Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 6   //    «    19    » 
KELL EGY JÓ SZÓ - egy Lev Tolsztoj-idézethez
Levendel Júlia
Orvoslás
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A naplóbejegyzés idején Tolsztoj hetvennégy éves – sokat betegeskedik, testi fájdalmak gyötrik és szenved a gyakori, egyre hosszadalmasabb munkaképtelenségtől, de változatlanul nagy erővel törekszik az eszményinek tartott öntökéletesítésre, aminek elemi része az egészség őrzése. Magyarázhatnám most szélsőséges és kérlelhetetlenül ítélkező állításait az orvostudományról, pontosabban az orvosi gyakorlatról, és elsorolhatnám, hogy a közel háromnegyed évszázad alatt milyen és mennyi közvetlen tapasztalatot halmozott fel – ne feledjük, jórészt a 19. századi Oroszországban, grófként, s noha nem volt különösebben tehetős, annál érzékenyebb az igazságtalanságra, kivételezettségre, mindenféle embertelenségre. Akkor már évtizedek óta világhírű, márpedig a hír mindig és mindenütt kiváltságossá tesz – az egyházból kitagadott híresség betegségét, netán haldoklását is másképpen kezelte az egyházi és állami apparátus. Az idézett naplóbejegyzés évében például biztos halállal fenyegető kétoldali tüdőgyulladása volt, és a Szent Szinódus főügyésze, a nagy hatalmú és fanatikus Pobedonoszcev ügynökei ott settenkedtek a házában, hogy ha bekövetkezik a politikailag kiaknázható halál, azonnal tudassák a világgal: a nagy író utolsó óráján megbánta lázadását, és a pravoszláv egyházzal teljes megbékélésben fejezte be földi életét. Csakhogy a barátok, szellemi társai – köztük Csehov – is felkészültek, és napokig őrködtek, hogy az áldozószerekkel ólálkodó papi megbízott ne kerülhessen Tolsztoj közelébe, és ne is tudhasson a végről mindaddig, amíg a megtérés-mese nélküli hírről tudomást szerez a nagyvilág – ma úgy mondanánk: a hazugság terjedését akadályozó nyilvánosság.

A túlságosan általánosnak és határozottnak tetsző kijelentések mellett – árnyalva és egyben megerősítve ezeket – emlékeztethetnék Tolsztoj betegség- és orvos-ábrázolásaira. Az ironikus megjelenítésekben ismerős gondolatokra bukkanunk. A Háború és békében a becsapott-csalódott Natasa vagy az Anna Kareninában Kitty betegsége idején felvonulnak a pénzért és önnön jó hírükért orvosló doktorok, kihasználva a hozzátartozók rémületét és fizetőképességét, fontoskodva igyekeznek kielégíteni a beteg és még inkább a beteget szeretők lelki szükségletét. („Kielégítették azt az örök emberi szükségletet – írja a Rosztovékhoz hívott orvosokról –, amelyet a gyermeknél még a legősibb formájában figyelhetünk meg: dörzsöljük meg a testét ott, ahol megütötte. A gyermek, ha megüti magát, menten szalad az anyja vagy a dajkája karja közé, hogy csókolják és dörzsöljék meg a fájós helyet... nem hiszi, hogy a nála erősebb és bölcsebb felnőttek ne tudnának segíteni... Az orvosok azzal használtak Natasának, hogy csókolgatták, dörzsölgették a ‚bibit’, és áltatták, hogy mindjárt elmúlik, ha a kocsis elnyargal az arbati patikába, egy rubel hetven kopejkáért vesz holmi porokat és csinos dobozú pirulákat. És ha a beteg pontosan kétóránként – se korábban, se későbben – forralt vízben beveszi ezeket a porokat.”) Az orvosi előírásoknak és gyógyszereknek persze akkor is volt placebó hatásuk, továbbá vigasztaló feladatokat adtak az egész háznépnek, a latin szavak meg szinte méltóságot a megpróbáltatásnak – talán csak az életekre, a történetre rálátó író tudja (ő pedig elárulja nekünk, olvasóknak), hogy ezek a doktorok, minden tárgyi ismeretükkel együtt szélhámosok, hiszen eleve nem az ember bajával, csupán a tüdeje-, a mája-, a bő-re-, a szíve- vagy az idegrendszere rendellenes működésével foglalkoznak. A legjobb esetben is csak tünetekkel.

Kétségtelen, Tolsztoj – mint a legtöbb „nagyság” – el-elragadtatta magát, s olyan végletesen ítélkezett – orvosi kérdésekben is –, ami egy valódi orvost, Csehovot például, csak borzolhatott. De az alapkérdésekben nagyon is egyetértettek ők ketten. Test és lélek egységében, vagy hogy minden szervezet kicsit másképp működik, így még az úgynevezett rendellenességek is egyediek, személyesek. Csehov Unalmas történet-beli halálosan beteg orvosprofesszora Tolsztojjal ugyancsak rokon érzülettel elmélkedik a betegségről, pontosabban az egész-ség hiányáról, az egység felborulásáról: „Ha az emberben nincs valami, ami magasabb és erősebb minden külső befolyásnál, akkor elég egy nátha, hogy elveszítse egyensúlyát, és minden madarat bagolynak, minden neszt kutyavonításnak tartson”.

