Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 3   //    «    5    » 
Jámborné Balog Tünde
Japán levelek
novella 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

– Mit hoztál? – kérdezte a kert ...

– Semmit nem hoztam. Üres kézzel jöttem hozzád.

– Akkor csak cipeld tovább! – mondta a kert,

majd örökre elnémult.

Konfucius

 

 

Yon észrevétlenül tűnt el Karolin mellől, s hogy valóban létezett, arra csupán kanálgyűjteménye, a levelei és a bankbetétje emlékeztettek, és néha valami megfoghatatlan érzés, tompa sajgás, mintha madárkiáltást hallanánk kihalt, őszi utcákon bolyongva, ám ahogy múltak az évek, az utána maradt űr sokkal nagyobbra nőtt, mint amekkorát életében valaha betöltött.

A kiskanalak a repülőutak, szállodai tartózkodások és fogadások hozadékai voltak. Nyelükön zománcos vagy gravírozott címerek, emblémák, cirádás betűjelek utaltak a helyre, ahol Yon zsebmetszőket megszégyenítő ügyességgel csúsztatta őket zakója zsebébe. Nézd, mit loptam neked, szedte elő büszkén zsákmányát utazásaiból hazatérve, és kirakosgatta felesége elé az asztalra. Bolond vagy, csóválta a fejét Karolin, nem félsz, hogy egyszer rajtakapnak? Yon mosolyra húzta keskeny száját, és résnyi szemnyílása alig látható vonallá szűkült, ugyan, nincs kockázat, ilyen helyeken a személyzet szemet huny az apróbb lopások felett. Tudod te, hogy a leggazdagabbak közül hányan csennek el dolgokat? A légitársaságok és a nagy szállodák bekalkulálják áraikba a mozdítható tárgyakat, amiket emlékbe visznek magukkal az utasok.

A kanalak zöld filc alapra erősítve, üveg alatt, két mély, arany rámában függtek a szalon falán egy intarziás komód fölött. Karolin mintegy síremlékként tekintett rájuk és a szekrénykére, amelynek belső fiókjában tartotta

– dátum szerint sorba rakva, kék szalaggal átkötve – Yon leveleit.

Ha valaki venné a fáradságot és felrajzolná egy földgömbre Yon útjainak térképét, nemigen találna olyan hosszúsági és szélességi kört, amelyet ne érintett volna utazásai során. Sőt! Bivalyszekéren, teve- és öszvérháton eljutott olyan helyekre, amelyeket a legrészletesebb térképek sem jeleznek. Járt kutyaszánon Alaszkában, kenuval az Amazonas őserdeiben és dzsunkán a Mekong deltájában, hogy a nagy hagyományú, milliós példányszámú folyóirat riportereként tudósításokat írjon egzotikus tájak különös embereiről, közben pedig szorgalmasan küldözgette leveleit Karolinnak. Utóbbiak mindazt tartalmazták, amit a cikkeiből ilyen-olyan megfontolások alapján kihagyott, megtoldva sajátos észrevételekkel, és ezek sokkal érdekesebbek voltak, mint a riportjai, mert azokból ki kellett lúgozni a történetek savát-borsát, gondosan kerülve mindent, ami valóban megrendítő vagy megbotránkoztató, és felkavarná az olvasót. Karolin csodálta férjét, nem értem, hogy van erőd és főleg kedved a riportokkal járó tortúrák után még nekem is írni? Yon mosolygott – a derű hozzátartozott lényéhez, mint a nyakában viselt amulett – ha neked írok, majdnem olyan, mintha ott lennél velem. Meglátod, még odaátról is kapsz tőlem levelet.

