Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2003 / 11   //    «    14    » 
ÖRÖKSÉG
Zsille Gábor
Örökség
esszé 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Öcsémnek

 

Az örökség filozófiai fogalom, szinonimái: állandóság, változatlanság, időtlenség. A juss materiális jelenség, és természete szerint mulandó. Vonzatos igéi: kiad, kitelik, elver. Segít, hogy egyről a kettőre jussak, de nem engedi, hogy ott is maradjak. Az örökség mulandó, a mulandóság ellenben örök.

   Örökölni - hogy kizárólag a financiális tételekről szóljak - huszonegy évesen kezdtem, édesanyám halálával. Ez az örökség meglehetősen titokzatos (még hat-hét esztendő elteltével is előkerültek a legkülönfélébb bankokba invitáló takarékbetétkönyvek, részvények, járogattam a jegyzőhöz póthagyatéki eljárást kérni) és legalább annyira összetett volt: 1985-ben elhunyt anyai nagyanyám, mi több, dédnagyanyám hagyatékát is magába foglalta. Nagyanyám után mindenekelőtt egy fél drogéria maradt: márkás francia parfümök széles skálája, csodafiolákba rekesztett csodaillatok, valódi leányálom. Akár én magam is azzá válhattam volna (a fene sem érti, miért, hogy mégsem), hiszen nem sok fickó mászkál a kertek alján, aki immár tíz éve numero kettes Chanel palackból húsvéti locsolkodik. Nagyanyám persze könnyen felhalmozhatta e gyűjteményt: a nyolcvanas évek legelejéig a Konsumex üzletkötőjeként dolgozott, és rendszeresen megfordult külföldön. Méghozzá repülővel, ami egy akkori gyerek számára hihetetlenül izgalmasan hangzott. Hát még az, hogy minden évben ott lehetett a Lipcsei Nemzetközi Vásáron - hiszen szilárd meggyőződésem volt, hogy Lipcse valahol Nyugat-Németországban van. Eme útjairól aztán hűségesen hazahordta a reprezentációs keretből kapott játékokat, illetve a vámmentes üzletekben vásárolt édességeket. Így történhetett, hogy a borús kádári időkben öcsémmel könyökünkig turkáltunk a Lego-kockák között, a fürdőszoba csempéin olasz matricák díszelegtek, és több fehér Milka-csokoládét ettünk, mint a rózsadombi kádergyerekek. Nyugdíjazását követően nagyanyám parfümös gyűjtőszenvedélye a kis magyar valóság korlátai közé szorult, és valamelyest prózaibb tárgyakra fanyalodott. Ezt főként abból sejtem, hogy konyhakredencében egy teljes fióknyi üres tejeszacskót hagyott ránk, a Budapesti Tejipari Vállalat plasztik remekeit, egyik oldalukon késsel felvágva, gondosan elmosogatva és félbehajtva.

   Dédnagyanyám után, aki még a tizenkilencedik században született, és rendkívül hosszú földi életet kapott, természetszerűleg régiségek maradtak. Ez fölöttébb kedvemre való volt. Nagyon szeretem a régi dolgokat. A míves ládikába pakolt kincseket unokája, vagyis anyám helyezte el egy széfben, de ez csak évekkel az ő halála után derült ki, amikor a bank értesítést küldött a bérleti idő lejártáról. Jólesően meglepődtem, mennyire hidegen hagytak a ládikóból előkerülő nemesfém ékszerek. Hamar túl is adtam a nekem jutott darabokon. Elsőként azon az arany brosson, amelynek közepén egy gyanús alakzat feszült "Éljen Szálasi!" felirattal, családunk történetének egy kínosabb epizódját felvillantva. Azóta számtalanszor megpróbáltam magam elé képzelni az ékszer örökül hagyóját, dédnagyanyám második férjét, doktor Szép (eredetileg Schön) Imre zsidó származású pesti ügyvédet, amint azzal az izével a zakóján feszít - nyilván szegényes költői képzeletem tehet róla, hogy még egyszer sem sikerült. Annál nagyobb örömmel tartottam meg az ügyvéd úr 1905-ben, Brüsszelben készült, tökéletesen működő Schaffhausen zsebóráját, nemkülönben két, a harmincas évekből való színházi látcsövet.

