Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 4   //    «    16    » 
KELL EGY JÓ SZÓ - egy W. H. Auden-idézethez
Lackfi János
Saját szag
jegyzet 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

Akárki, Bárki, Valaki, Senki és Mindenki jól ismerik egymást. Naponta találkoznak. Direkt nem úgy mondtam, hogy naponta látják egymást, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy azonos dimenzióban élnek, hogy nem járnak át egymáson mit sem sejtve.

Senki nem áll szóba Bárkivel, Mindenki tudja, hogy Akárkiből nem lehet Valaki.

Bárki nem áll szóba Mindenkivel, Akárki tudja, hogy Valakiből nem lehet Senki. Akárki nem áll szóba Senkivel, Valaki tudja, hogy Bárkiből nem lehet Mindenki. Valaki nem áll szóba Akárkivel, Bárki tudja, hogy Mindenkiből nem lehet Senki. Egy kis Senki vagyok én is, nagy dolog. De azért ne hidd, hogy nem érek annyit, mint Bárki. Akárki is vagyok, az én vagyok! Valakinek csak kell lennem, ugye! Mindenki magából indul ki.

Folytathatnám ezeket az identitásgyakorlatokat, de még szófacsarásnak tűnhet az egész, holott egyáltalán nem az. Hamvas Béla írja: „A húszas évek elején, mindjárt a világháború után Hofmannsthal észrevette, hogy a polgár átalakult akárkivé (Jedermann).” Elsőre nem is hinnénk talán, hogy Hamvas a második világégés előtti, manapság sokszor visszasírt polgári réteg szinonimájaként használja ezt a nem túl megtisztelő kifejezést. Azt írja, az Akárki a moslékkorszak felcserélhető moslékembere volt, ízlés híján, némi sznobériával. Ez az osztály kitermelte még a zseni, vagyis a polgárléte ellen lázadó polgár szerepét is. Hamvas fonalát követve, a második világháború nyom nélkül elsöpörte az Akárkik világát, és „megjelent az, aki nem számított. (...) Az ember, aki az akárki után következett, vagyis a senki, már nem arc, de már nem is karikatúra. (...) Már csak jelmez, egyenruha, de az is csak ürügy. Többnyire csupán jelvény, amit gomblyukában visel, mert futballcsapat vagy párt tagja. Az ember tetoválja magát, mint a Kongó mellett. Hogy egymástól meg lehessen különböztetni, a számozás indokolttá lett, akár az internálótáborokban. A nők divatlaprajzzá alakultak át, viszont ez sem számított.” Vitriolos megfogalmazás, de elgondolkodtató, és döbbenetesen keveset öregedett. Azt is olvashatjuk, hogy ez a földi javakban dúskáló, igencsak hedonista Senki, ugyanakkor „kénytelen aszkétikus lenni, mert önmegtagadás nélkül semmi sem érhető el, a lemondás azonban nem azért történik, ami az életnél több, hanem ami az életnél kevesebb. Ez a linkség. Amit az európai érvényesülés-technikájával elér, nem dicsőség, legfeljebb siker, nem nagyság, legfeljebb hír, nem mű, legfeljebb mutatvány. A karriernek receptje van. Legfontosabb alkatrésze, mint tudjuk, a szégyentelenség. Az arc hiánya. Senkiség kell hozzá.”

Hamvas a Senki egyik ősének Dosztojevszkij csatornalakóját tekinti, aki mintegy a lealjasodás szentje, és „szétmar magában” mindent, ami emberi. A másik ősapa az agitátor, aki „az embert nyugtalanítja és feldúlja és izgat, jobban mondva meztelen izgalmat ébreszt, és az embert cél és értelem nélkül fellázítja. Az agitátor nem tételeket és gondolatokat közöl, hanem az embert biztonságától, sőt egyensúlyától, sőt békéjétől fosztja meg. A tétel csak ürügy. Mindegy, hogy az ember miért lázad, csak lázadjon.” Ennek a típusnak a tükröződéseit is látjuk napra nap. Lázadj fel, és igyál egy jéghideg Martinit, attól kék lesz a hajad, kinő a vámpírfogad, és aranykarika csüng az orrodból! Kend be magad dezodorral, és képes leszel bréktáncolva szökdécselni a robogó kocsik tetején, majomfürgén felkapaszkodol a lámpaoszlopra, és narancssárga hajánál fogva cibálod le kedvesedet az égből egy aquapark zuhatagos műanyagcsúszdáiba. Mi több, vegyél „Rebel” fantázianevű, hipermodern autót, amely valójában egy tigris, nem, egy liliom, nem, egy skorpió, és megmar, elbódít, elharapja a torkodat. Pontosabban te haraptathatod el vele a másokét. Most akkor arra jó az autó, hogy gyalogost gázoljunk vele? Mert arra olcsó kocsi is képes. No, hagyjuk!

