Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 7   //    «    10    » 
Petrik Iván
A kikötő
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Elfelejtették, mióta vannak úton. A felejtést különleges ajándéknak érezték, s titkon segítséget vártak tőle. Útjuk során egyszer-egyszer a hulló havat, a sivatag szélén talált vizet is annak tekintették. Ezúttal időt ajándékoztak maguknak, azaz lehetetlent cselekedtek, de az utazás, bármennyi ideje tartott (tíz napja vagy tíz éve), elviselte ezt is. Végül tett velük valamit, aminek nem volt köze a lehetőségeikhez. Feloldott bennük egy határt, s a feloldódó határok által közrefogott területet csak lépteik fáradtságával lehetett mérni. Ez volt a legkönnyebb és a legértékesebb poggyászuk, amit útjuk során szereztek.
Reggel, amint felkeltünk, megláttuk a várost. Olyan magától értetődően vettük tudomásul, hogy szót sem vesztegettünk rá. Összeszedelődzködtünk és kicsit ráérősebben indultunk el, mint szoktunk. Pár óra múlva már nemcsak tudtuk, de érzékeltük is (mert a világ összes jelensége: a fák, a szél, a szembejövő emberek, az út szélén eldobált holmik mind azt mutatták), hogy a város közvetlen közelébe értünk. Igen, reggel, ahogy fölébredtünk, azonnal megláttuk a várost. Előző nap, mit sem tudván a pontos távolságokról (úgy gondoltuk, még egy vagy két napot lakatlan vidéken kell megtennünk), korán tábort vertünk. Még világosban raktunk tüzet, sokáig beszélgettünk, és elszívtuk minden dohányunkat.
Az eget kémlelték, ami hosszú idő után most nem fenyegetően szakadt rájuk, hanem hunyorgó csillagaival barátságosan borult föléjük. A következő napon, ahogy már számtalanszor utazásuk során, semmi sem úgy történt, ahogy elképzelték. Idegen táj közepén feküdtek le, és a város barátságos közelségében kaparta le szemükről az álmot a didergető hajnal. Sőt, még annál is közelebb voltak a hatalmas falakkal védett, nyüzsgő településhez, mint azt korán reggel megébredve gondolták. Csodálkoztak, mert szerettek csodálkozni.
Mindenki máshogyan mesélte aztán ezt az első pillanatot. Titusz még sötétben kelt fel, ő fényekre, őrtüzekre emlékszik. Zakariás a városfal csipkés pártázatára a fák felett nagyon távol, de jól kivehetően. Gábrielt harangszó ébresztette, így meséli, azaz ő már álmodott is a várossal.
Pár órával később megérkeztek a tárva-nyitva álló, óriási kapuhoz. Fényes délelőtt volt, friss szelekkel, ide-oda csapongó fényekkel. Csupa jókedv és kiszámíthatatlanság. Titusz megtorpant egy pillanatra, Gábriel hátra sem fordult, úgy mondta:
– Most nehogy megállj!
– De meg akarok állni, meg akarok jegyezni mindent! Ez csak most van! Ez mindig csak egyszer van.
– És az is, ha úgy érkezel meg, mintha már jártál volna itt.
Gábrielnek igaza volt, tényleg úgy éreztük, mintha jártunk volna itt. Térképeink és feljegyzéseink ennek a feltételezésnek persze szigorúan ellentmondtak. Régóta sóvárogtunk egy helyre, ahová fényes nappal érkezünk, nyugodtan, a barátságosan hívogató kapun úgy lépve át, mintha nem történne semmi különös. A sóvárgás és a beteljesülés tette ismerőssé, nem a helyet, a helyzetet. Nem álltunk meg nézelődni, mert valóban többet látni, ha sodródunk, ha hagyjuk, hogy magába fogadjon a város, úgy, ahogy neki jó, nem úgy, ahogy nekünk. A város mindenképpen erősebb, még akkor is, ha valaki győztes hadvezérként lép házai közé, nemhogy mi: három elcsigázott vándor.
