Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2009 / 12   //    «    29    » 
BELSŐ RUHATÁR
Petrik Iván
Nem sejthető égtájak iránytűje
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



G. Peregrinus szépreményű képzőművész rég elfelejtett mesterek jegyzeteit lapozgatva furcsa, hosszú ideje nem alkalmazott technikára bukkant. A kísérletező kedvű fiatalember a leírtak szerint megpróbált olajfestékkel vászonra festeni. Sok színt ugyan nem tudott előállítani, az olajfestés mégis beváltotta legszebb reményeit.
Vastartalmú bányavízből ülepítéssel iszap-okkert, mumifikált emberi és állati tetemek kötései alatt megmaradt aszfaltot por finomságúra őrölve múmia-barnát, őszibarackmagok elégetésével pedig fekete festéket csinált. Mivel Peregrinusnak reménye sem lehetett rá, hogy kora ízlésével élesen szemben álló munkáját kiállítsa, hóna alá kapta a vásznat és odahagyott minden lakott területet. Áthatolhatatlan erdővel borított hegyeken túl, egy kiszélesedő medence szélén talált az alig kiemelkedő kavicshátságra – itt megpihent. Vásznát a macskagerinc alakú domb legmagasabb pontjára állította, így vizsgálgatta a friss tavaszi fényben fürdő képet. Ekkor (újabb) megvilágosodás érte: festménye nem kényszeríthető keretbe. Képzeletében a színek és a vonalak továbbnőttek. Amikor már látta az új kiterjedés minden részletét, közelebb lépett és megérintette. Durva, kemény felületet tapintott. Egy falat. Körbejárta, megnézte elölről, hátulról. Valami zavarta. Nem tudta, mi az, ezért legegyszerűbb félelmeihez menekült. A mindig ható, mindig sugárzó életbizonytalansághoz. Úgy érezte, ráomolhat, maga alá temetheti bármelyik pillanatban a fal. Megpróbálta gyorsan szilárd alapokra helyezni, megtámasztani, további térbeli kiterjedést adni neki. Megint mindent pontosan elképzelt. Sokáig tartott, de sikerült a megfelelő szerkezetre gondolnia. Nem szerette a fényes, csillogóan új, hibátlan épületeket, amelyekkel újabban megtöltötték a városokat, ezért omló vakolatot, homályos, megtört üvegablakot, nehéz, szinte mozdíthatatlan kaput húzott elő a képzeletéből. Csak évszázadok súlya alatt roskadozó, nagyon öreg épületről lehetett szó. Napokba tellett, közben alig evett valamit, de sikerült. Olvasott valahol egy furcsa kifejezést, ami most magától értetődően bukkant fel gondolatai között: minorita konvent – ezt ajándékozta az épületnek. Közben szakállt eresztett, ruhája elrongyolódott, de nem hagyhatta abba, amit csinált. Érezte ugyanis, hogy egy épület, ha ferences kolostor, nem állhat egymagában. További épületeket képzelt el. Egy egész várost, annak minden lényeges és lényegtelen részletével. Közben azt is megértette, hogy nincs lényeges és lényegtelen részlet. Egy sárga falba vert két rozsdamarta vaskampó, vagy a vaskampók árnyéka éppolyan kiválthatatlan eleme a városnak, mint a nagytemplom harangja. Így ezeket is el kellett képzelnie. Peregrinus, ha jókedvű volt, úgy gondolta, nem érnek össze az egymás mellé álmodott házak. Kis rést hagyott köztük, szűk átjárókat. Ha rosszkedvű volt, elfalazta ezeket, hogy ne surranhasson át rajtuk senki. Aztán megint jókedve kerekedett, és vasajtót képzelt a falazásra, ettől aztán még vidámabb lett, és behorpasztotta az ereszcsatorna ezüstös bádoglemezét az átjáró mellett álló házon. Így szebb – gondolta nevetgélve, elégedetten. A városba azonban városlakók kellenek. Elképzelte tehát őket is. Mindenkit, aki a városban él. Aggastyánokat, újszülötteket, szépasszonyokat, tisztes mestereket, verekedő fiatalokat, jó tanulókat, magakelletőket, rossz útra tévedteket, vérző orrúakat, kopaszokat, olyanokat, akiknek kilenc ujjuk van, házasságszédelgőket, részegeket és józan életűeket, tanácsnokokat, kéményseprőket. Mindenkit. Peregrinus újra csak azt érezte, nem hagyhatja abba, még ha évekbe telik is. Folytatta tehát, és lassan benépesült körülötte a kavicshátság. Virágzó város lett, gólyafészkes kéményeket hordozó vastag falú épületekkel. Lassan, láthatatlanul rárakódó, csalóka, önmagával viaskodó hosszú történelemmel. Elérkezett azonban a pillanat, amikor nem volt elegendő ereje, hogy mindent elképzeljen és mindent megjegyezzen. Vagyis ereje már csak arra volt, hogy elképzelje a dolgokat, kellett valaki, aki megjegyzi azokat. Kitalált hát engem. A város egyik félreeső utcácskájába egy furcsán megdőlt tetejű, apró ajtós házat képzelt, az emeletén a városra minden irányban kitárható ablakokkal. Itt üldögélek az írópultom mögött. Napjaim azzal telnek, hogy feljegyzem Peregrinus gondolatait. A felhalmozódott papírokat aztán gondosan sorba rendezem, jelzetekkel és jegyzetekkel látom el. Mutatókat gyártok hozzájuk, névsorokat és épületlajstromokat, de legfőképpen: őrzöm őket. A leírt szó iránti megmagyarázhatatlan vonzalom vezet ebben, amit bizonyosan Peregrinus képzelt belém. Pontosan nem tudhatom, mert ritkán, egyre ritkábban beszélgetünk. Nem ismerem a szándékait, hol csapongó, hol szürkén egyszerű képzeletének fordulatait. Most, az olajfestés 78. évében lassan lezárom az utolsó oldalt. Peregrinus a kolostor legbelső szobájában kerek 100 évesen abbahagyja művét. Hosszas kérlelésemre, holnap még elképzeli, hogy elégedetten halok meg. Szertefoszló személyemnek azonban különös figyelmet szentel, ezért a rákövetkező napon kétrét hajtott, megkésett levelet csúsztat be majd az ajtómon egy ismeretlen. A szövege csupán ennyi: „Mikor írom, még nem, mikor olvasod, már elfelejtettem, ki vagy.” A cédula túloldalán ugyanazzal a macskakaparással a címzés helyén még egy mondat: „Látod, itt sem találsz választ semmire.” A levelezőlapot átvenni, elolvasni persze már nem lesz módom. Nyugalmamat ez nem zavarja, csupán véglegessé teszi. Peregrinus pedig a kavicshátság legmagasabb pontján fordít egyet a nem sejthető égtájakat mutató iránytűjén, hátha talál egy másik várost, amit nem kell elképzelnie, hanem végre elfelejthet.

 

A szerző fotóival.

 
Kommentek (1)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. vargarockzsolt mondta: 2009. december 9., 16:52
Nagyszerű írás, Italo Calvino Láthatalan városok c. könyvét idézi.
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2009 / 12   »   Nem sejthető égtájak iránytűje
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911