Megint Hamvas, lehetetlen nem idézni: „A totális államot nem a senki csinálta, ahogy a totális állam nem csinálta a senkit. Mind a kettő egyszerre keletkezett abból az apparátusból, amelyből a modern bürokrácia, az iparvállalat, a bank, a hadsereg, a technika származott, és amelynek bázisa a racionalista tudomány. Mert a tudomány teremtette meg a személytelen világapparátus fogalmát.” Hát ezek a világapparatcsikok járnak-kelnek most nagy öntudattal körülöttünk. Beszélgettem egyikükkel, egy nagyon intelligens kis franciával Brüsszelben. Poliglott volt a lelkem, de úgy éreztem, bárhogy beszél, „csak rothadt frázist”, ahogy Kosztolányi írja a közéleti kítűnőségről. Marc vagy Martin vagy Éric vagy ahogy hívták, nagyon nyitott volt a más kultúrákkal folytatott párbeszédre, ezt folyton hangoztatta is, imádta a nyelveket, a barátnője finn lány, nagyon érdekesnek találta, hogy én meg magyar vagyok. Az utazás szerinte kinyitja az ember előtt a világot, újabb valóság tárul fel előttünk, ezáltal gazdagodik személyiségünk. Bólintottam. Elképzeltem, ahogy őfranciasága a lány finnségével szeretkezik, és minden ölelésükben egyesítik Európát. Szép küldetés. Önkéntelenül az az érzésem támadt, hogy egy nagy adag vízzel társalgok éppen. Meg mertem volna esküdni, hogy kinyújtott kezem akadálymentesen áthatolhatna a mellkasán, a hátán jönne ki, és semmi mást nem éreznék, csak egy kis hűvösséget. Az arcát szépen ki lehetett volna simítgatni, és hajtogatni belőle valamit, csónakot, papírcsákót vagy japán origami-darumadarat. Bizony, láttam én a Senkit. És ezt inkább szomorúan mondom, nem önmagam nagyszerűségébe vetett bármiféle hittel. Mert hogy itt szó sem esett róla, hogy Finnországban bárkinek törvényben foglalt joga, hogy a fehér éjszakákon partra lépjen és piknikezzen az ezer sziget bármelyikén, feltéve, hogy a kijelölt helyen gyújt tüzet, és nem hagy szemetet. Nem derült ki, hogy a finnek rájöttek, ha egy teherhajón az Egyenlítő alá meg vissza utaztatják krumplipálinkájukat, a hőmérsékletingástól egészen különös bukéja lesz az italnak. Azt sem tudtam meg, hogy a helsinkiek tengervízzel tisztítják perzsaszőnyegeiket, erre a célra külön kis deszkamólók vannak a parton mindenfelé. Ez még mindig csak couleur locale, de legalább kémlelőablak, melyen át bekukkanthatunk egy létező világba. Amely kicsi öltöny-nyakis, zselézett franciám számára valószínűleg láthatatlan. Vagy ami rosszabb, érdektelen, mert nem államforma, nem alkotmány, nem GDP és nem nagypolitikai törekvés.

Hamvas gyakorlati javaslata egyébként meglehetősen szerény. Azt mondja, nem kell művésszé vagy géniusszá magasodni, elég, ha megpróbálunk valakik lenni. Gondolkodásmódját ismerve könnyen összeszedegethetjük ennek receptjét egyéb írásaiból. Kútmélyen hűtött, tejfölös-porcukros epret enni. Dióbelet mézzel. Tekintettel és elmével átfogni egy-egy tájat, léteztetni magunkban. Magaslati levegő, közvetlen zamatanyagok és illatok, az élet meditatív habzsolása. (Már csak a paradoxon kedvéért is.) Mielőtt azonban még túl könnyen meglelnénk az ördöglakat nyitját, váltsunk gondolkodót.

