Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 12   //    «    18    » 
KELL EGY JÓ SZÓ – egy Fülep Lajos-idézethez
Bíró Béla
A józanság neurózisa
jegyzet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Az idézetben számomra a legfontosabb, hogy Ady az „egyáltalán lehetséges legjózanabb valaki volt”, mert ebben a jellemzésben a magyar tragédia minden fensége és alantassága sűrűsödik.
A józanságnak is megvannak a maga szigorú határai. Ady bármennyire világosan látta a Szent István-i Magyarország eszméinek tarthatatlanságát, bármennyire tudta, hogy nem alapozható jövő anélkül, hogy becsületes kiegyezés szülessen a nemzetiségekkel, hogy tényleges politikai demokrácia legyen, amihez le kell mondani a történelmi lázálmokról, a magyar felsőbbrendűségről és a dominanciaigény bizonyos aspektusairól – hiába, mert még ő maga sem volt (nem lehetett) képes lemondani. Enélkül azonban a kiegyezés a kisebbségekkel nem reális alternatíva. Az egyébként sötéten nacionalista Octavian Gogával folytatott polémiájában Ady világosan látja, hogy a román hadsereg adott esetben elfoglalhatja Erdélyt, de nem veszi tudomásul, hogy a románoknak számarányuknál fogva joguk lehetne Romániához csatlakozni, s ezt Magyarország csak antidemokratikus eszközökkel akadályozhatná meg. Ma a liberális politikatudomány képviselőinek jelentős része is vallja, hogy az államból kiszakadás legitim demokratikus igényével „szemben” csak az tehető, hogy az adott állam a kisebbségek számára a nemzeti szabadság olyan fokát garantálja, mely – egyéb előnyökkel társulva – értelmessé teheti a bennmaradást az állami keretben. A tételnek konkrét igazolása a kanadai Quebec, melyben már kétszer rendeztek népszavazást a – döntő többségében franciák által lakott – tartomány kiválásáról, de a franciák többsége is ésszerűbbnek tartotta a bennmaradást. Ez csak a legteljesebb jogegyenlőség mellett lehetséges. Magyarországon azonban ez korántsem volt adott. A magyarok jelentékeny hányada magáénak érezte és érzi az országot, amely régóta nem csupán az övék, tán soha nem is volt. A jogegyenlőség tehát aligha kívánatos. És ezt Ady Endre is sejtette – ez az egyik tényező, ami őt is traumatizálta. Azóta már nemcsak a magyar állam népességének többsége véli, hogy önnön társadalmi, nemzeti-nemzetiségi és személyi biztonsága csak a vele együtt élő konkurens csoportok vagy személyek jogainak, mozgásterének, önrendelkezésének több-kevesebb korlátozásával, tehát az aszimmetrikus hatalmi viszonyok fenntartásával garantálható, hanem az utódállamok többsége is. S a jogosulatlan előnyök fenntartásának igénye őket is traumatizálja. A félelem a másiktól – ahogy Bibó is világosan látta – határokon innen és túl továbbra is megbénítja a politikai gondolkodást.
A legevidensebb igazságokat sem vagyunk képesek felismerni. 1918. július 30-án, kerek négy hónappal Erdély Romániához csatolása előtt, a magyar nyelvterület egyik legdemokratikusabb polgári lapja, a Brassói Lapok vezércikkírója (a H szignó mögött feltehetőleg Halász Gyula, a híres, Párizsban élő fotóművész, Brassai édesapja rejtőzhet) annak ellenére sem érez semmit a közelgő összeomlásból, hogy a román hadsereg egyszer már végigvonult Erdélyen. A lap a brassói román honleányoknak fel is rója a román csapatok bevonulásakor mutatott nemzeti lelkesedést. Egyébként indulatok és gyűlölködés nélkül. Nem bántani akar, csupán testvériesen felvilágosítani. Ígyen: „Az egyetlen szempont, amiből a magyarországi román, illetve nemzeti kérdés megérthető: a magyar nemzeti állam jövőjének a biztosítása. Ebből a szempontból egyedül azt a dönthetetlen igazságot vallhatjuk, hogy a területi közösség maga nem hazafiság, a magyar állam földjén lakó millióknak föl kell olvadniuk a magyar államisághoz való rajongó hűségben és odaadásban is. Amint a román fajt arccal és szívvel a magyar nép felé látjuk fordulni, s látható lesz benne az öntudatos akarat is, hogy ebben az irányban megmaradjon, megszűnik a román kérdés.”