A levelek kettejük közös nyelvén, németül íródtak, bár Karolin a Kiotóban töltött évtizedek alatt jól megtanult japánul, és Yon törte a magyart, de egymás között soha nem használták az anyanyelvüket. Mintegy biztosítva és őrizve integritásukat: csak azt és annyit adtak magukból egymásnak, amit ez az idegen és közömbös nyelv megengedett. Ez volt a híd közöttünk, magyarázta Karolin a barátnőjének, aki semmit sem fogott fel az egészből, minek kellett nektek híd, mikor olyan jól megértettétek egymást? Karolin fanyar mosollyal rázta meg a fejét, hát éppen erről beszélek, a megértésről, és a saját hajdani értetlenségére gondolt, amellyel Yon ragaszkodását fogadta a hagyományokhoz. Mert hiába evett késsel-villával, hiába szólíttatta magát Yonnak, hiába hordott európai öltönyt, belül japán maradt, és valahányszor hazatért, első útja a Rjóan-dzsi kolostorhoz vezetett, ahol órákig meditált mozdulatlanul a szárazkert időmart sziklái előtt, türelmesen várva, hogy eljusson a tökéletességnek ama fokára, ahonnan sikerül meglátnia a többi tizennégy mögött éppen takarásban lévő tizenötödik követ. Évente egyszer elzarándokolt a Fudzsihoz – a szent hegyet ugyanúgy Fudzsi-szannak, úrnak nevezte, mint kimonót viselő, szertartásosan hajlongó öreg rokonai – és ahhoz a tengerben álló, időnként karvastagságú kenderkötéllel körülkerített, vörösre festett kapuhoz Mijadzsimán, ami Karolinban mindig a hiábavalóság érzetét keltette. Ti európaiak azzal a racionálisan járó agyatokkal mindent meg akartok magyarázni, azt hiszitek, hogy ettől boldogabbak lesztek, jegyezte meg egyszer Yon, de hogy neki mit jelentett mindez, arról soha nem beszélt. Karolin magában belső kimonónak nevezte a Yon lelkét takaró leplet, ám nem vágyott belátni mögé, mint ahogy Yon sem faggatta őt a múltjában és Közép-Európa sajátos történelmében gyökerező, más földrészek fiai számára érthetetlen szorongásairól.

Pedig ez az érzés sodorta Yon mellé a háború alatt, nem a szerelem; a levegőben szinte tapinthatóan jelen lévő bizonytalanság és félelem űzte el otthonról és Berlinből, ahol a világ akkoriban a visszájára fordult, megmutatva a dolgok fonákját.

Az a szigorú, öreg hölgy, akit évekkel Yon halála után megismertem, már nem nagyon félt semmitől, és nem hasonlított a háború végén porig bombázott, ám addig pompázatos Hauptbahnhof hatalmas csarnokába megérkező fiatal lányhoz, a német nyelvtudását tökéletesíteni akaró húszéves Karolinhoz. Haját fehérre festették az évek; merev, kifejezéstelen álarcot adtak rá finom sminkkel és finom ráncokkal; madárlábhoz hasonlóvá lett kezét behálózták erekkel és bőrét sötét pigmentfoltokkal szórták tele. Jól szabott kosztümöket hordott és drága bundákat, a parfümje árából hetekig elélhetett volna egy közepes igényű család!

A húszéves Karolinnak alig volt pénze, nem telt elegáns ruhákra, szépítőszerekre és csupán kevéske levendulakölnit használt. Megérkezett egy vadidegen városba, tele szorongással, megszeppent arcán azonban mosoly készülődött, teletalpú szandálja alig érintette a földet, vörhenyes haját, zöld kreppzsorzsett-ruháját meglebbentette a huzat, amint kis bőröndjével áttáncolt a tülekedő tömeg feje fölött, fent, a csarnokot átívelő galéria öntöttvas-rózsás korlátja mögött. Rókatündér, ezt gondolta róla Yon, a japán mítoszok rejtélyes lányára ismerve benne, és beállította Leicáján az időt és a távolságot, hogy rabul ejtse a törékeny pillanatot, rókatündér, vigyázz! Légy óvatos, mert széttépnek a kutyák, és amikor kész lett a kép, utánaeredt, hogy megvédje az éjszaka veszélyeitől, nem sejtve, hogy valóban szükség lesz a szolgálataira: Karolin papírjai nem voltak teljesen rendben, valamit elírtak rajtuk a pesti hivatalban, és az első igazoltatásnál elkapta a gépezet. Yonnak minden haditudósítói befolyását latba kellett vetni, hogy megmentse a Harmadik Birodalom nagyszámú katonai bürokratájától.

