Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 12   //    «    24    » 
KELL EGY JÓ SZÓ – egy Hannah Arendt-idézethez
Hollós Máté
Világzsiger
jegyzet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Van-e művészeti ág, amelyben találóbbak volnának Hannah Arendt szavai, mint éppen a zene? Amióta elvált egymástól „könnyű” és „komoly”, amióta a nép nem népit költ, hanem tonnaszám akar befogadni népieset, majd végül csupán népszerűt, csakugyan iparivá válik a termelés.
Az aranykor az egyanyagúságé: Bach egyházi kantátáinak és „világi” versenyműveinek egyes tételei hangról hangra azonosak, csak épp az egyikhez hozzáéneklik a liturgikus szöveget. Még előbb, Machaut vagy Obrecht korában világi dallamok kerülnek az egyházi zenébe, hogy a „sláger” könnyebbé tegye a frissen hallott templomi zene befogadását. Nincs szakadék, senki se kiált istenkísértést. Haydn, Mozart menüettjei is csak lüktetésükben mások, mint a szonáta- vagy rondótételeik: a tánc éppúgy nem lóg ki a vonósnégyes vagy szimfónia „gasztronómiájából”, akár egy könnyed előétel a tartalmas leves és a gazdagon ízesített hús folyamatából. S vajon könnyűnek nevezhetnők-e Chopin táncait a mazurkáktól a keringőkig, Liszt csárdásait, Csajkovszkij báli tételeit? Innen már csak egy lépés a kezdődő operett (Offenbach, Suppé), amely mai távlatból közelebb áll a klasszikusokhoz, mint a későbbi könnyű műfajokhoz, és Johann Strauss, aki már vállaltan könnyed, de hangszerelése a majdani popularitáshoz képest nemes veretű.
Nem a könnyű műfaj történetéről beszélek, átugrom hát a kuplék sablonvilágát. Jóllehet valahol e tájon kereshetjük a szórakoztató ipar kialakulását. Ezzel egy időben indul meg a klasszikus zene végletes „elkomolyodása” a füllel nehezen felfogható, mind kevésbé követhető harmonizálás, dallamképzés felé. Az egyre elvontabb formálás és akusztikus megjelenítés irányába. S ha ott nem jut ki a hallgatónak a zsongító simogatás, ráutalt lesz a zeneutcák sarkán rá leselkedő könnyűvérű melódiákra, hangzatokra és formákra, hogy amit nem kap meg „otthon”, azt megszerezze itt, a zenei bujaság barlangjában. S mi más, amivel itt kárpótolják, mint felöntött múlt, leegyszerűsített vagy épp árnyaltságát veszítve sarkosított Schubert és Chopin.
Mielőtt bárki félreértené: szavaim még áttételesen sem a könnyűzene ellen irányulnak, s főként nem általánosítva! A komolyzenével foglalkozók meg tudják becsülni az igényes könnyű műfaj szakmai trükkjeit, s nem utasítják el megfelelő helyzetekben a populáris zene élvezetét. Az én nemzedékem klasszikus zenészei mind a Beatles, a Deep Purple és hazai társaik bűvöletében nőttek föl, s alig hiszem, hogy bármelyikük egy Bartók vonósnégyes hangjaira szeretne ölelni. Már csak azért sem, mert arra figyelni kell.
A könnyebb műfajok alkalmasabbak a háttérzene céljaira. Csak az nem mindegy, hogy hol szolgáltatnak hátteret. Mert ki ne érezné bántónak, ha az éttermi toalett kulisszái között a Yesterdayt vagy a Gyöngyhajú lányt hallaná meg? (Már-már úgy érezhetné magát, mint Apponyi Albert a Parlament piszoárjában, amikor egy képviselő barátságosan megkérdezte: „Hogy van a méltóságos asszony?”) Oda már olyan zene kell, amely nem a klasszikusokat helyezi táncritmusra, hanem a popzenét semlegesíti tovább arc nélküli hangkulisszává. De idáig ne is menjünk, mert ez már valóban iparszerű termelés produktuma. Beszéljünk inkább két jelenségről. Az egyik a 80-as évek nagy divatja: a hook on classics, amikor komolyzenei művek alá diszkóritmust tettek, így uniformizálták a különböző tempójú és karakterű muzsikát, kifésülvén minden érdekességüket, mintha monoton rágógumi-majszolás közben akarnák gyomrunkba küldeni a finom falatokat. A másikat a számítógép hozta el: az innen-onnan átvett anyagok zenei képzettség nélküli összeillesztését. Jó néhány éve a Hungaroton könnyűzenei szerkesztőjénél megjelent egy ilyen csapat. Megkérdezte tőlük, tudnak-e zenélni.
– Persze – hangzott a magabiztos válasz.
– Milyen hangszeren?
– Ja, úgy nem...
Hol van e folyamat vége? – kérdezhetjük a szokott naivitással, amikor úgy gondoljuk, rosszabb már aligha lehet. Hogy hol a vége, nem merném megjósolni. Ott tartunk, hogy televíziós vetélkedők, kvízműsorok iparszerűen termelt piktogramzenéivel itthon és külföldön jogdíjlisták élére lehet kerülni, miközben ilyenekkel foglalkozó szerzők – ha ez az üzlet hanyatlik – a zenétől távol eső más területeken keresnek bizniszt. Másfelől – ezzel egy lapon nem említve – ott, hogy a crossover tágan értelmezett fogalma alá minden besöpörhető, ami a klasszikusok újra felhasználásával, kizsigerelésével létrehozható.
Eljutottunk szavunkhoz. Két síkon is. Mert zsigeri indíttatásból kizsigereli az iparszerű – s egyben feltétlenül efemer – zenetermelés a művészi zene, az értékálló múlt stílusait, mestereit. És ez világtendencia.
Tobzódik a világzsiger.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 12   »   Világzsiger
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911