Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 7   //    «    11    » 
Jámborné Balog Tünde
Odette vendégei
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Tenger gyümölcsei

Odette magával húzott a tengerparton végtelen hosszúságban sorakozó barakkok egyikébe, ahol – akárcsak a többiben – széles asztalokról árulták az aznapi fogást: halat, kagylót, rákot. Legtöbbjük még élt. Kopoltyúik emelkedtek, süllyedtek; tágra nyílt szemükben ott tükröződött a behúzott tolóajtók mögött hangos loccsanásokkal partra futó tenger. Még nem láttuk, csupán a hangja hallatszott, mert az alacsony épületsor és a dűnék elbarikádozták. Nem tudom, Odette találomra választotta-e éppen azt a bejáratot, csak az ösztöneire hagyatkozva, vagy máskor is itt vásárolt, mert amíg mi a tengeri jószágokat bámultuk, ismerősként beszélgetett a halász feleségével. Terebélyes és közvetlen nő volt, hasonlatos a maastrichti piac tenyeres-talpas kofaszobrához, pirospozsgás arca ragyogott, meztelen karjára halpikkely tapadt, de flamand létére éppoly folyékonyan beszélt angolul, mint a vallon Odette.
A tengeri lények paradicsomian bő választéka mellett tisztított, fehérre főzött fésűskagylóhéjat is árultak, százával, hajszálra egyformákat, és amíg kézzel-lábbal magyaráztam a halásznak, hogy tucatnyi kagylótányért szeretnék, Odette már egy nagy tál mellett állt: rózsaszínű lóbogárszerű lények nyüzsögtek benne egymás hegyén-hátán, aprócska rákok. Hosszú csápjukkal, ízelt lábukkal egymásba akaszkodtak, és amikor a halász felesége tömpe, pikkelyektől csillogó, nyálkától síkos ujjaival közéjük nyúlt, markából mindkét oldalt kaszáló testrészek lógtak ki, majd a kézzel együtt eltűntek a stanicli mélyén.
Közönséges, tölcsér alakú zacskó volt, amilyet a pattogatott kukoricát áruló, kövér öregasszony csavart újságból otthon, a kismozi előtt, csak éppen vastag, hófehér papírból ragasztva, és Odette, melléhez fogva ugyanúgy szemelgette belőle a kapálózó kis szörnyeket, mint mi a fodros, fehér kakaskákat, mialatt pergett a film a keskeny moziteremben, a filmvásznon Gérard Philipe, vagy valaki más? átölelte az isteni Lollót, kezünk megállt a levegőben, nem vittük el szánkig a következő szem kukoricát, csak amikor véget ért a fullasztóan hosszú csók, és a kismozi közönsége – izzadó tenyerű kamaszok, fiatal szerelmespárok és magányos öregkisasszonyok – egy emberként nyugtázta elégedett sóhajjal a látottakat. Akkor még nem tombolt a filmszínházak közönsége, mint most, tilos volt napraforgómagot enni, és rendőr ült benn majd minden előadáson, de a jegyszedőnő a hivatalos közeg híján is elbírt a hangoskodókkal.
Odette szakszerű mozdulattal letépte a rákocskák fejét-farkát, lehántotta rózsaszínű páncéljukat, úgy majszolta az ujjbegynyi fehér rákhúst, és nekem is odakínálta a zacskót. Borzadállyal ráztam a fejemet, jaj nem, mondtam, mi nem eszünk ilyesmit, de Odettet nem lehetett ennyivel leszerelni. Kivette a következőt, megpucolta, és mielőtt rájöttem volna, mire készül, számba nyomta a falatnyi eledelt. Gyors akciója váratlanul ért, önkéntelenül ráharaptam a rákra. Semmihez sem hasonlítható íze volt, ez jó, mondtam meglepődve Z.-nek, de elkéstem a híradással, mert Odette közben őt is etetni kezdte. Nem nézte ki belőle, hogy egyedül is boldogul, ezért rám bízta őket: Z.-t és a tenger gyümölcseivel teli zacskót, hogy visszamehessen nyelvhalat venni a halászhoz.
