Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2003 / 12   //    «    10    » 
ÖRÖKSÉG
Kállay Géza
Családi hasonlóság
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Ami körülvesz, és ami bennem van, mind örökség. A lakás, amiben lakunk, az autó, amit vezetek, az óra a karomon. Néhány külső, de már a testemen levethetetlenül meglévő vonás örökletes (s ezért talán valóban örökös) bizonyosságáért elegendő a tükörbe vagy egy régi családi fotóra pillantanom. De ennél sokkal érdekesebb, mert megfoghatatlanabb, tünékenyebb és mégis annyira valóságos, ami "bennem van". Az engem őseimmel összekötő ilyenfajta hasonlóságok "azonosítását" megint csak örököltem, sokszor családi történetek formájában: hogy kitől ered a filozófia és az irodalom iránti vonzódásom, az intézkedési-szervezési kedvem, a hirtelen haragúságom, és így tovább. Őseim mindezeket egy végtelenbe vesző folyamatban szintén örökölték. Az alapot, a lehetőséget, a "nyersanyagot", a diszpozíciót nem mi választjuk, hanem kapjuk, két sejt egybeolvadása révén, ahol már az is meg van szabva, milyen ívű lesz a szemöldökünk. És ugyanígy adjuk tovább gyermekeinknek, a jót éppúgy, mint a rosszat.

     És a nevelés? Úgy van-e, hogy ha akarom, ha nem, előbukkan, amiről senki sem tehet (az őseim is "kapott anyagból dolgoztak"), a jó éppúgy, mint a rossz? Vagy a tulajdonságok fejleszthetők, alakíthatók, jó mederbe terelhetők, elfojthatók, kiirthatók? Gyönyörű volt a felvilágosodás egyik alapeszméje: "...az a képesség, amelynél fogva helyesen ítélünk és az igazat megkülönböztetjük a hamistól - tulajdonképpen ez az, amit józan értelemnek vagy észnek nevezünk -, természetünktől fogva egyenlő minden emberben; úgyhogy véleményeink nem azért különböznek, mert egyesek eszesebbek másoknál, hanem azért, mert gondolatainkat különböző utakon vezetjük, s nem ugyanazokat a dolgokat nézzük" - olvasom a felvilágosodás egyik "alapító okiratában", Descartes Értekezés a módszerről című művének második mondatában. Ez egyben a demokrácia egyik alapító okirata is; a vallási háborúk, az egyetemes (azaz katolikus) Európa felbomlásának idején, protestánsok és katolikusok, sőt protestánsok és protestánsok között dúló eszmei és fegyveres csatározások közepette egyszerre megvan az új "közös nevező", az egységes platform: a józan ész, amelynek mértéke mindenkiben egyenlő, és amelynek csupán helyes vezetését kell megtanulnunk. Descartes szerint mindennek belátásához meditáció útján, "befelé figyelve", otthon, háziköntösben, a tűz mellett üldögélve is eljuthatunk, hiszen a bennünk eleve meglévő, Isten által belénk helyezett, természetünknél fogva birtokolt ész maga ismerteti mindezt meg velünk: az ész önmagával vezet el önmagához. A mélyen hívő, katolikus Descartes talán észre sem vette, mennyit tanult Martin Luthertől, aki már jó száz évvel a francia természettudós és filozófus előtt azt tanította, hogy az emberi lélek - különösebb papi segédlet nélkül - otthon, a Szentírást tanulmányozva megnyílhat Isten és Krisztus előtt, ha a Szentlélek - a "Legfőbb Hermeneuta" - a segítségére siet és a bibliai szöveget (sőt, az olvasó nyelvére fordított bibliai szöveget is) megvilágosítja előtte. Descartes csodálkozott, hogy az Arisztotelészen alapuló ósdi tankönyveket miért nem válthatják fel a Sorbonne-on az ő - olyan kitűnő stílusban és annyi gonddal írott - új munkái, amikor ő az ész számára legkézenfekvőbbet, legbeláthatóbbat, a "pofon egyszerűt" tárja a tudós professzorok elé: azt, hogy egy tanulatlan cselédlány az ész helyes használata révén éppúgy meg tudja különböztetni az igazat a hamistól, mint a legpallérozottabb elméjű matematikus. De ha Descartes-nak igaza van, szükség van-e egyetemre? (Ha Luthernek igaza van, van-e szükség egyházra és papokra?) Mivel tudhat többet egy professzor?