   Ami szegény anyám hagyatékát illeti, mindenekelőtt egy budai öröklakásból állt, amit pénzzé tettünk, és a rám eső részként egymillió forint ütötte a markomat. 1993-ban ez csinos, de nem elkölthetetlen vagyonnak számított - ahhoz túl sok volt, hogy elherdáljam, ahhoz viszont túl kevés, hogy valami jelentős vállalkozásba fektessem. A kisember nagy szerencséje, ahogy az lenni szokott. Éppen ezért kávéházi üldögélésekre, színházra, ruhákra és könyvekre költöttem. Az elsőnek, a szegedi és pesti kávéházazásnak nem volt túlzottan sok értelme - persze csak utólag nézve. Érdekes, ahogy elhalványul a kávéház varázsa. Emlékszem, a szegedi Virág kávéházban olvastam Kosztolányiné férjéről írott monográfiáját, amiben azt állítja, hogy harminc-harminckét éves kora után Desiré már nem járt kávéházba, inkább otthon dolgozott; akkor mélységesen felháborodtam ezen, s most tessék, itt van, ni: harmincegy éves fejjel jobbára otthoni íróasztalomnál gubbasztok. A másodikból, a színházból mértéktelenül habzsoltam és hosszú időre megcsömörlöttem: 1995 májusában például minden áldott este láttam valamit, miközben semmit sem emésztettem meg. A tetejébe ilyen-olyan utakon betekintést nyertem a kulisszák mögé, az pedig cseppet sem illő és üdvös. A ruhákkal nem csináltam rossz vásárt, hisz öltözetem jelenleg is az akkori szerzeményekből áll. Az elmúlt nyolc évben nem belőlem éltek a pesti butikosok. A legbölcsebb pénzköltési forma mindazonáltal a negyedik, a könyvvásárlás volt, soha egyetlen percre meg nem bántam. Kitartó antikváriumi és könyvesbolti portyázásokkal egyetlen év leforgása alatt kétezer kötetes házikönyvtárat halmoztam fel, néhány igazán ritka kinccsel. Tekintve, hogy a különféle recenziós példányok, illetve írótársaim dedikált újdonságai révén gyűjteményem megbízható egyenletességgel növekszik, mostanság már csak egészen kevés könyvet vásárolok. Megfigyelésem szerint a helyzet amúgyis az, hogy a jelenlegi árak mellett az olvasásra érdemes könyvújdonságoknak körülbelül a tizedét vehetjük meg - aminek aztán körülbelül a harmadát olvassuk el tisztességesen. Vagyis a jó könyvek három százalékát. Na jó, lódítsuk azt, hogy hat-hét. Ami engem illet, ha ma rám zárnák a lakásajtót, és ki nem engednének, amíg az összes könyvemet el nem olvastam, végül térdig érő szakállal jönnék elő. A könyvek ezzel együtt, ettől függetlenül: élettársaim. Voltaképpen az egész életem közöttük telik. (Csakis egy agglegény beszélhet így.) Ágyam mellett, a padlón, párnám szélén, asztalomon, székemen, zakóm zsebében, táskámban, mindenütt ott vannak, kísérnek, nógatnak. Persze nem volt ez mindig így - az Olvassatok mindennap! című, többé-kevésbé egyetlen értelmes szocialista jelszó ifjonti lelkemről

le-lepergett. Az anyámtól "kapott" milliócskának köszönhetem, hogy végül

- nyugodtan kijelenthetem: most már halálomig - másként lett.

   Ám az eladott budai lakás az anyai örökségnek csupán kisebbik felét jelentette. A nagyobbik a Kert volt.

   A kert a Balaton déli partján, Zamárdiban terült el, egy jókora telken, két házzal és egy sufnival. Túlságosan hosszan nem kellett vele barátkoznunk, sem nekem, sem öcsémnek, hiszen születésünk óta minden nyarat egyvégtében ott töltöttünk. Legfeljebb csak furcsa érzés volt hirtelenjében tulajdonosként sétálgatni a gyerekkori vakációk díszletei között. Ugyanakkor kicsit gyanakodva is nézegettem magamat a tükörben. Az évek során annyi tulajdonosváltás történt a környéken, módszeresen lecserélve gyerekkorunk kedves öregjeit, hogy zsigeri alapon bizalmatlan voltam az új földesurakkal.