Járkáltunk a metsző, sós szélben, garnélát eszegettünk, szemünk-szánk és persze szandálunk is megtelt finom, szürkés színű homokkal, csikorgott a fogunk között is, miközben átkapaszkodtunk az alacsony dűnesoron, és hirtelen ott volt előttünk a víz keskeny, üvegzöld csíkja. A fölötte lévő pára elnyelte a horizontot, és amikor szandálunkat lerúgva belegázoltunk, jeges késeivel hasogatta lábunkat a tizenhat fokos Északi-tenger.


Belga pázsit

Jön Yvonne! Erre ébredtünk egy borús, nyárvégi reggelen a nyaraló északra néző vendégszobájában. Az ablakok négyszögében máskor feltűnő mélyvörös lombot, a vérbükk koronáját szürke fátyol takarta, az ablakpárkányon pedig a már ismerős, vigasztalan percegés jelezte, hogy megint esik, alig észrevehetően, apró szemekkel szitálva, de kitartóan, átáztatva az impregnált esőkabátokat is, behatolva az ember bőre alá, a csontjaiba, és ez csupán a fűnek használt, a puha és selymes, mégis sűrű, angol gyeppel vetekedő belga pázsitnak. A fű Belgiumban minden talpalatnyi helyet benő, az útszéleket és domboldalakat, a majdnem láthatatlan drótszállal kerített legelőket, a parkokat és az erdei tisztásokat, ahol épp nem virágzik hanga. Ez volt az első, ami a vonatablakon kinézve feltűnt: smaragdzöld rétek egykedvűen legelésző feketetarka tehenekkel, esőben.
Ezen a reggelen azonban az erdőig nyúló zöld szőnyeg sem látszott, vastag, őszies köd hullámzott az ablak alatt, és nyirkos hidege áthatolt a gerendákkal összefogott, régi téglafalakon, az ablakok új, acéltokba szorított kettős üvegén, bekúszott az ágyunkba is, a pihekönnyű gyapjútakaró alá, micsoda nyár, morogtam, nem csoda, hogy Odette veteményeskertjében még mindig haragoszöldek a paradicsomok és a paprikák. Mi ez a jégcsap? kérdezi Z. félálomban, és közelebb fészkelődik, hogy felmelegítsen.
A köd nem akar feloszlani, az ég nem akar világosodni, és az eső sem áll el, ennek ellenére pezsgés járja át a házat, Yvonne,Yvonne, autóajtó csapódik, ez már ő? De nem, csak Marie az, Odette egykori szakácsnője, tele kosárral érkezik a piacról.
Ez az Yvonne fontos személy lehet. Barát? Rokon? Nem tudjuk kideríteni, de Odette szigorú arca felderül, ha elhangzik a neve, mint mikor a felhők közül végre előbújik a nap, és Paul hajnalban elindult érte a brüsszeli repülőtérre.
Még reggelizünk, amikor Odette és Marie már hozzáfog a főzéshez.
A konyhaasztalon tarka zöldséghalom: kéttucatnyi pompás articsóka, fényes, olívazöld avokádók, csipkés levelű, zöld és bordó salátafejek, rügyformájú, sárgásfehér cikóriabimbók, egyenes spárgaszálak bíborzöldben játszó, gömbölyű fejű, pikkelyes hátú erdei gombák, karvastagságú, hófehér póréhagymák, snidling, menta és bazsalikomcsokrok, cserépben rozmaring, fölöttük pedig a két nő elragadtatott arca, ollala, mondják, Yvonne, és kezükben le-föl cikázik a kés. Marie fehér porcelántálba borítja egy nagy, fehér papírzacskó tartalmát, álombelien rózsaszín, nyüzsgő-mozgó crevette-ek kapálóznak benne, halvány korallpiros fejükön két-két borsszemnyi karbunkulus: a szemük. Tányéron nyelvhal, lapos, kerek, bőre lenyúzva és húsa fehérebb a porcelánnál. Másik tálban vörös hússzeletek pácolódnak, műanyagtálcán két szép kopasztott csirke, hajszálvékony sonkaszeletek, dobozban földimogyoró, tejszín, zöld levelekkel kibélelt kosárban eper. Vajon hány vendég jön? töprengünk, soha nem láttunk még Odette konyhájában egyszerre ennyi ennivalót.