     Az iskolák és az egyetemek (és a templomok) Descartes után sem csuktak be, sőt, a tanítás és nevelés művelői - az oktatás jogát már csak megélhetési gondok miatt is maguknál tartva - épp annak igazolását vélték meghallani a francia gondolkodó szavaiban, hogy minden tanítható és tanulható, az emberek tehát ezért is egyenlőek, mert a közös ész fáklyájának világossága mellett az "akcidenciák", azaz az emberi lényeget semmilyen tekintetben nem befolyásoló tulajdonságok közé szoríthatóak a sötétben izzó indulatok; a szerelem, a gyűlölet, az extázis, a mámor és a többi. Szerelmesek talán lehetünk (különben - ésszerű belátni - még az emberiség is kihalna), de az ész a kellő időben határt szab az "irracionális", "esztelen" kilengéseknek.

     A szkeptikusok, az ironikusan mosolygók, sőt az ész mindenhatóságán néha cinikusan-hisztérikusan kacagók nem sokat várattak magukra; Jonathan Swift a "racionalizmus korszakának" tartott 18. század elején biztosan nem a legelső, de talán a legnagyobb formátumú. (Hogy John Locke a 17. század legvégén keményen ellentmond Descartes követőinek, ne tévesszen meg bennünket: Locke legalább annyira racionalista, mint Descartes, csak nem az észt, hanem az érzékelést és a tapasztalatot teszi első helyre, s a "fehér lapként" megjelenő elme megint éppen a taníthatóságba vetett hitet erősíti). Swift nem Locke-ból, hanem a Locke-ból már-már csúfot űző George Berkeley-ból indul ki, Berkeley-nak is az Értekezés a látás új elméletéről című korai munkájából. Berkeley értekezésének tartalomjegyzékként felsorolt fő tételei között ilyen megállapításokat találunk: "az elme a távolságot nem vonalak és szögek révén fogja fel ... Miután ezek valójában nem is léteznek ... A távolságot sugalló alkalmak természetüknél fogva nincsenek kapcsolatban a távolsággal ... A látás tulajdonképpeni tárgyai nem az elmén kívül vannak, és nem is az elmén kívüli dolgok képei ... A látvány homályossága vagy halványsága és a kicsiny és nagy méret között nincs szükségszerű kapcsolat ... A nagyságról alkotott ítéleteink teljességgel a tapasztalaton alapulnak ... A szemben megjelenő képek nem külső tárgyak képmásai ... A szavakat ugyanúgy a geometria tárgyának gondolhatnánk, mint a látható kiterjedést". Descartes számára a tévedés figyelmetlenség, a helyes módszer szem elől tévesztése. Berkeley úgy érvel, hogy tévedni olyannyira "emberi dolog", hogy sokszor a tévedés, a "látszat" az, ami mindennapjainkban eligazít bennünket; ha egyszer a mindennapi tapasztalatainkhoz rendelt szavak valamit így vagy úgy rögzítettek számunkra, és így meg így "mutatják" nekünk a világ dolgait, akkor pontosan ezek a tapasztalat-rögzülések vezetnek bennünket abban a tekintetben, amit "valóságnak" hívunk, még akkor is, ha a tapasztalat-rögzüléseket egy tudományos magyarázat "látszatnak" minősíti. (Innen már csak egy lépés a tudományos magyarázat "relativizálása": a tudományos magyarázat is "nyelven szól", azaz nincs felsőbbrendűsége a mindennapi tapasztalattal szemben, és csak azért jut más eredményre, mert mások a premisszái, mint a hétköznapinak.) Nincs "abszolút igazság", amit egy, vagy különösen a helyes módszerrel fellelhetünk; a valóság az, amit mindennapi tapasztalataink és nyelvünk szűrőjén át "megszoktunk", amit másoktól átvettünk, hétköznapi tevésünk-vevésünk közben - mintegy észrevétlenül - megtanultunk; az ezen "túli valóság" is csak közelítés ugyanahhoz a "valósághoz", legfeljebb nem a megszokott.

