Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 6   //    «    22    » 
KELL EGY JÓ SZÓ - egy Lev Tolsztoj-idézethez
Lackfi János
Kiváltságok
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Tolsztoj dühét az orvosok iránt messzemenően osztom. Elvonul előttem azon egészségügyiek panoptikuma, akikkel sorsom összehozott, és bizony ökölbe szorul a kezem. Életem korai szakaszában az orvostudomány még nem mutatta ki a foga fehérjét. Andor doktor bácsi lakásának ántik illata, a parkettarecsegés, a száraz, májfoltos kéz kopogtatása a mellkasomon éppoly jóleső emlék, mint Kovács doktor Jávor Pál-bajusza, és úrifiús, modoros magyarázatai betegségem tudományos mibenlétéről. Nagy, puha mancsai papos mozdulatokkal keringtek a levegőben. Szép, tiszta, pontos munka ez, gondoltam, amúgy is szerettem beteg lenni, ágyba kapni teát, ételt, olvasni naphosszat, élveztem, hogy jogom van következmények nélkül elereszteni magamat, elhanyagolni minden kötelességemet a szent orvostudomány nevében. Dédnagyapám cs. kir. udvari főorvos volt, ezért nagyanyám minden betegséget latin nevén szólongatott, és természetesen jobban is értett mindhez, mint holmi nyikhaj mai orvosok.

Hátra volt persze még a feketeleves. Az orvosok érzéketlenségével kapcsolatos legvadabb élmények élet és halál kapcsán szerezhetők be, és efféle tapasztalatgyűjtésre az öt gyermekünk születése körüli viszontagságok bőséggel alkalmat adtak. Máig csodálkozom, miért nem rúgtam fel azt a szülészt, aki szikéjével bökdöste a magzatburkot, és röhögött, amikor kislányom a pocakban jól láthatóan kétségbeesetten menekült az erőszakos behatás elől. Mindezt megelőzően aggodalmat színlelve, valójában azonban saját kényelme miatt (szerette volna, ha munkaidőben szülünk) oxitocin-infúzióval pumpálta tele feleségemet, és miután vagy másfél órán keresztül feleslegesen kínlódva vonszolódtunk fel-alá „még nem érett” gyermekünkkel, maga is kapkodni kezdett, hiszen a mondott vegyszer egy idő után átkerül a baba vérébe, és maradandó károsodást vagy halált is okozhat. Kedves mondása volt egyébként, hogy „anyuka, maga hallgasson, mert én már több százat szültem: itt nem maga szül, hanem én”.

Egy másik nőgyógyászunk később meglehetősen kétes, országos hírnévre vergődött. Ismertük őt még a kezdet kezdetén, mikor csendes, normális kedvességével és empátiájával messze kirítt csendőrmodorú, hentes-mészáros kollégái közül. Egyedül felelőtlenségbe hajló lazasága hökkentett meg: feleségemet mindenórás állapotában hazaküldte, majd miután még aznap este rohamtempóban be kellett csörtetnünk a kórházba, doktorunk nem tudta szabaddá tenni magát, és csak a sikeres szülés után jó pár nappal került elő, és megveregette az asszony vállát. Később, fokozódó népszerűségével párhuzamosan (az anyukák körében neve szájról szájra járt) átment sztahanovistába, évi ezer körüli szülést vezetett le, és mint utólag kiderült, tette ezt úgy, hogy egy nőgyógyászati célokra kifejezetten tiltott pasztillát helyezett fel a kismamáknak, melynek hatására ők érdekes módon még aznap tömegestül tódultak szülni. Egyszer aztán az egyik páciens babástul belehalt a szülésbe, gyaníthatóan az amúgy belgyógyászati használatra való „siettetőszernek” köszönhetően. Az esetből rendőrségi ügy kerekedett, egy tiszt a feleségemet is kihallgatta. Egyik sorstárs-barátnénk meg is találta utólag az orvos által betett tablettát, s a nyomozó neki azt mondta, ha azt akkor nem dobja ki, a pasast talán le lehetett volna ültetni. Így csak áthelyezték máshová, hadd folytassa...

