Elég volt a valóságból: ígéreteket akarunk!

limai graffiti

 

A ’populizmus’ kifejezést olyan sokféle összefüggésben és oly sok mindenre használják, hogy óhatatlanul gyanakszunk: jelent-e egyáltalán valamit? A fogalom régtől használatos a politikai eszmetörténeti szakirodalomban. Korábban a 19. századvég amerikai farmermozgalmának és az orosz narodnyikoknak, valamint az ún. harmadik világ, Latin-Amerika és az arab országok bizonyos politikai mozgalmainak leírásakor lehetett találkozni vele – a hírközlésben aztán pár éve gáttalanul elterjedt, különféle negatív jelenségekkel kapcsolatban. Ugyanúgy populistának neveznek bizonyos kelet-európai posztkommunista politikai irányzatokat, mint a francia Le Pent és mozgalmát, vagy éppen a néhai osztrák Haidert és pártját. Kétségtelenül stigmatizál; akit populistának mondanak, az eleve kénszagú. A szemantikai zűrzavart fokozza, hogy a média nemcsak pejoratív értelemben alkalmazza: az amerikai Ross Perot, Ronald Reagen, vagy Bill Clinton neve mellett is fel-felbukkant a jelző. Az 1990-es évek első felében megnőtt a téma iránti elméleti érdeklődés is. Ezt könyvek és tanulmányok egész sora jelzi, a Telos nevű baloldali amerikai folyóirat két ízben is konferenciát tartott a kérdésről.

Mi is hát a populizmus? Az egyébként nagyon megosztott szakirodalom abban konszenzust mutat, hogy ellentmondásos jelenségről van szó. Ezt a legszellemesebben és legtömörebben Isaiah Berlin fogalmazta meg, mikor Hamupipőke-szindrómáról beszélt:

 

„(...) ezen a következőt értem: létezik egy cipő – vagyis a ’populizmus’ szó – s van valahol egy ebbe beleillő láb. Vannak lábak, amelyekre majdnem fel tudjuk húzni a cipőt, de nem szabad abba a csapdába esnünk, hogy leragadunk ezeknél a majdnem megfelelő méretű lábaknál. A herceg állandóan tovább vándorol a cipővel, s biztosan érezzük, hogy valahol vár bennünket egy végtag, vagyis a tiszta populizmus. Ez lesz a populizmus magja, az ő lényege.”

Margaret Canovan két nagy altípusról szólt: agrárpopulizmusról és politikai populizmusról. Az agrárpopulizmusnak három alfaját különböztette meg: először is az USA nyugati és déli részén a 19. század végén megjelenő radikális farmermozgalmat, amely egy ideig szerepet játszott az országos politikában is. És a kelet-európai parasztmozgalmakat; ebbe a típusba tartozik például a román parasztmozgalom. Végül az értelmiségi agrárszocializmust, amelynek klasszikus formája az orosz narodnyikok mozgalma. A politikai populizmuson belül Canovan négy altípust különített el. A tekintélyelvű nemzeti populista diktatúrát; ezt testesítette meg a Peron nevéhez fűződő argentin politikai berendezkedés. A népszavazásra épülő populista demokráciát; ilyen a svájci berendezkedés. A nacionalista-rasszista, reakciós populizmust; képviselője a hatvanas években az amerikai George Wallace. A politikus személyiségéhez kapcsolódó populizmust; ez átmetszi a hagyományos politikai választóvonalakat; voltaképpen a népre hivatkozó politikai stílust vagy retorikát jelenti.

A Canovan-féle felosztás jól érzékelteti a populizmus megragadásának legfőbb nehézségét: az időben és térben egymástól nagyon távol eső, különböző társadalmi, politikai struktúrákhoz és kulturális kontextusokhoz kapcsolódó jelenségcsoportról bajosan állítható, hogy közös ideológiai tartalmat vagy politikai programot képvisel. Canovan mégis úgy véli: a különböző populizmusoknak van közös karakterisztikumkészlete – azzal a megszorítással, hogy egy konkrét típusban ezeknek csak egy része található. Úgy gondolja, a populizmus minden formája tartalmazza a nép felmagasztalását és a hozzá folyamodást, amihez elitellenesség társul. Ez utóbbi gyakorta a politikusokkal szembeni ellenérzés formáját ölti, és elutasítja a parlamentáris demokrácia vetélkedő pártok rendszerére épülő struktúráját, a részvételi demokráciát, a karizmatikus politikus, esetleg a diktátor figuráját kínálja helyette. Jellemző még a populizmusokra az állam- és bürokráciaellenesség, a modern értelmiségi szakértőkkel szembeni ellenérzés. Némelykor a politikusokkal szembeni bizalmatlanság konspirációs teóriák formáját ölti. Az elitellenességhez a kisember alakjának és észjárásának mitizálása kapcsolódik – mondja Canovan.

A nehézségeket kifejezi a kontraszt, amely a populizmus két paradigmatikus, 19. századi formája között van. Az orosz narodnyik vagy az angol populist jelentése egyformán népi, ám a két jelenségkör között sokkal több a különbség, mint a hasonlóság. Gazdasági-társadalmi-politikai és szellemi kontextusok gyökeres különbsége – egy egész világ választja el őket. Kezdjük az amerikai esettel!

Az amerikai populizmus üstökösszerű felemelkedése és ugyancsak üstökösszerű eltűnése az amerikai politikai élet színpadáról a 19. század utolsó évtizedére esik. A történet színterét a déli és nyugati farmerállamok, továbbá az ezüstbányákban gazdag nyugati államok jelentették: Georgia, Florida, Texas, Kansas, Dakota, Iowa, Illinois, Wisconsin. A gyapot- és gabonatermelő farmergazdaságok régiójában a polgárháborút követően a farmerek komoly nehézségekkel szembesültek. Az inflációs hadikonjunktúra évei után egy deflációs periódus következett, a gabona és gyapot ára esett, egyre nehezebb volt a felvett hitelek visszafizetése. A világpiacra termelő, a dél-amerikai, valamint az ausztrál és orosz gabona támasztotta versennyel is megküzdeni kénytelen kistermelők mind nagyobb számban jutottak csődbe. Körülményeiket nehezítették a monopolhelyzetükkel visszaélő vasúti társaságok egyre magasabbra srófolt vasúti tarifái. A farmerek úgy érezték, két fő ellenséggel kell megküzdeniük: a hitelező bankokkal és a vasúttársaságokkal. Logikus volt tehát követelésük, hogy az állam avatkozzék be: a bankok és a vasúttársaságok állami ellenőrzését akarták, azt, hogy az állam térjen vissza a háború alatti inflációs pénzpolitikára, aranystandard helyett bimetális, aranyon és ezüstön nyugvó pénzrendszerre.