Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 12   //    «    16    » 
KELL EGY JÓ SZÓ – egy Fülep Lajos-idézethez
Fenyő Ervin
HInni
jegyzet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Demeter Vera a IV. A-ból annyira nem szenvedhette Ady messianizmusát, hogy időnként kimenekült az óráról. Ami engem illet: kapcsolatom Adyval sokévtizedes, összetett, soha nem jutok a végére. Nem azért, mert Ady ilyen vagy olyan, hanem mert én látom mindig másként, hiszen folyton változom. Ady közvetve vagy közvetlenül végigkísérte az életemet. „Betegségeim” egy részét tőle „örököltem”, személye állandóan foglalkoztat, de nem érzem küldetésemnek, hogy erről bárkit felvilágosítsak – beérem az önkifejezés kísérletével.
Reflektáló tudattal élünk, amit lát(t)unk, utólag öntjük formába. A látást magát nem, csak eredményeit tapasztaljuk. Önmagunkra is rálátunk, magunkról is így alkotunk képet, fogalmat. Két lehetőség áll előttünk: látásunk eredményeit a magunk érdemének tulajdonítjuk, és megpróbáljuk elfogadtatni; vagy az eredményekkel nem foglalkozva tovább kérdezünk: látni tanítjuk önmagunkat. Minden határ új kérdéseket vet fel, s a válaszok újabb és újabb határok átlépésére ösztönöznek – feladatunk és lehetőségeink határtalanok.
Aki összeveti az Új versek költeményeit Ady korábbi két kötetének zsengéivel, érzékelheti az egyre határozottabban megnyilvánuló (koncentráltabb, élesebb, öntudatosabb) énerőt. Az Új versekkel megtalálta hangját. Ha valaki ezt így, ilyen fokon átéli, úgy vél(het)i: tartalékai kifogyhatatlanok, mindent tud, mer, lávaként izzik benne az életerő. Túlcsordul rajta. Veszélyes határ! A látás személyessége, az evidencia biztonsága kíséri: minden úgy igaz, ahogy én látom!
A kortársak nem lehettek könnyű helyzetben: Ady élesen látott, sarkosabban fogalmazott, a tisztánlátás biztonságával szólalt meg. Éleslátását a másoktól különbözés vágya, a különleges sorsú ember „csakazértis” daca táplálta, mely már első kötete, a Sirasson meg verseiből is kiolvasható. Ott még csak homokszem, átütő erő nélkül, de idővel megerősödik, a „küldetéses ember”, „a magyar Messiás” képzetévé válik. Hat ujjal született. Sámán-jel – vélhette a költő. Legendák, hagyományok, hagyományozódott előítéletek vették körül: Adynak szüksége volt rájuk. Ezt is tisztán látta? Bizonyára azt mondaná: igen, hiszen ez is kész volt, adott, őt igazolja! Ez volt az igazi narkotikum,, az első és legnagyobb – minden egyéb ebből következett. A jelek bizonyíthatják, hogy kiválasztottak vagyunk, mint ahogy bizonyíthatják az ellenkezőjét is. A jeleket a látás előzi meg, mely nem a „kiválasztott” látása – nem tud az lenni! –, csak látás. Az alanytól függ az értelmezések sokasága. A jelek önmagukban semmit sem jelentenek.
Kortársai elutasításával Ady is kénytelen volt szembenézni, s ez újabb válaszút elé állította. Vagy eltekint az ellenvéleményektől – vagy nem titkolt sértettséggel tudomásul veszi helyzetét, és visszafelel nekik. Ady a személyét érintő ellenállást kiválasztottsága, megjelöltsége újabb bizonyítékának értékelte. Ezzel permanens háborúnak ágyazott meg. Ez volt a második narkotikum, mely most már komolyan számolt a messiási küldetés hősiességével, kínjaival. (Az „én mindennek jöttem” feloldhatatlan helyzetbe hozza hirdetőjét. Ő mondja ki, mit kell a többieknek tenni. És azok követik őt? Mit és kit? Amit és akit nem értenek? Ha értenék, nem volna szükség úgynevezett Messiásra... Ez csak a bálványimádás egyik formája. Hogy valakiben igény van erre, az sem más.) És táplálta a következő narkotikumot: a messiási éleslátás, józanság oly mértékben elviselhetetlen, hogy inni kell – kiszabadítani alóla a verset. S Ady elhitető ereje előtt még Fülep Lajos is fejet hajtott. Pedig – tudva vagy nem tudva – nem ez volt az elviselhetetlen, hanem a tévedhetetlenség illúziója, amiből bizonyos irányú zártság és önmisztifikáció következett. (A „tompítsuk el magunkat” kibúvójához azóta is különös előszeretettel találnak utat honfitársaink, a minden bizonnyal kevésbé zseniálisak. Tanulhatnának Adytól mást, jót és többet, de ők épp ezt választják: készséggel lelnek nála igazolást önpusztításukhoz.) Jóllehet aki tisztán lát, „üres” kell maradjon, „szegény”, semmihez nem tapadó, mindig újra és újra üres, hiszen a látást nem homályosíthatja el semmiféle önképzet – akkor és úgy láthatunk csak tisztán.
