Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 4   //    «    20    » 
KELL EGY JÓ SZÓ - egy W. H. Auden-idézethez
Kállay Géza
Saját szaga
jegyzet 
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

„Minden embernek megvan a saját szaga, amelyet felesége, gyermeke, kutyája felismer” – írja Auden. Amikor Odüsszeusz húsz évi távollét után hazatér Ithakába, először Matuzsálem-korú kutyája, Argos ismeri fel – talán gazdája szagát feléje viszi a szél, talán öreg füle, illetve szeme még alkalmas tudósítani: ki érkezett, mert nem jut az álruhás vándor közelébe, hogy közvetlen közelből szaglászhassa meg; az udvar másik oldalán fekszik a trágyadombon, és amint Odüsszeusz távozik, Argos azonnal „megtér a halál sötétjébe”, mint aki csak azért élt, hogy gazdáját még egyszer láthassa vagy – akár távolról – szagolhassa.

Amikor Gulliver hazatér utolsó útjáról, a hidegen racionális lovak, a Nyihahák országából, és felesége ujjongó örömmel öleli át, Gulliver elájul; nem bírja többé az emberszagot; az emberek az undorító, csak testi vágyaiknak élő, mocskos, ótvaros, trágyában hempergő, elcsökevényesedett értelmű Yahookra emlékeztetik. A kiváló orvos és világutazó emberi mércével mérve megőrül: fantasztikus történetében különválik elme és ösztön, logikus gondolkodás és érzelem, és két, egymással élesen szembenálló lénybe helyeztetik. Gulliver utazásai végén egymás mellett, de nem egymásban látja az ellentéteket, ez szétfeszíti félig már Nyihaha, de még mindig Yahoo létét, és ettől nem is annyira az elméje, mint léte maga „borul el”: feleségétől és gyermekeitől elhidegül, az emberszagot elviselhetetlen, orrfacsaró bűznek érzi; minden idejét a trágyaszagú istállóban tölti, lovaival társalog, csak így érzi – úgy, ahogy – jól magát.

Nem csupán az embereknek, hanem minden lakásnak, lépcsőháznak, épületnek is megvan a saját, csak rá jellemző szaga: a maga szaga. „Odaát, az utca másik oldalán áll a felsőreáliskola épülete” – írja Heidegger A metafizika alapkérdésében. Az iskola: valami létező, de miben áll a léte? – kérdezi. Megvizsgálhatjuk az épületet kívül-belül, megnézhetjük építési tervrajzát, bejárhatjuk a pincétől a padlásig. Csupa létezővel találkozunk, de mitől lesz az iskola az, ami? A diákjaitól? Azok évről évre változnak. A tábláktól, padoktól, a falak színétől? A falakat átfesthetik, a táblákat, padokat kicserélhetik. Én tizenkét évig az Arany János Általános Iskola és Gimnázium tanulója voltam, számomra az az iskola. Egyik gyermekem sem jár oda, és amikor szülői értekezletre megyek más iskolákba, sokszor gondolom: csalás. Ez iskola, de nem az iskola. Természetesen gyermekeim iskolái is létezők, de – mint Heidegger mondja – „az épület léte nem mindenki számára azonos”. Más a járókelők, a szülők, a tanárok, a portások és a diákok számára. Az épület leginkább azoknak iskola, sőt, az iskola, akik bent ülnek, vagy ültek az osztálytermekben, krétacsatáztak, zajongtak a szünetben és remegtek, amikor a napló oldalai suhogtak az óra eleji csendben: „az [iskola] ő számukra – folytatja Heidegger – az és olyan, ami és amilyen. Az ilyen épület létét mintegy szagolhatjuk, és gyakran még évtizedek után is orrunkban van a szaga. A szag sokkal közvetlenebbül és igazabban adja a létező létét, mint bármiféle leírás vagy látogatás képes lenne közvetíteni” Hajdani iskolám szagát – például most – képtelen vagyok magamban akarattal felidézni, de ha belépek „az Arany” épületébe, ahol harmincegy éve érettségiztem, a szag azonnal ismerős lesz: a szaggal tudom azonosítani iskolámat éppúgy, mint hajdani „tanuló” énemet, énjeimet hat éves koromtól tizennyolcig. A szag nyomán emlékképek jelennek meg bennem, de ezek nem meghatározott körvonalúak, és nem is történetek, vagy történet-töredékek, amelyekben látom magam. Inkább valami hangulat: örömteli és bánatos, szívet-melengető és -facsaró: nyereségeim és veszteségeim egyvelege. Leginkább ahhoz hasonlít, mint amikor egy régen jól ismert, de már-már elfelejtett zenedarab hangjait hallom felcsendülni.

