Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 1   //    «    8    » 
Baros Beatrix
Várakozás
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Hárman várták az öregasszony halálát. Május vége volt, a kitárt ablakon beáramló langyos levegő meg a nap sugarai egyszerre megszüntették a lakást régen uraló áporodottságot. A sok limlom, amit az asszony az évek során összehordott, szinte barátságos összevisszaságba rendeződött. Kinti beszéd, nevetés, telefoncsörgés, gyerekzsivaj, porszívózás zaja hallatszott. Fiatal nő haladt el a gangon az ablak előtt, tűsarkú cipőjének kopogása hosszan elkísérte; aztán a nehéz kapu jókora robajjal becsapódott mögötte.
Már harmadik napja haldoklott. Kínosan ügyeltek, ne hozzák szóba, miért vannak itt. Az öregasszony veje, öccse és annak lánya úgy tett, mintha csak véletlenül, vagy egymás társasága miatt jöttek volna össze. A lány bablevest főzött ebédre, a két férfi szótlanul, komótosan kanalazta az ételt, szándékosan lassan, kifejezéstelen arccal ettek, a tányérjukba bámultak. Beszélniük nincs miről, felszínes témákat érinteni nem illendő, az öregasszony haláláról, a kínos várakozásról, erről az értelmetlen, elnyújtott, mindenki számára kellemetlen haldoklásról meg nincs mit mondani.
Már jó ideje valami elzárt, álomszerű világban élt, amivel senki sem teremthetett kapcsolatot. Ha szóltak hozzá, kelletlenül, néhány szóval felelt, és látszott, számára éppoly érdektelen a kérdés, mint a saját válasza. Közönyében dacosság is volt, holott az még fiatalként sem jellemezte. Nem várt tőlük törődést, nem kért, nem követelt, nem zsarolt. Szemében a fény megfakult, mozdulatai is furcsán aprók és céltalanok lettek. A vizenyős, kifejezéstelen tekintetből most már nemigen lehetett eldönteni, érti-e a hozzá szólót. Csak motyogott, és furcsa illat lengte körül – ez a szag a lakásba is bevette magát. Ő is érezte és gyűlölte: fürdéskor a szappannal erősen sikálta a testét, fájt, kiszáradt és hámlott a bőre. A ruhásszekrénybe kis levendulás zacskókat rakott, de a savanykás szag mindenhová elkísérte. Biztosan mások is érzik. – állapította meg magában, és azon nyomban el is hessegette a gondolatot, mintha azzal, hogy megpróbál nem venni róla tudomást, a halálfélelme leküzdhető lenne.
Két évvel ezelőtt halt meg a férje. Az idő azóta ellensége, legyőzhetetlenül fölébe kerekedett: tömör, valóságos, szinte tapintható, mint egy tárgy. Esténként megkönnyebbülten sóhajtott, hogy lám csak, keresztülvergődött egy újabb napon, de éjszaka forgolódott, és fáradtan, kialvatlanul kelt fel. Körülötte egyre ijesztőbb lett minden, a bútorok szemmel figyelték – várnak tőle valamit? Mindent megtett, hogy minél kevesebb időt töltsön a lakásban. Odakint, a parkban, vagy amikor a városban sétált és a kirakatokat nézegette, mégiscsak gyorsabban telt az idő. Villamosjáratokat próbált ki, a város olyan pontjaira jutott el, ahol korábban még sohasem járt, és ahol semmi dolga nem akadt. Gondolattalanul bámult ki az ablakon, aztán a végállomáson kiszállt, és a következő járattal jött is visszafele. Esőben-hidegben a könyvtárban üldögélt, magazinokat lapozott át, érdektelenül olvasott végig egy-egy butácska cikket sztárok szerelmi kalandjairól. Bármilyen fáradt volt, csak este ért haza. Ment, ha esett, ha fagyott, csípte arcát a szél – semmi sem tarthatta otthon, abban a lakásban nincs köze semmihez.
– Igyon egy kis pálinkát lefekvés előtt – tanácsolta az eladó a kisboltban, mikor az álmatlanságára panaszkodott. Maga sem tudta, hogyan volt aztán – már nem keresett indokot, ha napközben is fel-felhajtott egy kupicával. Muszáj volt csitítani azt a belül vinnyogót. Ha ivott, a percek is jobban gördültek. Mintha sziklás tengerparton botorkálna, nehezen egyensúlyozva, kőről kőre lépkedne, és nincs megállás, nem pihenhet, tovább kell mennie, de a benyomások élességét valahogy tompítani kell – inkább legyen ilyen elmosódott az egész – a bűntudat is az italhoz vitte.
