Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 1   //    «    1    » 
Bíró Zsuzsa
Álom-rémület
(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Margarete Buber-Neumann és Milena Jesenská

 

 

Milena Jesenská ezerkilencszázhúsz januárjában kezd Kafkával levelezni és májusban találkozik vele először Bécsben. Milena akarja a randevút, Kafka tiltakozik: "Nem akarok (Milena, segítsen! Értsen meg többet, mint amennyit mondok!), nem akarok (ez nem dadogás) Bécsbe menni, mert nem bírnám ki lelkileg a megerőltetést." Végül mégis elmegy. Négy napot töltenek együtt. A csütörtököt a bizonytalanság jellemzi, a pénteket a csak azért is magabiztosság, a szombatot a bűnbánat, a vasárnap egyszerűen jó. A bécsi erdőkben sétálnak és heverésznek, "...és arcod fölöttem az erdőben (emlékezik vissza Kafka egy nyári levelében), és arcod alattam az erdőben és a pihenés csaknem kitakart melleden. És ezért igazad van, amikor azt mondod, hogy mi már egyek voltunk, és ettől egyáltalán nem félek, hanem ez az én egyetlen boldogságom és egyetlen büszkeségem, és ezt egyáltalán nem korlátozom az erdőre."

 

     Húsz évvel később, a ravensbrücki női lágerben Milena Jesenská ezek-

ről a májusi napokról mesél a barátnőjének, Margarete Buber-Neumann-nak. A gesztenyefák virágoztak, mondja Milena séta közben, a barakksort kettészelő főúton. Május van most is, a fák Ravensbrückben is virágoznak, sőt, Vladimir Jankelevich híradása szerint Auschwitzban is minden tavasszal ugyanúgy lombokba borultak, mint máshol. Buber-Neumann, vagy ahogy társnői nevezik: Grete, átélte már a karagandai májusokat is, a takarodó előtti rövid órában a virágzásnak induló sztyeppét bámulta, a tulipánokat és íriszeket és a felejthetetlen kazah égboltot. Semprun meg a buchenwaldi májusokról ír, amikor a fiatal orosz foglyok a napsütéstől és az illatoktól elvesztették az eszüket, elhajították a lapátot és a csákányt, és bevetették magukat a thüringiai erdőkbe.

     Ezerkilencszáznegyvenegy tavaszán a német lágerekben azonban még nincsenek oroszok, és Ravensbrücköt főleg tavak és mocsarak veszik körül. Azokban a szűkre szabott időtöredékekben, amelyeket a lágerszabályok lehetővé tesznek, Milena Kafkáról mesél Gretenek, miért is ne róla, és miért is ne egy lágerben? Húgai közül a két idősebb, Elli és Valli vagy a lodzi gettóban vagy valamelyik haláltáborban végzik, Ottlát pedig, a legfiatalabbat és legkedvesebbet, aki elválik keresztény férjétől, hogy gyerekeit megmenthesse, Theresienstadtba hurcolják, ahonnan ezerkilencszáznegyvenhárom őszén önként kísér el egy Auschwitz felé tartó gyerektranszportot. Még aznap mindnyájukat elgázosítják. Kafkára is ez a sors várt volna, ne mondja senki, hogy ezt nem tudta, és hogy a tbc nem a menekülés útja volt, nemcsak az élet dolgai elől, de az erőszakos halál szégyene elől is. Egy Ottlához írt levelében, ezerkilencszázhuszonegy március tizenhatodikán, többek között ezt írja: "Utazni? Nem tudom. És Bajorország? Ezt még egyik orvos sem tanácsolta (bár biztosan akad majd ilyen is), de ott nem fogadják szívesen az idegeneket, a zsidókat meg csak azért fogadják, hogy megöljék őket." Ez persze irónia, de létezik prófétai irónia is.