     Ha ez Berkeley-nek nagyon is "wittgensteini" olvasata, akkor csupán azt hozhatom fel mentségemre, hogy Swift Berkeley-értelmezése a Gulliver utazásaiban még ennél is wittgensteinibb. Gulliver átlagember, ezért "jó ember", jó orvos, nagy nyelvtehetség (bárhová veti a sors, az országok nyelveit szinte pillanatok alatt sajátítja el), megvan a magához való esze is, csak a látását zavarja össze a sok tapasztalat. Swift a korabeli, elsősorban Defoe révén népszerűvé való "kalandregény" paródiáját is adja, ezért utaztatja hősét, és gondosan rajzolt térképekkel "bizonyítja" a liliputiak, az óriások, és egyéb fantasztikus lények országainak "valóságát", de elég lenne egy szemüveget feltenni (és otthon maradni), hogy mindent tizenkétszer kisebbnek vagy nagyobbnak lássunk, és máris egész más lesz valóságértelmezésünk, mint azelőtt. Gullivernek könnyű nagylelkűnek, békeangyalnak lenni, a háborút viharnak látni "egy pohár vízben" ott, ahol a tenger az érzékelőnek nem nagyobb és mélyebb, mint egy lavór. Ha azonban egyszerre tizenkétszeresre nagyítjuk az ember körül az embert, az ember, azaz Gulliver, hatalmas szónoklatot vág ki nemzetének nagyszerűségéről, az óriások királyával meg akarja ismertetni a puskapor titkát, hiszen ezzel leigázhatná ellenségeit, az egész világot, mert tisztogatni kell, rendet csinálni, s ha szépszerével nem megy, hát erőszakkal, gyilkolással; ölni kell, ölni... A nyájas óriásból, aki elnézően mosolyog a kicsinyek gyermekded tojás-pártjain és kúszó-mászó játékain, nacionalista jelszavakat visítozó törpe lesz, aki ugyanakkor az embertől magától undorodik el: émelyeg az őt a mellbimbójukon lovagoltató óriásnők testének kipárolgásától, az emberi pórusok krátereit elviselhetetlennek tartja, és a koldus rongyaiban egyszerre meglátja a tetveket. Sem az emberi indulatot, sem az emberi testet nem jó nagyító alá venni, mert borzasztó dolgokat veszünk észre - igen, épp a descartes-i észre. Swift a hétköznapi tapasztalatot csak látszólag kerüli meg ("de hisz nincsenek is törpék, vagy óriások"), mert Gulliver éppen azt tanulja meg, hogy "a látás tulajdonképpeni tárgyai nem az elmén kívül vannak, és nem is az elmén kívüli dolgok képei". Gulliver viselkedését figyelve magát a "szemüveget" láthatjuk meg: hogy minden e szemüveg, azaz a perspektíva kérdése, hiszen a törpék és az óriások földjén Gulliver ugyanazt látja, sőt pontosan azt, amit szeretett Angliájában is, csak éppen távolabbról vagy közelebbről. Azonban "a távolságot sugalló alkalmak természetüknél fogva nincsenek kapcsolatban a [tényleges, "fizikai"] távolsággal", mert a távolság benne, bennünk van, ennélfogva nem mondhatjuk: "persze, az óriások", hanem arra kell rádöbbennünk, hogy például az ő teste, s így a mi testünk is, a távolságnak megfelelően, undorító, vagy hogy lelkünkben ugyanazok az alantas indulatok kavarognak.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2003 / 12   »   Családi hasonlóság
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911