Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 7   //    «    13    » 
KELL EGY JÓ SZÓ - egy Blaise Pascal-idézethez
Bujtor László
„Végtelenségében elmerülve”
jegyzet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A pascali gondolatokba merülve talán nem is vesszük észre, hogy a filozófus a végtelentől retteg, mikor a vízbe fúló kétségbeesésével keresi a születése előtti és a halála utáni öröklétbe bevágódó, röppenésnyi élete értelmét. Ez érthető. A többértelmű végtelen – kétségtelenül torokszorító – érzésének fogságából Pascal korában csupán a vallás mutatott vészkijáratot. Akkoriban a gondolkodó elmét a természet tudományos megismerésének technikai apparátusa nem segítette. A véges emberi idő végtelenné tágítására, egyben az immanens idő végessé szelídítésére Pascal korában nem kínálkozott sem gondolati rendszer, sem tudáskészlet. Korunk tudománya azonban felmutat egy jelenséget, amely határok közé szorítja a végtelent, és meglazítja elmebéklyózó szorítását, mert képes véges terekben, véges elemekből végtelent varázsolni, s ezzel Pascal gondolati börtönéből kiutat mutatni. Ebben a beszélgetés-sorozatban már felbukkant az elv. Kállay G. Katalin egy Gary Snyder-idézethez írt kommentárjában idézi Emily Dickinson versét, amely a líra nyelvén ötvözi a végest a végtelennel. Persze Dickinson még nem ismerte (halála után majd’ hetven évvel fedezik fel) a fraktálokat, amelyek a véges térbe zárva mutatják meg a végtelent. Ezeknek a furcsa, kezdetben csak matematikai absztrakciónak tartott jelenségeknek felbukkanása és megszakítás nélküli sorjázása azt a természeti csodát jelentik számunkra (és jelentenék Pascalnak is), amely finom textúrát fon a tér és idő végtelenjén át, határok közé szorítva azt. Számomra ennek az elvnek a következetes továbbvitele ad értelmet és valós célt az emberi lét röpkeségének. Pascal és Dickinson egyaránt megsejtettek valamit korunk legnagyszerűbb elméleti felfedezéseiből, mint amilyen a fraktálgeometria, a felfúvódó univerzumok kozmogóniai elmélete, a DNS csodálatos világa, vagy világegyetemünkben a természeti állandók esetlegessége. Úgy látom ugyanis, hogy ezek a távoli területek egyben közösek: fraktáltermészetűek, azaz véges térben és időben mutatják föl a végtelent.

Az első csoda a komplex számsík meghökkentő tulajdonságú kicsiny szigetének felfedezése volt az 1970-es években. Daniel Mandelbrot fedezte fel azt a piciny tartományt, amely a valós és imaginárius számegyenesek végtelenjei által kifeszített komplex számsíkon mutat lélegzetelállító formákat, és nagyítástól függetlenül ismétlődő önhasonló mintákat, azaz véges térbe zárt végtelen mintázatokat. Hasonló fraktálszerű csoda (és lehetőség) a periódusos rendszer 92 eleméből mindössze négynek (hidrogén, szén, nitrogén, oxigén) végtelen számú kombinálódási lehetősége. Ezen négy elem kémiáját századokkal ezelőtt szerves kémiaként választotta külön a fejlődő tudomány, akként okoskodva, hogy csak az élet képes ezen bonyolult vegyületek előállítására. Ennek a négy elemnek a végtelen kombinálódási lehetőségéből létrejövő vegyület-kavalkád (és köztük a DNS) ugyanúgy kiváltja csodálatunkat, mint a Mandelbrot-halmaz végtelen kombinációinak bonanzája. Ez minden világok legjobbika – mondhatnánk tehát elégedetten Leibniz-cel. Igen ám, de a modern fizika ezt az elvet megcáfolta, mert Steven Weinberg szerint létezhetnek olyan világegyetemek, amelyekben az alapvető fizikai állandók mások, mint a miénkben, s azok egészen másként fejlődhetnek. Sem időben, sem anyagukban, sem az anyag és energia eloszlásában, valamint ezek kölcsönhatásaiban nem hasonlítanak a miénkre: nem alkalmasak például olyan jellegű fizikai – kémiai – biológiai – értelmi evolúcióra, ami ahhoz vezet, hogy saját magán gondolkodva valaki ezeket a sorokat papírra vesse. Az antropikus-elv hiábavaló kiáltása egy felsőbbrendű lény után ekként triviális igazság érdektelen keresésévé silányodik – szükségtelen tovább foglalkoznunk vele. Visszatérhetünk a véges végtelenhez, azaz Pascal rettegéséhez és a fraktálokhoz.

Tudásunk horizontjának bővülésével mára eljutottunk oda, amit évezredeken át nem képzelt az ember: Földünk nem egyetlen égitest, és nem foglal el megkülönböztetett helyzetet sem bolygótestvérei, sem pedig a csillagok közt. Exobolygókat (nem a Nap körül keringőket) az elmúlt évek kutatásai alapján százszámra ismerünk, fajaikat csoportosítjuk, s ez számomra ismét a határok közé zárt végtelent villantja fel: a csillagok körül kialakuló bolygórendszerek számtalan faja ugyancsak fraktál. Ebben a csillagrendszerben az élet bonyolódása és változása eljutott oda, hogy az értelmet is kipróbálja, s lehetővé tegye olyan gondolatokat, gondolati rendszereket építő lények fellépését, akik a világegyetem sorsán képesek gondolkodni, évezredek alatt számtalan filozófiai rendszert hozva létre. Ez is csak egy korlátozott, azaz határok közé zárt entitáson belül kialakuló végtelen. Nemcsak az egyes ember, hanem az emberi faj is véges kiterjedésű időben és térben, mégis megszámlálhatatlan mennyiségben és kimeríthetetlen változatokban alkotja meg gondolati és filozófiai rendszereit. A matematika absztrakt világában, a kézzel fogható fizikai világban, az elemek egymáshoz kapcsolódásával létrejövő kémiai világban, majd az ebből sarjadó biológiai és szellemi világban kialakuló szivárvány-szigeteket mind-mind fraktálnak tekintem. Ezek a saját (matematikai, fizikai, kémiai, biológiai és szellemi) végtelenjükbe zárt valóságokon belül létező szigetek jelentik azt az értelmet, annak a két végtelen közé zárt röpke térnek és létezésnek az értelmét, amely emberi életünknek célt és méltóságot ad. Ha Pascal a szivárvány-szigetek valóságát és csodálatos elemeit ismerhette volna, bizony másképp fogalmazza meg gondolatait.

 

Pascal maximáját tehát megfordítom, mert gondolataim fraktálok:

„Ha elgondolkozom rajta, milyen rövid ideig tart az életem, milyen kicsi az a tér, amelyet betöltök, sőt, az is, amit látok, döbbenten érzem: a születésem és a halálom által közrefogott idő végességébe zárt lehetőségek végtelenje örök tenni akarással tölt el.”

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 7   »   „Végtelenségében elmerülve”
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911