     Grete most hallja először Kafka nevét, az egyetlen kortárs prágai író, akivel a sors összehozta, Egon Erwin Kisch volt, Moszkvában, a Komintern számára fenntartott vendégházban, a Lux szállóban is találkozott vele, hallgatta a vicceit, ha bejött Gisl, Kisch felesége, (aki Koestler szerint a GPU-nak dolgozott), ha a szigorú Gisl behozta a kávét, Kisch ijedtséget tettetve felkiáltott: Achtung, megjött a pártapparátus! Vajon megvan-e még a prágai Café Montmartre, amelynek harmadik termét a művészek számára tartották fenn, és ahol Kisch éjszakánként széplányok és írók társaságában iszogatott? Néha Max Brod, Kafka barátja is odaült. És Kisch vajon megvan-e még? Grete és Milena nem tudhatják, hogy a házaspár szerencsésen kijutott a megszállt Franciaországból, és útban van Mexikó felé, Kischnek mindig szerencséje volt, szerencsés is marad, majd még visszatér Prágába és időben meghal, mielőtt kezdetét venné a terror.

     "A fák, ugye, vannak - írja Rilke a Duinói elégiákban -, a házak, melyekben laktunk, még állnak. Csak mi sodródunk el mind mellett, kilehelt levegőként."

 

     Még a ravensbrücki barakkok is állnak.

     Ezerkilencszáznegyven augusztusában a főút két oldalán kétszer nyolc, új, mutatós barakk áll. "Paloták", ámuldozik szibériai tapasztalatai birtokában Grete, amikor ötven társnőjével ötös sorokba rendeződve bemasírozik a táborba. Amott, Karagandában, földbe vájt vályogkunyhók, a kunyhók körül szenny, mocsok, ürülék fogadta az érkezőket. Itt fiatal fák vannak az út két oldalán, jól gondozott virágágyások tűzpiros paprikavirágokkal, zöld pázsitok, a bejáratnál hatalmas ketrecben színpompás tollazatú pávák, és ugrándozó majmok, mellbevágó irrealitás! Grete, egy meghatározó gyerekkori élmény óta különösképpen kedveli a majmokat, harminckettőben, a szovjet párt vendégeként, még a Szuhumiban működő híres majomtelepre is ellátogatott. És most, a ravensbrücki láger bejáratánál vidám kis csimpánzok bámulnak rá, a látvány légszomjat okoz! Akkor is légszomja volt, amikor - néhány hete - a Gestapo berlini börtönéből fogorvoshoz vitték, és nem a Zöld Minna nevű rabszállító kocsival, hanem metróval, egy olyan útvonalon, amelyet élete egy bizonyos szakaszában naponta megtett. Ennek az epizódnak legvalószínűtlenebb pillanata az volt, amikor az Alexanderplatz közepén viszontlátta a nagydarab Berolinát, a termetes múlt századi bronz-hölgyet, amelyet huszonhétben a metró építésekor állítólag örökre elszállítottak.

A láger bejáratánál a ketrecben a pávák méltóságteljes pas de deux-t járnak, fölöttük egy mesterséges faágon papagáj rikoltozik, mintha azt rikoltaná, hogy "mama", valószerűtlenségek halmaza! De már felugatnak a farkaskutyák, szitkozódnak a felügyelőnők, puffannak a gumibotok, bődül a sziréna, csattannak a vezényszavak, és az Appel elviselhetetlenül hosszú ideig tartó szadista ceremónia. A világ rendje tehát helyrezökken, és ezen nem változtat az sem, hogy itt (egyelőre) tisztaság van, forró víz a tusolóban, saját szappan, saját priccs matraccal, tetűmentes rabruha, szekrény-asztal-szék (Karagandában ismeretlen tárgyak) és ez idő szerint még elfogadható a koszt is. Grete tisztában van vele, hogy nomád pokol vagy civilizált pokol egyre megy. 

     Grete harminckilenc éves, Potsdam egyik elővárosában született, apja bajor parasztból verekedte fel magát porosznál is poroszabb vállalkozóvá, ő maga okleveles óvónő. Protestáns. Egy ideig Martin Buber fiának a felesége volt, de nem foglalkozott teológiával vagy morálfilozófiával, a radikális Gonosz problémája sem érdekelte, és fiatalasszony korában könnyű szívvel adta át magát a kommunista mozgalomnak. Az idő és a bűn között nincs kapcsolat, ezt ő is tudja már. "Mit tettek velünk? Mit csináltak az életünkkel?" - faggatja néha álmában kétségbeesetten a második férjét, Heinz Neumannt, akit harminchétben végeztek ki Moszkvában. Mielőtt választ kapna, mindig felriad.

     Álom-rémület - mondja Kafka.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 1   »   Álom-rémület
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911