Egy hete a mind jobban kiszélesedő völgyben ereszkedtek le, az utolsó napokban egyre kevesebb utat tettek meg, ezen a legutolsón pedig szinte semmit. A város környékén elmaradtak az erdők. Kopár, szélseperte tájon kellett haladniuk a maradék pár kilométeren. Vészjósló, de csak annak, aki először érkezik ide.
Nem jártunk még ezen a vidéken, ezért megilletődve forgattuk a fejünket, néztük, figyeltük az ismeretlent. Furcsa volt a nyelv. Hárman nagyjából tíz-tizenkét nyelvet beszéltünk tűrhetően, de ebből egy szót sem értettünk. Felfedezésre váró, sajátos dallamvilágú, ütemtelen zene. Ha csak hallottuk (mert diskuráltak, veszekedtek körülöttünk a helybeliek), megpezsdült a vérünk. Mintha kitűnő bort akarnánk inni. És meg is innánk. Az emberek pedig, akik ezt a furcsa nyelvet beszélték, úgy tűnt, mind rokonságban állnak egymással. Sógorságban, komaságban, atyafiságban: egy nemzetségből valók, és ahogy hallgatjuk őket, mi is belépünk az ősi kötelékbe, mert lehetséges az ismeretlent ilyen egyszerűen mégis ismerni, az érthetetlent nem észszel, szívvel megszelídíteni.
Mindhárman szerették volna, hogy maradjon is így: ismeretlenségében sokat és jót ígérő. Bármennyire furcsa volt a város, a helybeliek öltözködését nem találták különösnek. Hamarosan meg tudták különböztetni a várostól északra lakók durvább szövésű, ridegebb környezethez, fagyos, hegyvidéki szelekhez varrt kabátjait a városiak finomabb, kényelmesebb szabású köpenyeitől. Az első nap még nem, de a második naptól a tengerészek rikító színű mellényeit, bojtos sapkáit keresték a tömegben, s elégedetten mutogatták egymásnak, ha néha feltűnt egy-egy a belső városban, ahol szállást találtak.
Bárhogyan számolgattuk, mindig arra jutottunk, hogy túl vagyunk utunk nehezén, a legnagyobb veszélyeken. Elhatároztuk, nem indulunk azonnal tovább. Nem kerestük meg a kikötőt, sőt, olyan helyen béreltünk házat, ahonnét nem látszik. Irtóztunk az utazás gondolatától. Hosszú hónapokig ritkán fordult elő, hogy két este ugyanabban a városban aludtak. Egészen pontosan csupán háromszor álltak meg hosszabb időre. Először, amikor Gábriel megbetegedett. Másodszor, amikor nem mertek nekivágni a hegyeknek és két napig azon vitatkoztak, merre kerüljenek. Harmadszor pedig, amikor Zakariás meg akarta őket ölni, és összekötözve vitték tovább. Talán könyvben olvastuk mindezt. Elhomályosult az emlékezetünkben, bár tudtuk, valószerűtlenül közeli múltban történt. Az utolsó hét kellemes sétája azonban vonzóvá változtatta a korábbi élményeket. Végre újra a régi barátsággal néztünk egymásra, és bizonygattuk: egy hétig, legalább egy hétig itt maradunk, de az is lehet, hogy tovább.
Az első napok azzal teltek, hogy kialakítottuk új, átmeneti életünk rendjét, ami elsősorban lődörgésre, semmittevésre épült. Sokat ücsörögtünk a házunk előtt az árnyékban. Olyan irgalmatlan ideig nem láttunk mást, csak egymást, hogy élveztük az idegen arcok sokaságát. Mégis mindenhová együtt mentünk, nem váltunk szét, legalábbis eleinte. Ezt annyira megszoktuk, hogy nem tudtunk másképp hozzákezdeni semmihez. Később, miután kiélveztük az idegen emberek közelségét, behúzódtunk az udvarunkra és vendégeket hívtunk. Új ismerősöket, kíváncsi ismeretleneket, akik meg akarták hallgatni, honnét jöttünk, mit láttunk olyan vidékeken, amelyeknek eddig a hírét sem hallották.
