem lehet csak úgy levetkőzni a dolgokat, elzárkózni... néha olyan különösen néznek rám a gyerekek... riadtan szinte, mintha mégiscsak ott lenne az arcomon, amit egyáltalán nem akarok hazahozni... meg kell nézzem magam a tükörben, de én nem

tudom eldönteni... látható az ember arcán, amit gondol, vagy nem látható?... ez csak képzelődés?... hogy akikkel találkoztam aznap... a sok szörnyűség... csúnyaság... béna lábak, fogatlan szájak... igyekszünk az otthonában tartani, akit csak lehet... de hogy milyen sebeket, üszkösödéseket kezelünk!... meg ne higgye, hogy az ilyen magatehetetlen ember mindig jó szívvel fogadja az ápolást... a múlt héten egy nyolcvanhárom éves bácsi fejbe verte a mankójával a kolléganőmet... még most is kórházban van... de hát akikkel együtt dolgozom... biztosan másutt is így van... az én gondozónőim mind annyira szerencsétlenek... a legtöbben magányosak, szűkölködnek, egyik-másik meg éppolyan beteg, mint akit ápol... nem tudom, hogy amikor hazajövök... vagy ezen a héten... hogy szabadságon vagyok... az iskolában is szünet van, és kivettem pár nap szabadságot... de nem tudok már szabadulni azoktól a gondoktól... és ez a kép is!... de hát jobb volna, ha levenném, és olyat tennék a helyébe, amit mindenki szépnek tart?!... Örülök ám, hogy felfigyelt rá... annyira jellemző, ki milyennek látja... magának tetszik, igaz?... nekem is... és minél idősebb leszek, annál jobban tetszik... van aztán, aki elborzad... meg úgy tesz, mintha nem látná... olyan furcsa... még a saját gyerekeim is... itt élünk... mindig előttük van, és sohasem kérdezik meg, hogy mi ez, honnan van... nekem furcsa, hogy szeretnek, de nem kíváncsiak... még erre sem.

     János újra körbejárta a lakást; bolondság... ez nem az én reszortom... csak megkérdezem... persze bolondság... nem akarják átalakítani inkább... belül átrendezni a lakást?... nem egyszerűbb, mint költözni... ha úgyis szeretnek itt?... a férje ehhez jobban ért, de még nekem se látszik lehetetlennek... ha például ezt a falat egy méterrel arrébb hozzák és megnövelik a kisszobát... másik oldalról meg a konyhát nagyobbítják... egyébként a konyha franciaerkélye adta az ötletet... nem gondoltak erre?... a konyhából szép lakószoba alakítható ki, és itt a nappaliból elválaszthatnak konyharészt... ha nem is lesz amerikai konyha... mostanában mindenütt olyat építenek... de ezzel az ablakkal leválasztható egy megfelelő méretű konyha... kétszer háromméteres... szóval a két nagy szobájuk kétségtelenül szűkülne, viszont meglenne a négy lakószoba...; egészen nekihevült, pedig szégyellte, hogy illetéktelenül tervezi itt idegen emberek életét. Szebeniné figyelmesen követte minden mozdulatát, ment vele egyik ajtótól a másikig, tekintete máris bontotta-építette a falakat - s közben ámulva fürkészte János arcát; hogy lehet, hogy egyikünk se gondolt erre?... és magának ez?... hogyan tudom én meghálálni?... miből él, ha így segít mindenkinek?

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 2   »   Az Ínség Jósnőhöz látogat
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911