Valószínűleg azért hasonlítható itt a szag a zenéhez, mert a zene éppoly kevéssé fogalmi, mint a szag. Mutogathatnék képeket, akár fotókat is az iskolámról, kézben foghatókat és memóriámban élőket, leírhatnám őket szavaimmal; a szagot nem tudom leírni, elmondani. A látott élmény fogalmi tolmácsolására például árnyalt, többé-kevésbé jól rögzíthető színskála áll rendelkezésünkre; elég annyit mondanom: „sárga”, és mindenkiben felidéződik a szín képe, ha ismeri ezt a szót. Szag-skálánk fogalmi nyelven nincs.

A szag mélyebb, ösztönösebb, zsigeribb, ezért néha teljesen megfoghatatlan fogalmilag, de ezért egyedi és személyes is: ezért alkalmas arra, hogy „igazabban adja a létező létét”, mint bármiféle leírás, ezért férkőzhet közelebb a metafizikai értelemben vett léthez. A szagban a lét nem „általában” jut szóhoz, illetve szaghoz: a szagban a lét mindig mint valamiből vagy valakiből szervesen és csak-rá jellemzően áradó – vagy akár bűzlő – üzen magáról. Maga magáról: személyesen.

Gondolkodásunk persze nem szívesen nyugszik bele, hogy a lét – „orronthatóan”, a szó legszorosabb értelmében és metaforikusan egyaránt – ilyen prózai, földhözragadt, sőt, gyakran émelyítően gusztustalan és ráadásul illékony, megragadhatatlan formáját választotta annak, hogy magából valamit (sohasem tudjuk: pontosan mennyit) megmutasson. A gondolkodás azt sem fogadja el könnyen, hogy a lét – most tényleg prózaian – valamiféle bűzbomba, hiszen a szagnak semmi köze nincs a gondolkodáshoz. A filozófusok, amikor az ember öt érzékszervét és az empirikus érzékelést – általában a fogalmiság előszobájaként – elemzik, nem is emlegetik szívesen a szaglást; az érzékelés prototipikus modellje leginkább a látás, ezután jön a hallás és a tapintás; az ízlelést – különösen az esztétikum filozófiába fogadása után – még így-úgy megtűrik, a szaglásról mélyen hallgatnak. Nem így William Shakespeare, aki nemcsak – mint Auden mondja – a tömeg „csőcselék” jelenségét ismerte (és bizonyítékként Auden valószínűleg elsősorban a Julius Ceasarra és a Coriolanusra gondol), hanem a szag létre utaló, illó létterjesztő titkát is, különösen a Lear királyban. „Orrontod a hibát?” (szó szerint: ’szagolsz egy hibát?’ – do you smell a fault?), kérdezi Gloster Kentet már az első felvonás legelején, amikor a később szeme világát vesztő gróf törvénytelen fiának eredetét magyarázza. „Nem mondanád meg, miért van az ember orra az arc közepén?” – kérdezi a Bolond Leart. Lear persze nem tudja, vagy nem akarja megmondani. Mire a Bolond: „Hát, hogy orra mindkét oldalán legyen szeme, hogy amit meg nem szagolhat, belepisloghasson”. A Bolond minden érzékszerv közül az orrot tartja egyedül megbízhatónak: „nincs orr húsz között, mely meg ne érezné, kinek rossz szaga van”. Mi az alapvető „léthelyzet” a Leart és kíséretét kiebrudaló Goneril palotájában? A Bolond szerint: „Az igazság kutya, melynek ólban a helye, azt ki kell korbácsolni, míg a lady, a szuka, a tűz mellett szabadon bűzölöghet”. Regan, aki egy pillanatra összetéveszti a megvakított Glostert apjával, így kiált fel: „Vessétek őt [Glostert] ki a kapun: szagolja / Dover felé az útat”. Talán Lear is ösztönösen tanulta meg a Bolond leckéjét, de megtanulta. A IV. felvonásban így emlékszik a viharra: „Midőn az esőben, szélben dideregtem, s a mennydörgés nem akart megszűnni parancsomra, ott találtam őket, ott szagoltam ki őket”. Lear végül a halált és a születést (és ebben a sorrendben), az ember elmúlását és eredetét is a szaggal kapcsolja össze; amikor a vak Gloster kezet akar csókolni neki, ezt mondja: „Hagyd előbb letörlenem a halandóság szagát”, nem sokkal később pedig így inti: „Legyen türelmed; sírva jöttünk / Ide. Jól tudod, hogy amint először / Léget szagoltunk, síránk és üvölténk”.

Shakespeare létszaglásra buzdító leckéje kegyetlenebbnek tűnik Heideggerénél, talán mert mélyebbre szagol, az emberi létminőség, a személyiség, a személyes lélek- és levegőminőség tekintetében; mélyebben „tüdőzi” le. Amint levegőt, „léget”, lelket szagolunk, sírunk és üvöltünk. A Bolonddal és Learrel, azaz Shakespeare-rel együtt arra gyanakszom, hogy létünket – persze szigorúan a felszínét – azért hordtuk tele fogalmisággal, hogy ne kelljen szüntelenül sírnunk és üvöltenünk. Hogy elviselhetőbbé váljon saját szagunk.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 4   »   Saját szaga
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911