Paul autója dél körül pöfögött be az ajtó elé. Odette – kezét kötényével törölgetve, akár Édesvica vagy nagyanyám – elsőként szaladt ki a vendég elé, akit csak akkor tudtunk igazán megnézni, amikor kibontakozott Odette öleléséből. Fiatal, néger nő volt, koptatott farmerben és tarka gyapjúponchóban, telt, kávébarna arcán széles mosoly. Az én kislányom, sodorta felénk Odette, de akkorra előkerült Marie is és a lányok, körülvették Yvonne-t, rácsimpaszkodtak hangosan csivitelve, mint a fecskék, nem törődve az esővel, és mire visszaértünk a házba, teljesen eláztunk. Paul meggyújtotta a kandallóba bekészített aprófát, s amikor már lobogva égett, rádobott két nagy fahasábot. Kicsi lányom, ismételgette Odette, és Z.-nek kezdte magyarázni, ki ez a fekete lány. Odette angolul beszélt jobban, Z. németül, és bár hézagosan, de értették egymást, én pedig próbáltam kibogozni ennek a bábeli társalgásnak az értelmét. Az angolhoz konyítottam valamennyire, de figyelnem kellett a gesztusokra, mintha szinkronizálatlan filmet néznék. Odette anyanyelve természetesen a francia volt. Tudott flamandul is, Flandriában mégis következetesen angolul kért útbaigazítást, amire a derék leuveni és antwerpeni polgárok ugyancsak folyékony angolsággal válaszoltak, még véletlenül sem szólalva meg a másik nyelvén, mert akkoriban már kibontakozóban volt az ellentét, ami napjainkra ketté akarja szakítani az országot.
Odette és Z. párbeszédéből, a mozdulatokból és a szituációból lassacskán kibontakozott előttem Yvonne története. Apja Paul kollegája volt, és egy bennszülött nővel élt együtt Kongóban. Amikor áldozatul estek a zavargásoknak, Odette magukhoz vette az árván maradt kisbabát, együtt nevelte hasonló korú harmadik gyermekével, én szoptattam, mondta büszkén, és amikor végleg el kellett hagyniuk Afrikát, magukkal hozták a kislányt. Yvonne velük élt, míg fel nem nőtt, de már három éve Amerikában jár egyetemre, és úgy ingázik a két kontinens között, mint a mi gyerekeink itthon két szomszéd város között. Érkezése örömünnep, mondta szertartásosan Odette. Szemmel láthatóan az egész család hasonlóképpen érzett; máskor visszafogott érzelmeik túláradtak, körülfolyták a vendéget, és Yvonne önfeledten lubickolt szeretetükben.
Rákkal töltött avokádó, sonkaszeletekbe csavart, párolt cikória, hagymaleves, amerikai mogyoróval megszórt lepényhal és Odette híres pálmaszószos csirkéje volt ebédre, meg egy kis nyúlragu articsókával, hogy Yvonne éhen ne maradjon. Desszertnek joghurtos eperhabot ettünk és a Marie által hozott csokoládétortát, végül valami különleges camembert sajtot, ahogy kivették a rusztikus háncsdobozból, a vastag fehér kéreg alól folyni kezdett sárgás belseje. Bor is volt – ezúttal rajnai –, és amikor már a konyaknál és kávénál tartottunk a kandalló melletti hatalmas fotelekbe süppedve, eltelve és elpilledve, azon járt az eszem, milyen tapintása lehet Yvonne hajának. Egészen rövid, dugóhúzószerűen göndör afrofrizurája sprőd és szúrós hajszálakat sejtetett – mint a mosogatáshoz árult finom drótszivacs. Szerettem volna megtapogatni, és megfelelő ürügyön törtem a fejemet.
Végül megadtam magam kíváncsiságomnak, sorry, motyogtam, és lassan, hogy legyen időm az érzékeléshez, levettem egy láthatatlan pelyhet Yvonne hajáról. Más volt, mint ahogy elképzeltem: a szúrós szálak helyett puha tincsek simultak a tenyerembe. Lágyak és finomak, akár a belga pázsit.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 7   »   Odette vendégei
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911