Sl/awomir Mroz·ek nagyon pontosan beszél hasonló dolgokról: „lassan minden eljellegtelenül”. Ő ennek az összemosódási, összehabarodási folyamatnak az okaként azt jelöli meg, hogy manapság egyre több a másodlagos, hogy ne mondjam, virtuális tapasztalatunk. Vegyünk egy mai példát! Annak idején, ha valaki fejébe vette, hogy elmegy Indonéziába, előtte véletlenek sorozata révén egyáltalán értesülnie kellett arról, hogy létezik ilyen tája a világnak. Értesülései homályosak, pontatlanok és ellentmondóak voltak, messziről jött emberek írtak és mondtak, amit akartak, nehéz volt kiigazodni a ritkás híreszteléseken. Évek hosszú munkájával kellett felkészülni az útra, beszerezni a legszükségesebbeket, megszervezni a megszervezhetőt, és könnyen beletelhetett pár hónapba, míg odaért, ha egyáltalán odaért az ember. Útközben egyáltalán nem hősi pózban, és még csak nem is play station-ös „hűdeizgi” jelleggel, hanem nagyon is valóságosan vitte vásárra a bőrét, tette kockára vagyonát. Egy ilyen dédelgetett világmegismerési terv, azonkívül, hogy Európa lakosainak kilencvenöt százaléka nem is álmodhatott róla, könnyen végződhetett úgy, hogy a nagy utazó, aki mégiscsak volt már egyszer valahol valaki, kifosztva, szolgasorban vagy egy gödörben végezte. Manapság viszont elég egy kattintás az Interneten, és máris levelezésbe bonyolódhatunk valakivel, aki Indonéziában él. Információt találunk dögivel, és egy jó kis last minitet kifogva azonnal légkondicionált dzsakartai üzletközpontban találjuk magunkat, vágyaink kellős közepén, egyszersmind hatékonyan elszigetelve tőlük. Indonéziában vagyunk, de nem érezzük a bőrünkön: az országot előzékenyen már össze is turmixolták nekünk fogyasztható állagúra. Mroz·ek ezt úgy fogalmazza meg, hogy manapság „az elgondolt dolog” többet nyom a latban, mint a valóságos. „A fejemben egyre több információ halmozódik fel a világ különbző aspektusairól, melyeket én személyesen nem érzékeltem ugyan, de melyeknek létét nem tagadhatom, és nem hagyhatom figyelmen kívül” – írja. Vagyis, bár sosem jártunk Afrikában, a legprimitívebb ember (aki szintén nem járt Afrikában) elmebetegnek tartana, ha nem fogadnánk el a kontinens létezését. Ugyanígy körberöhögnének, ha például a molekulák vagy atomok létének első számú hitparancsolatát próbálnánk megkérdőjelezni. Korunkban, folytatja Mroz·ek, „az általános, az absztrakt, a személytelen burjánzott el, és tovább burjánzik, úgy, ahogy azelőtt soha”. Ezért zajlik „az egyes lázadása az általánossal szemben, a konkrétumé az absztrakcióval szemben, a szubjektívé az objektív ellen”. És ez nem valami globális összeesküvéselmélet, dehogy! Mroz·ek arra a jelenségre hívja fel a figyelmet, ahogy a globális identitástörekvésekkel párhuzamosan felerősödnek a kisközösségi identitások is. A vallási és regionalista mozgalmak, vagy éppen a közös ízlés diktátuma, a „gitárizmus”, ahogy ő fogalmaz. Szimpátiával tekint mindezekre, csak a helyenkénti agresszó és a kizárólagosság fel-feltámadó igénye riasztja.

