Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2004 / 1   //    «    22    » 
Lődi Tamás
Dúsuló konklúziók
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Rába György kötetéről szólva bevezetésként arra utalnék, hogy az olvasó a Pörlekedés és a Mint az öreg Tiziano című versekből jól tájékozódhat, mert ott a versek mintegy témakörök szerinti leltárát, irodalomtudósi alapossággal és költői érzékletességgel megjelenített sűrítményét találja, ami voltaképpen nemcsak a legújabb műre, hanem Rába egész költészetére rávilágít - itt csak a hangzásokat említve és az ő szavait idézve - a föld belső morgásától a két csend közötti hangig.

     Nagy gazdagság ez: a költői Én "egymaga lett egy Ármádia", "Krőzusként emlékezik", egyszerre négy-öt létben állított, vallott, s ahogy a Beavatásban, az 1996-os Ráismerések című kötetben írja: "száz élet újdonsága kél szavamból / ha csak azt mondom én". Az Én, ez a nyitottságra ítélt állandóság egyedi, saját világgá lesz. Jelentést nyer általa külső történés, álom, emlék. Az emlékezés a szabadság talpköve, ahogy Babits mondta Bergson-tanulmányában, a szabadság meg munkára való; az Úr vadászik, sárkányt ereget,

a költő "sziget egy utaztató óceánban", nyelvházába fogad minket "mindenkiben ő a folytatás / mindenki az ő borja-fia" (Ármádia).

     Teher a határtalan személyes felelősség, jobb volna csak írni a "tenyészet meséjét" öntudatlanul ("tollam futtatva könnyedén"), felolvadni benne ("még névsorolvasási énem / is elveszteni"). Az Én európai értelemben vett elvesztése természetesen a keleti világnézetben tradíció, ugyanakkor kötődik a megírt Én örök művészi attitűdjéhez, a kiírt Én értelmében is. A vers én vagyok. Csak vers vagyok. Ecset a nagy festő kezében. Fölszív a vers minden életet: a testi fájdalmat, a kert történéseit, utazások hangulatát, orvosi váróban lévők sorsközösségét, kortársak hangsúlyait; szenvedélyt, nők tekintetét őrzi és még sok minden mást.

     És - kérdezhetjük - mi végre az eddigi több száz vers? És hogyan lesz tovább? Milyen érvényességi terepe van a költőnek? Vagy ünneplik, vagy gyanúsnak tartják, kétes egzisztenciának. Köztes megoldás nincs. Fizesse meg hivatása adóját vagy egyikkel, vagy másikkal. A Sárkányeregetés című kötetben erős a számvetés kritikus, önkritikus hangja. "Minden kapun át egyszerre belépni / valaha ez a vágy bujtogatott", írja (A bolond kert), és zörgeti az istenek kapuját a költő egész életében, zsivajog, sír, pöröl, gyermekien bizakodik, míg végül kiderül: "osztályrésze maga volt ez a lárma", amit keltett.

     Valakinek közülünk egész életében zörgetni kell a kaput. Hogy is lehetne másképp!?

     A számvetés másik tónusa az idő múlásával úgy függ össze, ahogy az ember mintegy kiéli magát korábbi életéből, "életrajz immár nem tapad rá" (Mint az öreg Tiziano). A régi, megszokott, nyüzsgő élet nem lehetséges már, nem is akarja a költő (Kényúr őszikéje), de időnként nosztalgia ébred benne utána. A kortársak közül sokan elmentek már, a nők tekintetében látott újönmagával is meg kell barátkoznia, a költőben megmaradó kamasz egy-egy hangulatban sötétebbnek mutatja az idősebb kor életfeltételeit. A toll, a láb lassabban jár.

 

Mégis remélem ez a tempó

azért épp valamire lesz jó

szem könnyebben észrevehet

útszélen is drágakövet

 

olvashatjuk a Jó volna című versben.

     A természet mint vonatkoztatási rendszer hat évtizede jelen van Rába György költészetében; most a szerelem hordozója a természet (A driád), akkor is, ha velünk van társunk, akkor is, ha épp elillant; a művészetet is éltető vágy forog tovább, új és új alakot ölt. A természet a folytonosság, az értékek állandóságának is szimbóluma. Fecskék, varjak "teljes földfordulóval" visszatérve hírt hoznak: "sértetlen amire fölesküdtünk", "embertiszta madarak" és vándormadarak krúgatják, sápogják, hogy belső hajtóművünket beindítva emelkedjünk a névtelen felé, tündér ígéret szerint. Goethe sorai jutnak eszünkbe: "csak a napfényt kell, a partot, a fákat / meg a megálmodott csodákat / szívedben összegyűjtened" (Írott történet). A megálmodott és érzett csodák a "tenyészet fölé" helyezik az embert, ezek csak az ő kincsei, mint ahogy csak az ő világában van testvérgyilkosság, vérbosszú, árulás, fajta-specifikus gonoszság.

     Az utóbbi időben a tél-motívum hangsúlyosabb lett Rába György művészetében: télen a növények szöveteiben, láthatatlanul, a kódolt élet dúsul, tisztul; a ráncos bőrű almák csupasz gallyak mindent tudnak az illatokról, szélfútta lombokról, méhek zsongásáról. A folytonosság titkának őrzői ők.

     Szép a ragyogás, a tobzódó gazdagság, de szebb az, ami mindezt lehetővé teszi, amiből mindez kisarjad és amibe visszatér. Ahogy egy több évtizedes pályafutás is dúsul azokkal az újdonságokkal, amit még kitermel magából: összegyűlnek, nemesednek mozdulatsorok, tekintet-váltások, az öntudatlan-igaz szavak, a világba álmodott sorsszerű találkozások.

     A stílusról, formai kérdésekről még szeretném elmondani: a többértelmű jelentés, intenzitás és erőteljes sűrítés mindig is jellemezte Rába György művészetét, a Sárkányeregetést is; itt a "nyűtt tapasztalati rend" helyett egyéni, költői időiség szab ritmust, köt és old, hogy összetartozónak mutathassa meg az összetartozót, részek tömött füzéreként az egészet, megújítva a költői nyelvet, a kifejezhetőség terét bővítve az emlékezés,

az álom asszociatív soraival. Ezekben a verseket a vágy és a hit lendülete rendezi egységbe. A Sárkányeregetés versei jobbára könnyebben követhető folytonosságot mutatnak.

     Az 1990-es évek második felétől felerősödik az intenzitás másik típusa: szaporodnak a számvetés-versek, a költői, emberi lét alapvető kérdéseit mély személyességgel, összegző módon feltáró öndialógusok. A végső konklúzió kijelentő módja dúsul a kételyek és a remény egyszerűbb kifejezésével, sóhajokkal, formai-tartalmi játékossággal.

     A hiteles költészet mindent pórázára vet, gyűjt, szortíroz, ha kell, magából kilépve, lassan körbeér, "amit belső özön az árvíz / sodor magával jegyzem krónikása / ...és ez nem is kevés lesz" áll a Írástörténetben - ezzel az idézettel zárom bemutatómat, s remélem, hogy egyetértenek majd velem az új könyv olvasói.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2004 / 1   »   Dúsuló konklúziók
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911