Egyik délután a veje érkezett látogatóba, ám hiába csengetett hosszasan, az asszony nem nyitott ajtót. A szomszédtól tudta meg, az utóbbi időben gyakran látják részegen, néha késő éjszaka támolyog haza. Ha megszólítják, ingerülten hárítja el az alkalmatlankodót, és még józanul is mogorva. A vő meg a szomszéd együtt indult keresésére. Körbejárták a környéket, átfésülték a Vérmezőt, a közeli kocsmákba is benéztek, sehol sem akadtak a nyomára. Már sötétedés után értek vissza az Attila úti bérházba, és ahogy a lépcsőn felfelé caplattak, a villanykörte gyér fényénél, a lépcsőfordulóval szemközt a sarokban furcsa alakzatot vettek észre: a sötét ott valahogy sűrűbb és tömöttebb volt. Az öregasszony összekucorodva, egy szál flanelhálóingben, fejét felhúzott térdére hajtva, félig öntudatlan állapotban aludt. Felnyalábolták, és betámogatták a lakásba. Veje másnap összeszidta. – Hogy idős asszony létére rákapott az ivásra, ez az egész család szégyene, de gondolja csak meg, mit szólna a lánya, ha élne? – Az öregasszony némán ült a hokedlin. Az utóbbi időben egészen összement, és a férfinak úgy tűnt, abban az apró és aszott testben már senki sincsen. Az öregasszony arcán mélyültek a barázdák. A vő elhallgatott, tűnődve nézte ezeket a redőket. Semmi sem biztosabb és megmásíthatatlanabb ezen a világon. Az asszony kifejezéstelen arccal bámult maga elé, mégis úgy látszott, mintha dacosan figyelne és egérutat keresne. A kínos eset után veje meg a férfi testvére megállapodtak, rendszeresen látogatják az öregasszonyt, de mert hamar megértették, nem örül senkinek, és csak arra vár, hagyják végre egyedül, egyre ritkábban jöttek.
A parkban, a padon üldögélve nem érzett késztetést, hogy egy másik, szintén egyedül üldögélő asszonnyal szóba elegyedjen. Az arcuk már ismerős, köszönésüket fogadta, mégis, ha szóltak hozzá, vagy valamelyikük leült mellé, rövid idő után felállt és udvariasan elköszönt: minek zavarják!? Órákon át elnézte a futkorászó gyerekeket, a babakocsit tologató anyákat, a totyogó időseket – velük aztán végképp nem akart beszélgetni. Mit érdekli őt a kenyér ára, a piaci kofa szemtelensége, vagy a másik unokája?! Akkor már jobb egyedül.
Orvostól orvosig jártak, az utóbbi hetekben már kétnaponta, felváltva kísérték dialízisre, végül be kellett fektetni a kórházba. Mindig legyen a közelében valaki – tanácsolta a főorvos, amikor hazaengedték –, mert az elégtelen veseműködés miatt a vérébe került sok méreganyagtól könnyen zavarttá válhat. Mindezt az öregasszony is hallotta, úgy beszéltek róla, mintha ott sem volna, vagy már amúgy sem értené.
Rég elfeledettnek hitt képek bukkantak elő. Élesek és kitörülhetetlenek, mintha tetszése szerint meg is érinthetné bármelyiket. Látta, ahogy fiatal lányként az álló vonatból leugrik, az apjával együtt hátrafelé szaladnak, jókora lökéssel kitárják a vesztegelő vagon ajtaját, és nézik a teheneket. Aggódnak, kibírják-e a jószágok az utazást, milyen lesz az új otthon, szép házat kapnak-e a régi helyett, amit el kellett hagyniuk. A lovak idegesek, izgatottan nyihognak, maga előtt látja az apja jóságos, fürkésző tekintetét, figyeli, ahogy durva kezével simogatja az egyik kanca hátát. A saját karján is érzi az érdes tenyér melegét. Aztán az apja felé fordul, nem szól, de biztatóan rámosolyog, és játékosan hunyorog hozzá. Később, már este van, koromsötét égen ragyognak hűvösen a csillagok, a tücskök ciripelése képtelenül hangos, ők ketten az öccsével a nyitott vagon ajtajában ülve lógázzák a lábukat. Majd a lánya szalad hozzá, ifjú, sugárzó és nevet, ő viszont még csak kislány, úgy kell rá felnéznie. Fiatal anya, széken ül, a lánya előtte áll, és ő elnyújtott, fontos mozdulatokkal fésüli szoros copfba a selymes gyerekhajat. Megnyugtatóan helyükre kerültek a képek. Kiáltani akart, de csak nyöszörgésre futotta, hívni akarta őket, de nem hallották meg. Odakint ülnek, és a halálára várnak. Gondolatban biccentett, kicsit csodálkozott, és meg is sajnálta őket. Hadd maradjak még kicsit – fohászkodott magában. Egyre könnyebbé vált, semmi sem húzta már őt vissza. Karját megemelte, hogy valóban könnyebb lett-e, de a mozdulat nehezére esett: elmosolyodott saját balgaságán. Résnyire nyílt az ajtó. Kezét felé nyújtotta, de a lány nem ment közelebb, nem ismerte fel a mozdulatot a félhomályos szobában. Még hallotta, ahogy kimegy, és halkan becsukja maga mögött a szoba ajtaját.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 1   »   Várakozás
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911