A kommentár, azt hiszem, fölösleges. Mindehhez gondoljuk még hozzá a Cenk csúcsán nemrégen emelt Árpád-szobrot, mely büszke tekintettel szemléli az „ősi magyar földet”, s a dinamikusan formálódó magyar számbeli fölényt. Nem nehéz elképzelni, hogyan érezhetik magukat a brassói szászok és románok. A magyar népesség még az 1920-as népszámlálás eredményei szerint is a város többségi népessége, annak ellenére, hogy közben több ezren Magyarországra repatriálnak, s a város zsidó népessége sem vallhatja magát magyarnak. A cikkíró az összeomlás után is annak a Rákosi Viktornak a 30 millió magyarról szőtt gyönyörű álmáért lelkesedik majd, aki Magyarország összes nemzetiségét – az asszimiláció sikerét felhőtlenül megelőlegezve – máris magyarnak tekintette.
Félreértés ne essék. Mi, magyarok sem vagyunk teljesen holdkórosak.
Az elrugaszkodásnak a valóságtól látszólag szilárd alapja van. Franciaország sem volt sokáig nemzeti állam. Csupán az 1870-es évekkel kezdődően válik kizárólagossá a francia identitás, s egyeduralkodóvá a francia nyelv. A magyar uralkodó osztály pedig akkoriban rajongva szemlélte mindazt, ami Franciaországban történt. Fogalma sem volt arról, hogy rövidesen éppen a franciák kérdőjelezik meg – nemcsak a magyar asszimilációs törekvések, de a magyar államiság létjogosultságát is.
A magyar tragédia alapja, hogy az uralkodó osztály és az értelmiség színe-java (bizonyos mértékben Ady és Jászi is) nem a kisebbségi törekvések-
re figyel, hanem olyan nyugati példákra, melyek akkor sikeresnek látszanak, de a mi kelet-közép-európai viszonyaink között bizonyosan követhetetle-nek. Senkiben nem merül föl a kérdés, hogy ha nekünk jogunk van követni
– a mai történelmi távlatból már erősen kérdésesnek tűnő francia példát –, a románoknak, a szerbeknek, a szlovákoknak miért ne volna? S ha van, kinek lesznek jobb esélyei törekvéseinek megvalósítására? Kossuth konföderációs eszméje már a múlté.
S a helyzet – lényegi vonásait tekintve – azóta sem változott. A különbség csak az, hogy manapság a szlovákok, a szerbek, az ukránok, és részben a románok érzik úgy, hogy jogot formálhatnak a francia példa követésére, s mi kisebbségiek érezzük, hogy e törekvés – az új Európában – morálisan és politikailag is megalapozatlan, követhetetlen.
Ezt a tényt a többség – a magyarországi – továbbra is képtelen tudatosítani, képtelen szembesülni egykori önmagával, s hogy a mai szlovák, szerb, ukrán, román nacionalisták arcvonásaiban mi, magyarok a saját nagyapáinkra ismerhetnénk, ahogyan nagyapáik arcvonásaiban a mai szlovákok, szerbek, ukránok, románok is miránk.
Igen, az a költő, aki mindezt talán nem látja világosan, de az idegeit túlfeszítő „egyáltalán lehetséges legnagyobb józansággal” sejti, csakis neurotikus lehet.
Ahogyan azóta is: mi mindannyian.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 12   »   A józanság neurózisa
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911