A házunk berendezése leginkább szőnyegekből, párnákból, leomló függönyökből állt. Kényelmes forróságot árasztottak, az utcák kopár forróságának pontos ellentétét. A titokzatos nyílásokon beáramló huzatokban leforrázott teafű és szárított gyümölcs illata libbent ide-oda. Ez kivétel nélkül mindenkit arra késztetett, hogy leüljön, megpihenjen, elheveredjen, hallgasson hosszan vagy éppen beszéljen olyan szavakkal, amilyeneket korábban nem mondott ki. A kopott, szakadozott függönyök, párnák, takarók, ha beléjük burkolóztunk, fejünk alá simítottuk, magunkra terítettük: kifényesedtek. Közelről jól látszott, hogy hibátlan a szövésük. Megszáradt vérre emlékeztető, tompa vörös színnel festették meg valamennyit. Ez megijesztett, de új, csodálkozó félelemmel, ami – csak később értettük meg – a tudatlanságunkból fakadt, hogy elmulasztottunk pontosan megfigyelni és fölfogni valamit. Nem fájt, csak mérgezett a gondolat; megakadályozta, hogy mindent sajátunkként szeressünk itt. Mégis ez siettette, hogy fejest ugorjunk a világba, amit eddig nem is sejtettünk. A második héten felfedeztük, hogy a köpenyek alá, a ráncokba lerakódó finom por színe is ilyen, s így hagy nyomot, ha szétmorzsolom az ujjaim között. Ezzel a színnel festették a faliszőnyegek mintáját. Épületalaprajznak tetszett, végeérhetetlen köralakban futó helyiségek sokaságának, s az egyre bővülő köröknek nem látszott a vége. Nem labirintus, inkább koponya szerkezete, szövetei, csontfolyosói. Egy képzelt koponya képzelt szerkezete, ami magába foglalja az egész világot.
A városba egyelőre keveset jártak. Kibotorkáltak a legközelebbi utcákba, sikátorokba, vettek egy tál sült húst, és már mentek is vissza a házba, aztán ki a ház elé. Ott élték az életüket, ott ettek, ittak, néha el is aludtak a kiugró eresz árnyékában. A húst eleinte büdösnek találták, és bárhol vették, mindig ugyanolyan volt. Éhségükben rákényszerültek, hogy szájukba vegyék, megrágják, nyelvükkel megforgassák, lenyeljék.
Egy nap (annak az időszaknak a kezdetén, amikor már nem tudták pontosan megmondani, mióta vannak a városban) ebéd után a párnáinkon heverésztünk némán, figyeltük az ismeretlen zajokat, pontosabban ennek az ernyedt figyelemnek a segítségével kerültük el, hogy határozott körvonalakat nyerjenek gondolataink. Ekkor, nem tudni hogyan, miből, miként, egyszerre ismertük fel az ízt, amit akkor éreztünk meg, amikor az első reggel megláttuk a városfalak tetejét. Akkor fújta a szánkba, a torkunkba, az orrunkba az izzó szél ezt az émelyítő édességet. Bort ittunk rá, amit a város melletti hegyeken termő szőlőből préseltek, és még jobban éreztük, sőt, most már mindenben felismertük. Mintha puha női kezek illatos iszappal kenték volna be az arcukat, s az iszap végérvényesen bőrükre tapadva testük részévé vált. Ez hát a város íze. A húst is szívesebben ették ezután. Alacsony peremű, széles kosarakban vitték haza, tetejére kenyeret halmoztak. A borért a környéken kódorgó gyerekeket küldték a közeli kocsmába. Az ára mindig változott, hol sokat, hol keveset kértek érte. A bor mindig ugyanaz volt. Egy idő után belátták, az egymásra torlódott jelenségek kuszaságában a szó legegyszerűbb értelmében, minden nap (itt inkább minden óra) más, s ebben a reményt keltő, szép váltakozásban miért pont a bor ára lenne állandó?

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 7   »   A kikötő
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911