A lélekben „szegény ember” arra kényszerül, hogy tovább tanuljon látni, hiszen soha, semmilyen szinten nincs semmije. Ady nem ilyen volt, nem mondott le az önigazolásról. A maga helyzetét kezdte értelmezni, amelyben persze jócskán volt egy-egy helyzetre értelmezhető tisztánlátás, hogy ne lett volna, de önösséggel keveredett. A Messiás-tudat, ez a hangsúlyozottan magyar betegség nincs benne a tisztánlátásban: hozzáköltés, mint ahogy elviselhetetlensége is az. „Ős Kaján” azért jelenik meg Adynak, mert beleegyezik, hogy megjelenjék; rábólint: elkábítom érzékeimet, s végül: „elnyúlok az asztal alatt”. Ez szabad, sors-építő döntés, melynek következtében élete utolsó szakaszában már nem tudott ellentmondani a saját fontosság-tudata miatt őt választó Csinszkának – tükörben látta benne a magáét –, nem tudott és nem is mert neki nemet mondani. ő maga pedig titkon várta a megváltó halált.
Van-e olyan „magyar átok”, ami ezt a kilátástalanságot, a vereségre-ítéltséget hordozza, a magunk teremtette „ős Kajánok”, „elátkozott sorsúak” földjén? Itt élünk mi is, nem? A magatartásformák ismétlődnek, a vélt vagy valós megoldások – ha rábólintunk, ha úgy akarjuk – „öröklődnek”. Van-e más kijárat, mint Adyé, ezen a „naptalan, keleti földön”, ahová az ide születettek vissza-visszavágynak, hogy meneküljenek innen újra, Párizsba, Londonba, bárhová – hogy aztán föl-földobott kőként térjenek vissza „százszor is, végül is”...?

Senki nem kiválasztott (vagy mindenki az) – tragikus sorsa igazolja: Ady sem. Az ember a világos értelem törvénye alatt áll. Nincs az a tehetség, aki ne lehetne még tehetségesebb, aki ne láthatna még tisztábban, ne lehetne még józanabb. Csak a mindenkori „üres” figyelem adhat esélyt új értések teremtéséhez. „Magyar Messiás”-nak lenni – melodráma. Ady leszámolhatott volna ezzel az öntetszelgő tévképzettel. Nem azért nem hitt a józan cselekvés értelmében, mert tisztán látta: józansága hiábavaló, nem érti senki! (logikus: a „kiválasztott” és „nem-kiválasztott” emberek közti különbség egyenes következménye), hanem mert nem hitt. Ha hisz, lemond arról, hogy meggyőződéseit bárki visszaigazolja. Hogy minek mi az értelme – ezt előre senki nem tudhatja. Aki hisz, magát a hitet teremti. Éppen most. Ezen kívül más hit nincs. Hogy olvassa-e, érti-e valaki, nem tartozik ránk. Hiszem: a szó, amit valaki egyszer jól gondol, él és megmarad. Nem azért, mert „kőbe vésetett”, hanem mert az alany, aki elgondolja, él, és ezért: megmarad. S minél inkább a szavak forrása felé fordul, annál inkább. Beérem ennyivel. Igaz, nem vagyok kiválasztott.
És Demeter Vera sem volt az a IV. A-ból.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 12   »   HInni
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911