„Még sohase volt szükség ilyen nagy tömegű és egyre növekvő számú uniformizált megoldásra, de az egyén ilyen mértékű elszegényesítésére sem volt még eddig példa, miközben fennen hirdetik abszolút és felsőbbrendű jogait.” Egy ismerősöm mesélte, hogy műholdról követhető adó-vevő karszalagot akartak rendszeresíteni a francia diákok számára. Az ötlet mögött a sorozatos gyerekrablások miatti szülői aggodalom állt. Persze nehezen tudom elképzelni, hogy a bűnöző ne a karszalag semlegesítésével kezdje akcióját. Valamely távközlési cégnek nyilván jól jött volna a tömeges megrendelés, és legalább a szülőknek is kevesebbet kellett volna törődniük a porontyokkal, hiszen GPS-en percről percre ellenőrizhetik koordinátáikat. Már csak gyengeáramú sokkolót kell beépíteni az új generációs diáknyakörvekbe, létrehozva az abszolút jogkövető magatartást tanúsító, új generációs robotgyereket is. Pedig, ismétlem, a kiindulópont itt is a gyerekek életének védelme, egyéniségének oltalmazása volt.

Még egy kis hegeliánus tiráda Mroz·ek tollából: „minthogy az idő folyamán minden dolog saját ellentétébe csap át, a totalitarizmusok mélyén anarchia lappang, az anarchia mélyén pedig totalitarizmus (...) az én egyéni reccsenésem a kollektíva tompa dübörgését visszhangozza.” Egyéniségünket kifejezhetjük úgy is, ha a nekünk felkínált kollektív identitások közül kiválasztjuk az úgymond alkatunkhoz illőt. Anno a mi iskolai osztályainkban is akadt egy-két megveszekedett rocker, többé vagy kevésbé visszafogott pánk, egy falka diszkópatkány, és így tovább. Az efféle hovatartozások egyszerre különválasztanak környezetünktől, ám közben beolvasztanak egy másik, csoportok feletti csoportba, ami ugyan virtuális hovatartozás, de ez manapság legalább akkora szerepet játszik a diákok életében, mint a valós élet, sőt, nemritkán nagyobbat. Talán a legjobb példa erre a romantikus klisékből épülő emo-identitás. Bordó könnyek, lilás karika a szem körül, sok-sok fekete hajfesték, sápasztott arcbőr, márványeres fekete rózsa, bőrmelltartó, kockás tornacipő, koponyák és véres alkonyatok. Az emósok szerint az egész világ rothadt és közömbös, értékkel csakis az ÉN bír, ezért időznek rengeteget a tükör előtt, úgynevezett „egózással”, vagyis önmaguk mobilfotózásával. Ennél is több idejük megy el a számítógép előtt, megosztják másokkal egófotóikat és egó-emógondolataikat, és gyakorta eljátszadoznak rituális öngyilkosságuknak mint a világundor leghívebb kifejezésének színezgetett tervével. Vagyis egyéniségük legteljesebb kifejezésének éppen annak felszámolását tekintik. Jó, akadt már példa hasonló világfájdalmas divatokra, hiszen nem csupán a Werther olvasói vetették magukat tömegesen a folyóba, hanem a huszadik századelő Nietzsche-rajongói, köztük a fiatal Babits, Juhász Gyula vagy Kosztolányi is úgy tekintettek az öngyilkosságra, mint morálisan legmagasabb rendű megoldásra. Japán harakiri-kultúrájáról nem is beszélve. Hiszen már Hamlet is nosztalgiával gondol rá, bárcsak „nyúgalomba küldhetné magát egy puszta tőrrel”. Ami kifejezetten mai szín az emo-követő fiatalok magatartásában, arra egy Japánban nagy port felvert esetsorozat világít rá. Az ideális, valódi emósnak ugyanis (komoly belviták folynak arról, ki igazi és ki nem!) rögzítenie is kell önkezű halálát, és feltenni az arról készült videót a szent Netre, valamely közösségi portálra. Az ilyesmit általában vendégoperatőrrel oldják meg, a fiatalok önsegélyző alapon lefilmezik és dokumentálják egymás halálát. Viszonossági alapon, ugye, nem működhet a dolog, hiszen mindenkinek csak egy dobása van. „Te, ugorj már fel hozzám délután, hozzál kamcsit is, s ha már itt vagy, felvehetnéd az öngyimet!” Az ilyesmi meg, ugye, a büntetőjogi felelősség kérdését is fölveti.