Ott van aztán utcai szülésünk története is. Este már éppen lefeküdtünk volna, mikor a baba „bejelentkezett”. Juli előtte még vasalt, ami engem roppant módon idegesített, mert hogy az utolsó időkben nekem ne vasaljon, kit érdekel a vasalt ruha, feküdjön le inkább... Aztán mikor lefekvés után bejelentette, talán mégis indulnunk kellene, úgy ugrottam ki az ágyból, mint akit tűz égetett meg. Gyorsan szerveztem már meglévő három gyermekünk felügyeletét, hívtam a taxit, mert kocsink nem volt. Odafelé az autóban feleségem hangosan sóhajtozott, s mivel ő amúgy nagyon jól tűri a fájdalmat, már gyanítottam, komoly dolgok történhetnek a hátsó ülésen. Mint utóbb kiderült, a kórház felé igyekvőben el is folyt a magzatvíz. (Másnap megpróbáltam kideríteni, ki lehetett a taxis, szerettem volna kártérítést fizetni a bepiszkolt üléshuzatért, de igyekezetem visszapattant a kelletlen diszpécserekről. Meglehet, ez a sofőr se szállít többé terhes nőt.) Mindenesetre akkor, ott lefékeztünk a kórház előtt, feleségem kipattant, én fizettem. „Kapd el, jön!” – figyelmeztetett, nekem pedig fogalmam sem volt, mi jön és hol, hiszen az addigi, szülési hormonnal tunningolt, végtelen hosszú vajúdásokhoz szoktam. Reflexmozdulattal mégis odakaptam, és máris tenyeremben éreztem a baba apró fenekét Julinak sikerült elkapnia a hóna alatt, a köldökzsinór szépen fityegett a levegőben. Szeptember 22-e volt, langyos idő, de rögtön lekaptam az ingemet, és gyorsan belebugyoláltuk a kicsit, aki épp csak egyet nyikkant a világra, nagy, mélyzöld szemmel nézelődött, és szemlátomást elégedett volt a dolgok állásával. Közben a taxis, aki rossz helyre hozott minket, ugyanis a MÁV-kórház ezen hátsó bejárata este már zárva tartott, mégiscsak kidörömbölte fülkéjéből az éjszakai portást. Az rettenetesen megijedt, ajtót nyitott, majd felhívta a szülőszobát, és belekiabált a kagylóba, hogy Úristen, itt szülni akarnak. Azt persze nem mondta meg, hogy ugyan hol, a négy bejárat melyikén. Így aztán a szülőnők nem is mozdultak, bevártak minket. Előbb azonban, még odalenn az utcán, feleségem meglátta, hogy a szemközti épület földszinti ablakából egy sor bamba férfifej mered ránk, és mivel a fehércsempés épületről azt gondolta, mentőgarázs lehet, bosszantotta, hogy a sok szaki közül egy sem segít. Rájuk kiáltott, hogy segítsen már valaki! Én ismerős voltam az utcában, tudtam, hogy abban a garázsban kukásautók parkolnak, de ezt most nem volt idő megvitatni, különben is, már ügyefogyottan közelgett egy gumipapucsos, susogóba öltözött kis emberke. Vállára dobtam a táskát a holminkkal, és feleségemet támogatva elindultam a kórházba befelé. Azóta sem láttam férfiarcon olyan döbbenetet, mint amellyel ez a tágra nyílt, nagy, barna szemű, jámbor kis kukásember szemlélt bennünket végig a liftben, fel a harmadikig. Odafenn szülésznők sürgés-forgása fogadott, meg az orvosnő, aki fel sem nézett érdekfeszítő számítógépes pasziánszjátszmájából. Félmeztelenül, könyékig véresen, ahogy voltam, legszívesebben ráborítottam volna azt a gépet. Ehelyett, udvariasságra és babonás tudománytiszteletre szocializáltan, végighallgattam lagymatag kommentárjait, amikor nagy kegyesen végre odafáradt megnézni a fejleményeket. Ment is vissza rögtön a pasziánszhoz, hiszen ő most úgyis ügyeletben van, voltaképpen szívességet tesz nekünk, hiszen ennyi fizetésért amúgyis mit várhat az ember.