Az öreg Karolin, akit megismertem – sőt, szegről-végről rokonságba kerültem vele – nem vett újságot a kezébe, ritkán mosolygott és keveset szólt. Egyetlenegyszer hallottam hosszabban beszélni, az utolsó közös karácsonyi ebéden. Túl voltunk az aranyló húslevesen, a gesztenyével töltött pulykát is megettük habkönnyű krumplipürével és a híres, rumos szilvabefőttel – Karolin anyjának receptje szerint főzte be az egyik unokahúg –, a Sacher-tortának csupán romjai maradtak a talpas üvegtálon. Már a kávét ittuk, és biztosan elbóbiskoltam, mert az előzményeket nem tudom felidézni, legfeljebb elképzelni Karolin ingerült felcsattanása alapján: Nem értem, mit panaszkodtok folyton. Most legalább béke van, ha törékenynek látszik is. Nektek fogalmatok sincs róla, hogy mi az a háború, és milyen, ha üldözik az embert. Mit gondoltok, miért mentem el annak idején Yonnal a világ túlsó végére? Nem, nem akarok újra azokról az időkről hallani. Ti, akik még nem éltetek akkor, mostanában összevissza fecsegtek, nem hagyjátok behegedni a sebeket, újra és újra feltépitek és vájkáltok benne, de én nem akarok emlékezni! Én jártam Yonnal Drezdában a szőnyegbombázás után. Láttam kiürült koncentrációs táborokat, és voltam abban a lehetetlen nevű erdőben, ahol a vértől fekete földben megtalálták a lengyel tisztikart, ti meg jóvátételről és kártérítésről beszéltek! Én felejteni akarok. Mintha jóvá lehetne tenni a gyilkosságokat és kártalanítani a holtakat!

Karolin újabb cigarettát vett elő, bár az előző ott füstölgött a hamutartóban, és csak harmadszorra sikerült meggyújtania sárkányt formázó öngyújtójával, Yon utolsó ajándékával.

Barna, dohánylevélbe csavart szivarkákat szívott, félóránként egyet, és a nikotin teljesen szétette a tüdejét, már csak egy tenyérnyi rész működött belőle; éjszakai köhögési rohamai csillapítására oxigénpalackot tartott a hálószobájában. Tudom, hogyan fogok meghalni, jelentette ki egyszer mosolyt erőltetve fegyelmezett arcára, miután egy idősebb rokon felsorolta, kit milyen betegség vitt el a családból és ismerősök közül, egyszer majd az oxigén sem segít, és akkor megfulladok. Remélem, nem tart sokáig.

Ugyan már, hogy mondhat ilyet Karolin néni? nézett rá szemrehányóan egyik unokahúga, száz évig fog élni, túlél mindnyájunkat. Karolin ingerülten legyintett, nincs szükségem kegyes hazugságokra, mondta, eleget éltem, tudom, hogy nincs sok időm hátra, de nem szeretnék nyüszítve meghalni, mint egy kutya, és mélyen leszívta az illatos füstöt.

Karolin egy szépen helyreállított budai villa első emeletén lakott. Ügyes-bajos dolgait unokaöccse intézte, lakását bejárónő takarította, rajtuk kívül csupán egy régi barátnője járt fel rendszeresen hozzá. A takarítónő kulcsot kapott, hogy akkor is be tudjon menni, ha ő váratlanul elutazik vagy valami történik vele. Megbízható, rendes nő volt, maga osztotta be a munkát, hogy mikor mire kell sort keríteni, és nyugodtan rá lehetett hagyni mindent, egyszer azonban nagyon megharagította Karolint: távollétében beengedte a régi barátnőt, hogy megkeressen valami ottfelejtett apróságot.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 3   »   Japán levelek
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911