Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 1   //    «    23    » 
KELL EGY JÓ SZÓ – egy Illyés Gyula-idézethez
Valachi Anna
Filmregény
jegyzet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Déjà vu-érzésem volt, amikor „az elsápadó s neki-nekivörösödő fiatalember” képe – Illyés Gyula közvetítésével – megjelent előttem. Nem azért, mert sok-sok évvel ezelőtt már olvastam az író szemléletes-mozgalmas Petőfi-életrajzát, inkább mert a földerengő ismerősség érzete furcsa identitás-zavarral párosult. A könyv költőhősének érzelmi reakciói kísértetiesen emlékeztettek József Attilára, akiről annyi intim beszámolót olvashattunk halála után, amikor maga is „híres lett”.
Illyés könyve azonban még a visszhangtalanságtól szenvedő József Attila életének utolsó előtti évében, 1936 őszén íródott, abban az ozorai kocsmában, ahol Petőfi először színpadra lépett. Az író később egy interjúban elmondta: csak annyi szakirodalom volt nála, amennyit egy aktatáskában magával tudott vinni. Nem végezhetett hosszas előtanulmányokat; igyekezett a versei alapján megteremteni a dagerrotípiáról ismert arcmáshoz tartozó forradalmár-költő személyiségét.
Kihasználhatta a meglepő hasonlatosságot, amely 1932 körül Hatvany Lajost arra ihlette, hogy József Attilával játszassa el egy általa írandó Petőfi-film főszerepét. Tudjuk, a terv füstbe ment, de az atillába öltöztetett, színészi tehetségére is büszke költőutód, Petőfi tisztelője – és bizonyos értelemben irigye – tudatosan rá is játszott a külső-belső azonosságra.
József Attila hat éven keresztül – végleges elhidegülésekig – a legjobb barátai között tartotta számon Illyést, ezért minden helyzetben a naivságig őszintén föltárulkozott előtte. De mások előtt sem tudta megjátszani magát: éppen gyermeki nyíltságával és szókimondásával vette le lábukról híveit. Illyés tehát különböző szituációkban tanúja lehetett barátja – Kosztolányi által oly találóan jellemzett – „karakán, gyöngéd, izgága, emberi, mérges, ellágyuló, komoly és humoros” viselkedésének. Láthatta őt a Babits-pamflet írása előtti, fölpaprikázott állapotában is, amikor 1929 decemberében, a Nyugat friss számát fellapozva József Attila elolvasta Németh László „fölényesen szánakozó” sorait a Nincsen apám, se anyám kötetéről, „melyek mint szemetet fricskázzák ki az irodalomból”. Németh Andor így írta le akkori reakcióját: „Ha azt mondjuk, hogy előbb elsápadt, aztán fülig vörösödött, hogy reszketni kezdett, hogy ájuldozott a felháborodástól, keveset mondunk. A fogait csikorgatta dühében, szemét elborította a vér, ölni akart. Az volt az érzése, hogy megfullad, ha nem áll a sértésért bosszút. S nem a bírálóra haragudott, hanem Babitsra, aki hagyta, engedte, helybenhagyta, hogy a lapjában csúffá tegyék.”
A barát – aki nem tudta megakadályozni a Babits-ellenes cikk közreadását, különben is a Nyugat főszerkesztőjének kedvenc munkatársa, többszörös Baumgarten-díjas, 1937. januártól majd a lap segédszerkesztője – naplójegyzetei szerint saját hatáskörében igyekezett tompítani a pamflet miatt halálra sértődött Babits ellenszenvét József Attila iránt, de írásban maga is fenntartásosan viszonyult a Külvárosi éj-kötet költőjéhez, éppen túlzott forradalmiságát kifogásolva.
A régi keletű barátság okán és jogán azonban a diplomáciához mit sem értő költő legintimebb pillanatainak is tanúja volt. Petőfi kikosarazásának elképzelt jelenetéhez nem kellett mást tennie, mint fölidézni Vágó Márta és József Attila szerelmének bimbózó kezdetét – amelyet közvetlen közelről figyelhetett, hisz ő is udvarolt Mártának –, s noha Vágó József nem viselkedett annyira elutasítóan, mint Szendrey Lőrinc, az idegenkedést kiváltó ok hasonlított vő- és apósjelölt között. Kevésbé köztudott, hogy Illyés is ott volt 1933 nyarán Lillafüreden, a félbeszakadt írókongresszuson. Saját szemével láthatta – és kameraszerűen rögzíthette –, miképp lobban szerelmi lángra barátja az Óda ihletője iránt. A vers Illyés közvetítésével jelent meg a Nyugatban.
Rivalizáló barátságuk szövevényes természetéről sokat elárul, hogy éppen a Petőfi-szerepért vívott titkos versengés fordította szembe egymással a két költőt. „Ha én vagyok Petőfi, akkor Gyuszi Arany” – idézett Németh Andor egy megható jelenetet, még a felhőtlen barátság időszakából. Amikor azonban 1934-ben Illyést hívták meg a moszkvai írókongresszusra, József Attila átértékelte véleményét. Több volt ez, mint „testvérféltékenység”. A költő úgy érezte, hogy eltérő habitusuk és életstratégiájuk okán Illyés mindent elér, amit ő szeretne, s bárhogy próbálja utolérni – vagy még inkább elébe vágni –, neki nem sikerül. Ebben a helyzetben vált igazán fontossá: ki az igazi örököse Petőfinek kettejük közül? Melyikük Petőfibb Petőfinél?