Felrémlik előttem volt háziorvosom is, aki csak legyintett minden problémámra, mikor szökőévente egyszer elmentem hozzá: ugyan, mit akarok én, aki jó karban vagyok, itt, a sok halódó között. Egyik barátomtól tudom, hogy a jó doki ugyanilyen fölényesen reagált az ő nagybeteg édesanyjának gondjaira: ugyan már, kérem, ebben a korban nem mindegy? És ökölbe szorul a kezem, valahányszor meglátom azt a pimasz, fiatal orvosnőt, aki, mikor pénteken késő este összes kicsi gyerekünkkel együtt (nem tudtam hová tenni őket) lecihelődtünk az ügyeletre, és feltámogattam az emeletre ételmérgezéstől halálosan kimerült, kiszáradt, lázas feleségemet, legorombított bennünket, hogy csillapítsuk csak rendesen azt a lázat, vajon tudjuk-e egyáltalán, mi az a priznic, no meg tessünk abbahagyni a hisztit! Ha pedig hétfőig nem múlna el a dolog, amiben őszintén szólva erősen kételkedik, váltsuk ki az antibiotikumot. Másnap reggelig húztuk, akkor vittem be Julit a kórházba, ahol rögtön infúzióra tették, és közölték, ha még egy napot várunk, a kiszáradás talán már megállíthatatlan. Igaz persze az is, amit egynémely határozottabb stílusú barátunk állít, mi is tehetünk a dologról, amiért hagyjuk, hogy így bánjanak velünk – nem csapunk az asztalra, nem üvöltözünk, nem protestálunk, nem szerzünk érvényt a jogainknak, bárgyú idiótákként olyan világba képzeljük magunkat, ahol a figyelmet, törődést nem kell ordenáré módra, a másikat megfélemlítve kikövetelni.

Aztán persze eszembe jut a derűs mosoly, amellyel a fiatal műtősfiú elhárította ügyetlenül felkínált ezresemet, miután kimosta nagyapámat nagyszükségéből. Ugyan, hagyjam, hiszen ő ezért van ott. És eszembe jut a sebész, aki dongalábbal született héthónapos Ágnes lányomon két és fél órás műtétet hajtott végre. Azt mondta, belül olyan az a kis lábfej, mint egy puzzle, minden csontocskának meg kell találni a helyét. A cérnánál vékonyabb, túl rövid inakat hosszában kellett kettémetszeni, és összetoldva megvarrni, hogy lányom, aki egy fél évszázada még megbélyegzett nyomorékként sántikált volna élete hosszan, most éppúgy szaladgálhasson, mint bármely más szertelen korabeli kislány. Ilyenkor kezd visszafogottan hinni az ember a civilizáció áldásos voltában. Éles doktor egyébként (már a neve is sebészhez illik) bejárta Erdélyt, és ingyen, szakmányban hajtotta végre a hasonló műtéteket azokon, akiknek sosem tellett volna rá, és társadalombiztosítás sem akadt, amely kifizette volna nekik.