No mármost könnyen mutogatunk mi, okos nem-emósok, akik hisszük magunkat Valakinek, rájuk, az emósokra, Senkikre. Mroz·ek azonban tisztázza: „ez a polgárháború önmagamban dúl”, vagyis valódi terepe éppen mi vagyunk, Senkiből Valakivé válni akaró köztes lények. A senkiség, ha így, ha úgy, betör, tarol, rablóhadjáratot folytat mentális magánterületünkön, akkor is, ha négy fal közt, elzárkózva éljük le életünket. Egyszerűen nem lehet nem beszívni a kor levegőjét. Az írófélének ráadásul mindennapi kenyere a semmi-lét, mert hiszen hogyan is tehetné meg, hogy tudomást sem vesz a kortárs emberi létezés egyik legalapvetőbb összetevőjéről!

Külön fejezet lehetne a semmi-identitás esztétikai vetülete. Álljon itt most csak annyi, hogy ennek alapja egyfajta hierarchiátlanság, mely nem vizsgálja felül a készen kapott helyiértékeket, hanem egyenrangúsítja azokat. A 19. századvégi eklektika a kultúra zsúfolt bazárja volt, kifinomult formák olykor élhetetlen, egymásra torlasztott, múzeumi lomtára. Ehhez képest napjainkban a nem kizárólag ízléstelen elemekkel dolgozó, eklektikus übergagyi eufóriáját éljük: Leonard Bernstein és Győzike, Omar Sharif és Kudlik Júlia, David Attenborough és David Copperfield, ők mind celebek. Akad itt népszerű és elitkultúra, örök érték és önök kérték, egynyári és örökzöld, minden, ami szem-szájnak ingere, vagy legalábbis amire valakik azt mondják, hogy valaki más már állította róla, hogy tök jó. A falon Mona Lisa és Mikiegér, a terítő gépi népművészet, az ülőgarnitúra zebramintás, a hangfalakból pedig a Vanilla Mood szól. Ne mondják, hogy nem ismerik! Egyfajta kultúr-remix: Szamárinduló és Rózsaszín párduc, Mission Impossible filmsláger és Beethoven-szimfónia, japán népdal és Edelweiss – kis gyopár, mindez félklasszikus vonósnégyes felállásban, cselló, zongora, hegedű, fuvola, no meg dobgép közreműködésével, vicces másfél perces soundtrackekben, négy nagyon csinos és dizájnos, anorexiás japán lány, Akiko, Keiko, Waka és Mariko előadásában. Fenn van a Youtube-on, meg lehet tekinteni! A zenészek virtuózak, képzettek, szellemes „jazzy” stílusban játszanak, ráadásul celebek is, különböző showkban kóstolgatják a bizarr ételkülönlegességeket, és ha úgy adódik, képességeiket latba vetve versenyt köpnek eperrel. Mindent a nagyérdeműért.

Tegyük fel, hogy van egy szigetünk, ahol szívesen látunk Mindenkit, mégsem léphet be Akárki, hiszen az odautat nem ismeri Bárki – aki odatalál, az már elindult a Senkiből Valaki felé. Nevezzük el ezt a szigetet nagyképűen Művészetnek. Amikor betoppanok egy teljesen ismeretlen gimnáziumi osztályba, hogy írásaimról beszéljek nekik, a szigetemre vezető pallón vezetgetem át őket egyesével, tőlük függ, hogy milyen sorrendben. Senkiföldjéről jönnek, senkimetróján utaznak, akárcsak én, hiszen bennem is javában dúl senkiség és valakiség polgárháborúja, de mire a szigetre érnek, közönséggé, közösséggé válhatunk. Az efféle közösség persze törékeny. Fennmaradhat akár Interneten keresztül, betűközvetítéssel is, mint az Emo birodalma. Nem tartják össze vastörvények, ezért észnél kell lennünk, az őskáosz fenyegeti ingatag rendjét. Minden partra csapó hullámmal elmosódik rajzolata, minden alkalommal újra kell mintázni. Ha úgy vesszük, ez kiakasztó, ha másképp nézzük, izgalmas. Csak győzni kell cérnával. Ugyanazt a szappant használom, mint bárki más, nem is akarok a kelleténél büdösebb maradni, ám jól tudom, hogy az embertársaimban lakozó vadállat szimata csalhatatlan (Finy Petra egyik versét idéztem szabadon), így aztán mit tehetek: igyekszem megőrizni a saját szagomat.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 4   »   Saját szag
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911