Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 6   //    «    24    » 
KELL EGY JÓ SZÓ - egy Lev Tolsztoj-idézethez
Fenyő Ervin
Betegség
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Amikor Tolszoj erkölcstelennek nevezi a betegségtől és a haláltól való félelmet, nyilván saját betegségtudatára, halálfélelmére éppúgy gondol, mint az orvosi visszaélésekre, amelyeket a kiszolgáltatott beteggel szemben elkövetnek. Személyes történetek formálják az ítéleteket. Amit most elmesélek, 1986-ban történt. A természetgyógyászat, az akupunktúra, a homeopátia, az antropozófiai gyógyászat és minden egyéb alternatív orvoslás reményekkel kecsegtetett.

Anyám nemegyszer mondta: ha halálos betegsége volna, ne mondják meg neki. A már operálhatatlan mellrák-diagnózist az onkológián egy ismeretlen orvos rutinszerűen vágta a szemébe. (Anyám nem volt vigyázatlan. Tudta, hogy valami nincs rendben. Két hónappal korábban magánrendelésen kivizsgáltatta magát. A jó nevű orvos mindent rendben talált.) Bementem az onkológiára. Az orvos zsebébe csúsztatta a borítékot, s a kérdésemre, hogy meddig lehet ezzel a betegséggel élni, azt mondta: „Meglátjuk.” Felfogtam: jobb, ha orvos után nézek. Anyám rosszul tűrte a sugárkezelést, irtózott a kórházi személytelenségtől, egyre csüggedtebb lett. Mindenekelőtt olyan orvost kerestem, aki legalább némi reményt lát és segíteni próbál. Egyik ismerős rádióinterjút hallott, melyben valaki azt vallotta: van mód a rák gyógyítására. Felhívtam. Kérdésemre megerősítette: tudja gyógyítani a rákot. Azt gondoltam: elvileg minden betegség gyógyítható, s az orvos hozzáállása akkor etikus, ha ezzel az igénnyel lép fel, még ha a statisztikai mutatók ennek ellene is mondanak, hiszen nem kizárt egy felfedezés, egy új gondolat. Akivel telefonon beszéltem, bizonyos körökben nagy tekintélynek, természetgyógyász csodadoktornak számított. Megvizsgálta anyámat, s utána is derűlátó maradt. Átgondolta, mit kell tennünk, tanácsokat adott, recepteket írt. A vizsgálatra elkísért egy antropozófus orvos is, aki vállalta a napi kontrollt és a megfelelő injekciók beadását. Ráadásul ingyen, mert antropozófusok között így volt szokás – én pedig régóta foglalkoztam antropozófiával. Villámgyorsasággal beszereztem a javasolt osztrák fagyöngy-injekciókat, az ajánlott céklalét, s a legszigorúbb diéta mellett kezdetét vette a gyógyítás.

Anyám három hónap múlva meghalt. Otthon. Mellette lehettem végig. Ez volt a három hónap legnagyobb pozítívuma – s hogy békét kötött velem.

Érzékelhetően akkor romlott az állapota, mikor a betegségét naponta kontrolláló antropozófus orvos megfeledkezett a vizitről. Hiába kerestem a lakásán, csak napokkal később került elő. Anyám elbizonytalanodott. A következő, megint csak fordulatszerű rosszabbodás akkor következett be, mikor a csodadoktor is megfeledkezett ígért látogatásáról. Szombat volt, egész nap vártuk. Ő hétfőre gondolt – mondta a telefonban –, sajnálja. Hétfőn meg is jelent, elvégezte a szokásos rutinvizsgálatokat. Anyám leste a tekintetét. Közömbös dolgokat mondott, nem tűnt fel neki semmi. De nekem igen. Egy volt osztálytársam a Kútvölgyiben dolgozott. Kértem, vizsgálja meg anyámat. Ez az antropozófus kezelőorvos jelenlétében történt, aki nem tiltakozott a vizsgálat ellen. Utána a két orvos előbb négyszemközt, majd velem is beszélt. Egykori osztálytársam kemoterápiás kezelést javasolt, hozzátéve: csak meghosszabbítani tudja anyám életét, de megmenteni nem. A kezelőorvos nem szólt. Nekem kellett döntenem. Éreztem, ha most változtatunk a kezelésen, anyám utolsó reménye is elszáll. Egykori osztálytársammal abban maradtunk: ha szükséges, jelentkezem. Elment. Késő este volt. Le-föl sétáltam a kezelőorvossal a mai Király utcán. Szeptember vége lehetett, alig volt forgalom, ki-ki másra gondolt, lépteink egykedvűen kopogtak. A kezelőorvos sértett volt. Szóvá tette, hogy imént igen alacsony szinten vizsgáztatták. Ez meglepett. Szempontjaira nem gondoltam. Egyszer csak szembefordult velem. „Lehetek őszinte? – kérdezte. – Egy hét, kettő, de lehet, hogy még ma éjjel meghal!” Anyám még három hétig élt. Több mint két hónap múlva a neves természetgyógyász is jelentkezett: érdeklődött a beteg hogyléte felől.