És miután jól belelovaltam magam a gondolatba, hogy „az orvostudomány körül minden erkölcstelen”, eszembe jut Camus Pestisének Rieux doktora, aki a végenincs pusztítás, a tomboló romlás közepette fogalmazza meg a szüntelenül megújuló emberi küzdelem imperatívuszát. Nem jutalomért és nem eredményért dolgozik, még csak nem is valami magasabb eszme nevében, habár a tenniakarás lázadása alighanem az egyik legnemesebb eszme mind közül. Ismerek én efféle Rieux doktort, úgy hívják, Lorand Gaspar, besorozott erdélyi magyar fiatalként, majd katonaszökevényként került egy elzászi munkatáborba, ahonnan Párizsba ment, az orvosi fakultásra. Később a jeruzsálemi francia kórház sebészeként végigműti az arab–izraeli konfliktusok nem egy véres szakaszát, egyebek közt a „hatnapos háborút” is. Negyvenkét évesen költőként debütál, rögtön megkapja a rangos Apollinaire-díjat. Pilinszkyt, Rilkét, Szeferiszt és D. H. Lawrence-et fordít, Alif néven az arab, a héber és az európai irodalom közti szakadást összeölteni hivatott folyóiratot indít. Vakító evidenciájú fotókba foglalja sivatag-tapasztalatát: Franciaországban, Izraelben, Tuniszban, Görögországban egyre gyógyít, műt és alkot. Úgy, ahogy a háború idején, ponyvasátrak alatt, gyakran az ájulásig túlterhelten próbált némi rendet tenni azokban a hús-, csont- és érhalmazokban, melyeket embertársai odakinn lelkesen szaggattak széjjel újra meg újra. Lorand később egy levelében kifakad Henri Bataille és Maurice Blanchot, e két remek esztéta kapcsán, mondván: igencsak okos fiúk ezek, roppant virtuózan zsonglőrködnek szavakkal és emberi sorsokkal, de nagy halálimádatuknak és szenvedéskultuszuknak egy-kettőre vége szakadna, ha az életben egyszer bevágnák őket egy kórterembe, ahol naphosszat viaskodni kell a borzalommal, a fetrengő nyomorúsággal! Mert a halál termékeny téma, de benne tapicskolni kevés, el kell indulni inkább a „lélegző, a tapintható fény” felé, háttal fordulva a sötétnek és arccal a napnak, a sivatagnak, a „kőben hunyorgó lámpásoknak”. A vers az ő értelmezésében menekülés a lét-kórház, a felfeslő, párolgó, lüktető nyers hús fojtogató közegéből. Keresése valamely szikrázó és törékeny egyensúlynak különböző rendű-rangú létezők, állatok, emberek, növények, kőzetek térformái között. A francia költészet jó egészségét egyébként több szinten is ő biztosítja, nemcsak szikáran spirituális lírája révén, de mert a legkitűnőbb francia költők háziorvosa is. Szóval ilyen orvost is megadatott látnom.

Csak most jutottam el a Tolsztoj-idézet legfontosabb mondatáig, ahol voltaképpen kezdenem kellene. „Erkölcstelen a kivételes komfortot, az élet fenntartásának kivételes lehetőségét élvezni.” Erről az erkölcstelenségről szól elsősorban a gazdasági válság. Arról, hogy ami, azt hittük, jár nekünk, nevezetesen a meleg víz, a saját gépkocsi, a fűtött ház, a háztartási kisgépek, a hifi-berendezések, a bőséges étkezés, a nyalánkságok, a kulturális luxus, nos, mindez csak akkor a miénk, ha másoktól elraboljuk. Sőt, akkor se örökké. Egyre inkább kiderül, hogy efféle kiváltságok egyáltalán nem járnak nekünk! Az átlag európai polgár állítólag kilencven rabszolga munkáját használja fel mindennapi életéhez, persze energia formájában. A rabszolgatartó társadalmak tulajdonképpen egészen emberségesek voltak, ugye... Egyik ismerősünk szerint a kényelem úgy ejtett rabul bennünket, ahogy a bennszülöttek fogtak majmot a Sivatagi show képsorain. Egy kisebb üregbe sódarabot tettek, a majom pedig benyúlt érte, megmarkolta, ám minthogy kezét az üregből a sóval együtt nem tudta kihúzni, azt elengedni pedig nem volt hajlandó, könnyűszerrel foglyul ejthették a sivataglakók. Valószínűleg mi sem ússzuk majd meg ép bőrrel az előttünk lévő évtizedeket, ha kényelmünkből vissza nem veszünk. Egyelőre van még valamelyes szabadságunk, részben magunk dönthetünk, felszabadítjuk-e néhány rabszolgánkat, orvosai kívánunk-e lenni a világnak, vagy daganatként burjánzunk rajta tovább.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 6   »   Kiváltságok
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911