Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2003 / 1   //    «    6    » 
Levendel Júlia
A sérült tintahal
(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A lámpa zöldre vált, a gyalogátkelő szemközti végéről elindul, már egy-két lépést meg is tesz, vagyis rohamosan közeledünk egymáshoz, amikor meglök a felnőtt életemben oly gyakorivá lett felismerésféle: itt van, itt jön, megmutatkozik nekem, akiről pedig tudom, hogy már néhány hónapja vagy pár éve meghalt.

     Egyetlen nyilallás ez az agyban, külső megfigyelő talán semmit sem venne észre, se a borzongást - nincs is -, se az arcot feldúló döbbenetet - arra sincs idő -; az ismétlődő jelenet az elme illetlen zavara, valami érintkezési hiba, odatántorulás a lakatlan senki földjére, élőket és holtakat elválasztó sávra. Prémgalléros télikabátban látom vagy rövid ujjú, kék-szürkekockás kartoningben, abban a vastag, kézzel kötött kardigánban, amit az utolsó időben nyáron is fel-felvett. Kerekes bevásárlószatyrot húz vagy diplomatatáskát cipel, meggörnyed, mintha a súlyos csomag púposítaná. Nem emlékszem, hogy rémüldözős-szorongós gyerekként elért volna ez a - mondják - nagyon is gyakori tévesztés. Először talán, s már a harmincas éveimben, nagyanyámat láttam menni az utca túloldalán, nyolcvanéves volt, s éppen olyan, mint hirtelen összeomlása előtt: már nem sudár-dekoratív, a vállát előreejtette, megvékonyodott, a lába egészen pipaszár lett, de a tartásából-büszkeségéből így is jócskán őrzött. Alakját persze nem a semmibe, nem az üres levegőbe vetítettem, ahogyan később se, senkit, soha. Valamelyest hasonló öregasszony baktatott akkor vagy negyven-ötven méterre tőlem, s aki most, a gyalogátkelő túloldaláról elindul felém, ő is nyilván úgy mozog, tüskésre nyírt, sovány feje is hasonló a néhány hónapja még élőhöz - de engem áramütésféle ér, aminek - bárhogy törekszem racionalizálni - semmi köze sincs a hasonlósághoz. S végképp semmi a nosztalgikus asszociációkhoz; a villanás (különben akármilyen pillanatnyi, fájdalmas is, az agyból indul, s az egész testen átcikázik a kín), hiszen villanás és időbeli kiterjedése a nullához közelít, kérlelhetetlen egyértelműséggel állítja, hogy ez ő. Csak ennyit. 

     Az egyre gyakoribb jelenség megszokhatatlan, ősember-riadalmat kelt bennem ma is, noha - szégyenkezem aztán emiatt is - már nem olyan ijesztő, mint első alkalommal. Legutóbb a gyalogátkelő fehér csíkjait is betakarta az az árnyékféle, sebesen terjeszkedő, sötét folt körülöttem, mögöttem - a nap balról-elölről sütött -, látszólag rezzenéstelenül haladtam tovább, talán gyorsabban, nagyobbakat léptem, mint átkelő társaim.

 

     A nyolcvanas évek elején lelkes kritikát írtam egy fiatal író első novelláskötetéről, méghozzá saját kiadású-finanszírozású Pár-sorunkba anélkül, hogy az írót ismertem volna. A szövegek szellemessége elbűvölt, és merőben más érdeklődése-közelítése, a jól érezhetően tőlem idegen írói gyakorlata is kíváncsivá tett. Bizonyára elég rugalmas voltam, s még nap nap után tapasztaltam, hogy lehet - hogy létezik - jóleső ingerlés-ingerültség, hiszen ilyesfélével találkoztam legkedvesebb tanítványaim körében is, mikor a gondolkodásmódjukkal, az életstílusukkal és a munkáikkal szemben újra meg újra tisztáznom és védenem kellett a saját értékrendemet. A Képzőművészeti Főiskolán tanítottam akkoriban irodalmat festő, szobrász, grafikus, restaurátor, szcenikus hallgatóknak, s szinte mindegy is, miről beszéltem-beszélgettünk, az Isteni Színjátékról vagy A pestisről, a visszatérő kérdés, amit a legérzékenyebbek is a történelemtől érintetlenül, s így látszólag ártatlanul böktek felém, hogy mi az a valami - ha nem hit, akkor micsoda, ha nem is küldetés, nem misztikus beavatottság- és kiválasztottság-tudat, nem, semmi köd és semmi ideológia, de akkor micsoda az a valami, ami nélkül nincsen nagyszabású művészet - ki és milyen alapon mondja meg, hogy mi a művészet, hát még a nagyszabású művészet? és komolyan gondolom-e, hogy manapság ugyanazért fest vagy ír valaki, mint ami Bruegelt vagy Van Gogh-ot festésre, Csehovot vagy Camus-t írásra hajtotta? Nem volt könnyű az elsőkötetes író műveire mutatva bizonyítani, hogy a kiváló csomagoláshoz képest soványka az a bizonyos valami, s láttam, nem csupán keserves, de veszélyes is tanítványaim pragmatikus művészetértelmezését kétségessé tenni. A főiskolai képzés, akárcsak a "művészeti élet" megannyi példát kínált nekik, vacak érvényesülésekkel és szívszorító-gyomorforgató züllésekkel, de mert pragmatizmus volt, kapaszkodót is adott - vagy legalább szemellenzőt: a gyakorlat igazolni látszott, hogy a valami - ha egyáltalán van valami, és érdemes szemügyre venni - a siker kiküzdésében keresendő, de semmiképpen sem úgy, hogy a művész megalomániásan az egész világ megértésére, megítélésére és megváltoztatására törekszik. Lehet, hogy többféle indulat és utasítás összeadódott akkor, s mindjárt hólabdaszerűen terebélyesedett, aztán, ahogy az ilyesmi történik, s a szellemi elit körében is így történik: jöttek az utasításokat túllihegők meg a szerencsétlen torzak, mindenesetre úgy penderítettek ki a főiskoláról, ahogyan a nyolcvanas évek közepén már nem volt szokásos, mintha tudomást sem vettek volna a diktatúra puhulásáról, én meg a hosszú hónapokig tartó procedúra közben sehogy se tudtam az üldözött vagy a hős ellenálló szerepében tetszelegni. Makacsul - de a magam logikája szerint, s így eleve reménytelenül - meg akartam érteni az indítékokat, s még most is inkább azt hiszem, hogy velem együtt, mintha testesülése vagy médiuma volnék, a valami kutatásától-érvényesítési kísérletétől próbáltak szabadulni. Ez mégiscsak értelmesebb, mint például a meglehetősen nyíltan kifejezett antiszemitizmus. 

     Mindenesetre - s nekem ma ez a leggyötrelmesebb - odalett az a jóleső ingerültségem, kíváncsiság helyett azóta egyre inkább elzárkózom a másféle, a művészileg-erkölcsileg idegen gyakorlattól, attól az eszelősségbe bukott, báját vesztett írótól is persze, miközben nagyon nem tetszik az újabb és újabb sérüléseimet provokáló és folyton-folyvást elzárkózóbbá alakító elzárkózásom - mert látom ám kívülről is azt az úszó, halforma sötét foltot, mintha legalább nyolc karja, két csápja s még uszonya is volna.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2003 / 1   »   A sérült tintahal
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911