Mikor nem erkölcstelen egy orvos? Hiszen lehet ingyen is, pénzért is az. Ami egyedül igazolja – bár láthatatlan, statisztikai adatokkal nem alátámasztható –: a kiszolgáltatott beteggel való együttérzés, a kapcsolat, melynek nyomán tud(hat)ja, mit hallgasson el, mit mondjon ki, mi legyen a következő lépés. Ő a gyógyító. És ha mást nem tehet, „pap”, aki elkísér valakit a halálig. Ez személyes ügy, mint maga a gyógyítás. És nincs két azonos betegség, mert két azonos ember sincs. Átfedések vannak, persze, de minden betegség más. Felismeréséhez – az orvosi műszereken túl – érzékszerv kell, s annak részvétteli megértése, hogy épp a beteg hívta elő saját betegségét. Ne legyenek illúzióink: ez előbb-utóbb mindenkivel megtörténik. A „tudományos ember” fölénye kegyetlen, s éppúgy erkölcstelen, mint azé, aki pénzre spekulál.

Böszörményi Miklós, a budakeszi Korányi kórház egykori igazgató-főorvosa élete utolsó éveiben megtisztelt barátságával – róla tudom, hogy soha nem fogadott el betegeitől pénzt, s a munkatársainak is megtiltotta. Nem érdekelte, gazdag-e a beteg vagy szegény, protekciós-e vagy sem, s a protekcióst sem büntette azért, mert az volt. Kiiktatta a hátsó gondolatot. Szigorú volt, de tudott figyelni. Tragikusnak tartotta az úgynevezett „teljesítmény szerinti értékelést”, melynek nyomán egy kórház akkor kap több pénzt, ha több vizsgálatot, több „orvosi beavatkozást” hajt végre. Ez önérdekre ösztönzi az orvost: „tevékenykedjen” többet, még többet! – akár szüksége van a betegnek rá, akár nincs. Ez inkább gátolja az orvos önzetlen figyelmét, elpusztítja tevékenysége értelmét; bizalmatlanságot szül az orvosok között, szembefordítja őket egymással, vagy épp érdekeik mentén rendezi csoportba őket: kiközösítik azt, aki nem e szerint él.

Végső soron az orvosnak arra kell választ adnia: mi a betegség? És ki az ember? A kérdés individuális, a válasz is csak az lehet. Sokféle betegség van, sokféle krízis, melyen átjut egy ember, sokféle változás. Egész életünk átalakulás – életből halálba, egészségből betegségbe, öntudatlanságból tudatosságba – vagy fordítva. Nem írható elő, ki mit gondoljon az emberi lényről – ez minden orvos lelkiismereti ügye. Ám ami a mai embert illeti: veszélyesnek tartom nem a növekvő értelem irányában keresni erre a két kérdésre a választ.

Nyilvánvaló, hogy az egész embert kell(ene) gyógyítani, s a gyógyítónak ehhez kell tágítani megismerése határait. Ki van a megbetegedés mögött? Az egész-séges ember. A gyógyítónak ezt a lényt kell látnia, megszólítania, kimozdítania. Akkor is, ha segít vele, akkor is, ha nem.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 6   »   Betegség
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911