Idézhetném az idézethez kapcsolva ezeket a tényeket tovább, szinte vég nélkül, de olyan volnék, mint az álságos, reprezentáló orvosok: fontoskodva kerülgetném a lényeget. Pedig a „lényeg”, maga az orvoslás fogalma, milyensége túlságosan felkavaró nekem – egész életemet, minden mozdulatomat mélyen áthatja, talán meg is határozza; így aztán nem akarok, de nem is tudnék indulatszegényen okoskodni a „téma” ürügyén.

Az elmúlt években szinte sztereotip módon, Tolsztoj kategórikus állításainak stílusában ismételgetem, hogy mióta apám meghalt – lassan másfél évtizede –, nem találkoztam „orvos”-sal, noha persze sok végzettsége szerinti orvossal akadt dolgom. Amit ehhez extra határozottsággal mondhatok: orvosképemet nem elfogultság alakította, éppen fordítva, orvosképem tesz elfogulttá. A józanság, a humor s az irtózás minden megdermesztéstől – a fogalmam szerinti orvoslás fontos „kellékei” ezek – eleve kizárják, hogy mitizáljam apámat, és a magam alkotta képet kérjem számon a világon. Amit kétségbeejtően eltűnni látok: az az évszázadok során finomuló orvosi szemlélet s az erre alapozó gyakorlat. Megrettent, hogy ilyen hirtelen és totálisan elveszhetett.

Nem voltam még húszéves sem, amikor héthónapos fiamat középfülgyulladással kórházba kellett vinni, két napig csak ablakon át láttuk, s amikor hazavihettük, a főorvos javasolta, hogy a továbbiakban a magánrendelőjébe járjunk, ott kisebb a fertőzésveszély. Az első látogatáskor újra felszúrta a gyerek dobhártyáját – mintha genny nem buggyant volna ki –, s én bizonyára idióta félszegséggel kérdeztem, mennyivel tartozom – tudtam, hogy így szokás, hogy van magánpraxis, sőt, azt is tudtam, hogy egyre inkább benyomult az egészségügybe a mindenkit, az orvost is megalázó paraszolvencia, de a saját tapasztalattól az is védett, hogy a szüleim orvosok. A gégész viszont zavartalanul tájékoztatott: egy-egy vizit, ha valamilyen beavatkozásra van szükség, száz forint, ha nem kell beavatkozni, ingyenes. A második, harmadik, negyedik alkalommal is fizettem, kínnal valahogy az asztalra tettem a pénzt, kézbe adni még borítékban sem volt erőm; mégsem a pénzceremónia viselt meg, hanem a gyanú, hogy nem szükségesek a felszúrások, a fülbe dugott vattán legfeljebb vércsepp látszott.

A gégész magatartása akkor kirívó volt, felháborított, taszított – jóval később még regényemben is szerepeltettem –, és ma sem érzem, hogy jótékonyan kizökkentett valami naivitásból, vagy hogy edzett a majdani – mostani – orvosi működés elviselésére. Ez a kereskedő és szolgáltató ágazattá lett orvostudomány, meg minden körülötte, csakugyan erkölcstelen. Tolsztoj naplóbeli kifakadása pedig nemcsak indokolt, hanem halálosan pontos is; orvosi diagnózisra hasonlít. Felsorolásához még hozzátoldanám: ez az orvostudomány legelőbb is abban bűnös, hogy aláaknázta, talán meg is semmisítette az ember legszebb-legígéretesebb viszonyulását a környezethez és embertársaihoz, elsekélyesítette az orvosi tevékenységet. Az orvoslás alapja ugyanis a szolidaritás, az együttérzés és a segítőkészség. Az orvos egyeztetni képes szaktudását ember- és élet- nem is szeretetével, inkább becsülésével. Tudja, hogy akiket gyógyítani akar, különféle viszonyokban és helyzetekben élnek, tehát szinte végtelenné kell tágítania hatókörét, ugyanakkor folyamatosan érzi korlátozottságát. Szerényen számol is szűkös lehetőségeivel – végül, ugye, a halált se űzheti el –, mégis, bár látja, ahogy a hiábavalóság szamárfület mutat, józanul és józanságot teremtve végzi a dolgát.

Aki ma egészségügyi reformokról értekezik és nyilatkozik, legjobb esetben is csak jogalanynak tételezi az embert – orvost és beteget egyaránt. Az orvos legjobb esetben szakszerű, korrekt szervizelő munkás – mértékadóként akkor sem funkcionálhatna, ha volna.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 6   »   Orvoslás
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911