Talán épp ez a dilemma alapozta meg versengésük tétjét. Illyés joggal sértődött meg, mikor József Attila „Miért nem én?” címmel lejárató cikket akart közölni róla, majd Bányai László neve alatt (de saját felismerhető stílusában) – a Korunk hasábjain keményen megbírálta Oroszország-könyvét, „kispolgári latolgatónak”, „Pató Pál-kodó” „egyensúlyművésznek” nevezve az írót, aki útibeszámolójában minduntalan arra hivatkozik: „Arról beszélek, amit pontosan a két szememmel láttam”.
A valósághűségre törekvő Illyés ugyanezt az írói technikát követte akkor is, amikor Petőfi személyiségét a testközelből ismert modell alkati hasonmásaként ábrázolta. „Az őszinteség és szókimondás – mint mindig – akkor jön rá, amikor magának árt vele” – olvassuk Petőfi jellemzését. Az esszé jó néhány betétje is a költőbaráttól kölcsönvett szempontok alapján készült. Illyés nem volt híve a pszichoanalízisnek, mégis többször emlegette könyvében „a mindenkor épp divatos lélekkutatást”, s noha nem akarta „az álomfejtés elveit alkalmazni” a versekre, gyakorta maga is „lélekbúvárként” próbálta a költemények legrejtettebb elemeiben „rajtakapni” a költő lelkületét.
Módot talált arra is, hogy az olvasó szerepébe kényszerített, erkölcsileg finnyás, elveiből mit sem engedő, büszke és hajlíthatatlan költőtársat Petőfi sorsán keresztül ráébressze, önmagának árt: „mint minden magyar író, aki irodalomból akar megélni s tollát nem hajlandó áruba bocsátani [...] Csak egy-két okos mosolyra, egy-két békélő kézfogásra volna szükség s minden egyszeriben megváltoznék, ömlene a pénz s a nála még drágább borostyán. Ezt diktálná nemcsak a szükség, de a művészi önzés is. Ki vádolhatná megalázkodással, ha művei elhelyezésére mindezt elkövetné?” Lehetetlen nem érezni a rejtett dialógust Petőfi életrajzírója és a titkos modell között, aki mintha tükörbe nézett volna – úgy érezte: Illyés végképp kifosztotta azzal, hogy kölcsönvette az arcát, a személyazonosságát, mintegy „ellopva” az árnyékát, a lelkét. S mindebből bőségesen profitált, hiszen Petőfi és Illyés neve a könyv megjelenése után összekapcsolódott: ez a kötet lett a harmincadik évfolyamába lépő Nyugat előfizetőinek egyik jubileumi ajándéka.
S mindez közvetlenül a Puszták népe közönségsikere után.
Sokat elárul az eleven modell után dolgozó illyési jellemalkotó technikáról a könyv végi utalás, amellyel az író a segesvári csatatéren eltűnt költő utolsó perceit próbálta felidézni: „Ami ezután következik: mint a megszakadt filmszalag ugráló, ferde képei a hökkentő fehér üresség előtt. Itt már a képzelet is mutat annyit a valóságból, amennyit az utolsó szemtanúk rémülettől vibráló tekintete.”
A megszakadt filmet József Attila halála után tizenhárom évvel sajátosan rekonstruálta: Két férfi címmel filmregényt írt Petőfiről és Bem tábornokról, a forradalom két legendás alakjáról. „Voltaképpen egy történelmi tanulmányt akartam írni a filmkockák nyelvén” – vallotta meg az 1950-ben megjelent könyv utószavában. Kísérletnek fogta fel „a képeskönyvek üdeségét” kínáló műfajt, amely „elsősorban csak láttatni akar, még a gondolatot is a szemen át közölné”. Paradox módon a filmregényben mégsem kísért József Attila szelleme, mert az akcióközpontú, mozgalmas jelenetek nem igényelnek az írótól különösebb leírást, részletes jellemábrázolást, lélektani magyarázatot. A „mondatok mozijába” ültetett olvasó előtt csak elnagyolt típusok mozognak; személyiségükről csupán mozdulataik, szavaik vallanak, az egyénítés úgyis majd a színész dolga lesz, aki a szerepet eljátssza.
1953-ban – az Illyés Gyula forgatókönyve alapján készült – Feltámadott a tenger című, színes, kétrészes történelmi filmben Petőfi szerepét Görbe Jánosra osztották, aki – Gyöngyösi Zoltán kritikája szerint – „valóban hasonlított rá, csak éppen majdnem kétszer annyi idős volt, mint a költő; 41 évesen vágott bele a szerepbe, úgy is mondhatnánk: így nézett volna ki Petőfi 1866-ban”.
József Attila ekkor már régóta saját arcával képviselte önmagát – Illyés pedig a műfajváltás gesztusával mintegy örökre fátylat boríthatott életrajzi esszé-hősének eredeti kilétére.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 1   »   Filmregény
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911