   Persze voltak őstulajdonosok is, akikre már egészen apró gyerekkoromból emlékeztem. Közülük is Kismarty-Lechner Ödönék lettek a legkedvesebbek, a misztikus tartalomra utaló hetedik szomszédaim, akiknek mély verandájú villája évtizedek óta "településképi jelentőségű" védett épület. Nem véletlenül. A házat ugyanis még Ödön bácsi nagyapja, Lechner Ödön tervezte, de csak a húszas évek legvégén építették fel. Ödön bácsi úgy emlékezett, hogy akkoriban a környéken csupán egyetlen nyaraló állt, méghozzá a dédnagyanyámé. Kívüle csak fák voltak és szelíd nádas. Járda, úttest sehol. A déli part később döbbenetes sebességgel épült ki. Anyám az ötvenes évek elején még térdig érő homokban játszott a mainál körülbelül ötven méterrel kijjebb húzódó természetes parton, szedte az akkor még mindennapos kagylót, a jó öreg kecskekörmöt. Azután mániákusan parcellázni kezdték a földterületet, tizenöt-húsz méterenként húzva egy kerítést. Mostanság ha Kovács úr a hintaágyán fekve bekapcsolja a táskarádióját, a második szomszédja is kényszerűen vele együtt hallgatja.

   Mi öcsémmel nem sokat zavartuk egymást. A hátsó, nagyanyám által a hetvenes években épített házat a klasszikus "zimmer frei" módszerrel ki-kiadtuk, nem kevés tapasztalatot gyűjtve. Az első, dédnagyanyai házban ő nyaranta csupán egy-két hetet töltött, a legszűkebb baráti körével. A nyakamba szakadó nagy szabadságot arra használtam, hogy a szó szoros értelmében boldog-boldogtalant, ismerőst és ismeretlent meghívtam. Nem ritkán tíz-tizenkétfős társaságok tanyáztak hetekig a négyszobás, kissé már roskatag házban: komolyzenészek, színészek és teológusok, falusi büfékben megismert pultoslányok, lökött diákok. Az együttlét nem mindig volt feltétlenül idilli, különösen az esős napok idején, amikor összezárattunk a szűk verandára. Az időszak legfontosabb tanulsága minden bizonnyal az, hogy vendégségek során a meghívandó személyek összeválogatása is külön tudomány.

   1998 őszén öcsém azzal a bejelentéssel rukkolt elő, hogy megnősül, a zamárdi nyaralót pedig mint számára kevéssé lényeges birtokot pénzzé kívánja tenni. Tekintve, hogy fele-fele arányban voltunk tulajdonosok, nekem pedig nem volt annyi készpénzem, hogy kiválthassam az ő részét, csakis egy testvérháború árán mondhattam volna nemet. A rákövetkező év áprilisáig, amíg öcsém végül vevőt nem kerített, bőséggel jutott időm végiggondolni, mit is jelent számomra a kert. A kézenfekvő biblikus példán, az elveszejtett Édenkerten kívül mindenekelőtt Candide búcsúmondatát: "De vár ám a munka a kertben." Mindannyian a kertben munkálkodunk. Hiszen mindannyian a Jóisten kertjében ülünk. A kert a természet egy körülhatárolt, kiragadott darabja, mely egyszerre éli a maga öntörvényűen sarjadó életét és hajol az ember tudatos keze alá. A teremtés óta munkáló őserő és civilizáció kettőssége. Ha Mircea Eliade felosztását veszem, fanum és profanum, a szent és a profán hely határvidéke. Isten tudja, a kettő közül talán mégis inkább az első... Akárhogyan is van, az eladás procedúrája során, de azt követően is sokáig, hónapokon keresztül az elveszített kertről írtam verseket. Költői túlzással: csaknem egy kötetnyit. Még nagyobb költői túlzással: közöttük egy-két igazán sikerültet, fontosat is. E ciklusnyi költemény elvitathatatlanul az anyai örökség része.

   1998 nyarán ölembe hullott az apai örökség is (édesapám előre kiadta, hogy lakást vehessek magamnak; szegény nem sejtette, hogy két évre rá felzabálja testét a rák), 2000 elején pedig a nagyapai, a ponyvaregényekből klasszikus amerikai nagypapa utáni juss. Ám ez már egy egészen másik fejezet - amely arra adna magyarázatot, hogy e sorokat miért Krakkóban, az ispotályosok kolostorának tizennegyedik századi kőfallal határolt kertjében írom, évszázados fák alatt és rózsaszirmos mézlikőrrel a kezem ügyében. Hanem az ispotályosok elmúltak, a mézlikőr a számon keresztül elpárolog a pohárkából, a rózsasziromról ne is beszéljünk, az évszázados fákra s a kőfalra enyészet vár, és (minő fájdalom) a kezem sem végzi sokkal különb módon. Ha ez így megy tovább, egy csúf napon még a nagyapai juss is bevégzi. Mulandó örökség, örökös mulandóság.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2003 / 11   »   Örökség
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911